„Fékezetlen a habzás az MTA Politikai Tudományok Intézete körül: nyilatkozatháború zajlik az elbocsátásokról, nemzetközi (!) petíció követeli az egyik nyugdíjazott kolléga visszavételét. Kemény állítások hangzanak el a nyilvánosságban, hát még azon kívül. Egy intézmény belső átalakítása és a kapcsolódó személyi kérdések hirtelen a nyilvánosság bántóan éles reflektorfényébe kerültek. (...)
A külföldi pályázatok például csupán néhány hiperaktív munkatárshoz kötődnek; és számos főmunkatársnak igen foghíjas a publikációs listája, különösen ami a nemzetközi standardok szerinti teljesítményt illeti. (...) Egyesek megengedik maguknak, hogy az évi 4-5 milliós fizetésért hónapszámra be se nézzenek a munkahelyükre, vagy 1-2 vidéki konferencia puha fedelű kiadványában megjelent pár oldalas szösszenetüket fogadtassák el éves tudományos teljesítményként. Közben a médiában politikai tanácsadókként, az üzleti világban vagy más műhelyekben, egyetemeken ténykednek, bizonyára a köz hasznára – ám a PTI számára ez csak igen korlátozott relevanciával bírhat. (...)
A világon mindenhol alkalmazott tudományos teljesítménystandardok itt nem érvényesek. Ha a legitim módon kinevezett vezető meg akarja valósítani a programját, az elfogadhatatlan. A munkahelyre nem kell bejárni. A fizetés minden körülmények között jár, mert megérdemlem. Aki elvárásokat támaszt, szakmai koncepciót akar megvalósítani, az nyilván egy báb, felsőbb hatalmak embere, és az autonóm, kritikai gondolkodás elfojtása, gerinctelen bólogatójancsik előállítása a célja.
Nem gondolom, hogy koncepciónk vagy egyes személyi döntéseink ne lennének bírálhatóak – több szempontú döntési helyzetben szinte kizárt optimális döntést hozni. De ahogy erről a legutóbbi intézeti értekezleten is meggyőződtem, a kollégák a legkevesebb energiát a tartalmi kérdések megvitatására szánják. Ellenben nagyüzemben folyik az önfelmagasztalás, az ön- és közáltatás, a teljesítményhiány magasztos eszmékkel, morális lózungokkal és politikai paranoiával való leplezése. Az intellektus jegyében.”