„Itthon a magas művészet képviselői hagyományosan lenézik a kereskedelmi produkciókat, a kereskedelmi szereplők pedig a „lila művészeket”, akik alig tudják összekaparni a pénzt az alkotásaikra. Egyszer még régen, csináltam egy interjút Billy Wilderrel, és megkérdeztem tőle, hogy a húszas-harmincas években, amikor az ő karrierje elindult, milyen volt a viszony a filmesek a színházasok és az írók között. Azt tudni kell, hogy akkor még olyan írók dolgoztak Hollywoodban, mint Thomas Mann vagy Brecht, és ő nevetve azt felelte, hogy „az írók és a színházi emberek mindig lenézték minket, filmeseket, de szerencsére közben feltalálták a televíziót, így most már nekünk is van, akiket lenézhetünk”.
Mindegyik műfajban van jó és gyenge alkotás. Egy kereskedelmi termék is lehet értékközpontú. Nem véletlen, hogy a szakma legnagyobbjai, mint mondjuk Fellini, kitűnő reklámfilmeket készítettek, a legkiválóbb operatőrök, képzőművészek egyaránt dolgoznak művészeti és kereskedelmi területen.
Ma már egyre életképtelenebb a művészeti oktatásban az arisztokratikus szemlélet. Az a tapasztalat ugyanis, hogy akik művészeti ambíciókkal bekerülnek egy-egy főiskolára, a végén örülnek, ha egy kereskedelmi tévénél el tudnak helyezkedni, és ugyanez érvényes a többi művészeti területre is. Mint ahogy számos kitűnő, vagy kevésbé kitűnő színész is, reggeli műsorokat vezet anélkül, hogy a szakmának ezt a részét megtanulta volna. Jelenleg a piac dönti el, hogy kiből mi lesz, nem a képzés.”