„Olvasgatom a nagy magyarországi fordulatról tudósító nyugati reakciókat: még azt sem értik, hogy ebben az országban nem a Jobbik, hanem a Fidesz–KDNP alakít kormányt. Vagy ami még rosszabb, tudják, de nem akarják érteni. A norvég Aftenpostenben például egy Gabi Gleichmann nevű hortobágyi viking harcos azt írja, hogy Magyarország fasiszta ország lesz, sőt még azt is hozzátódítja, hogy a 83 százalék nem tudja majd ellensúlyozni a Jobbik 17 százalékát. Belekukkantva a német nyelvterület sajtójába, kevés kivételtől eltekintve egy soha nem létezett magyar helyzetkép tárul elénk. Itt mindenki neonáci, Orbán populista és arrogáns, folyamatosan kokettál a szélsőjobbal, bezzeg a szegény ballib demokraták most a kertek alatt rejtőznek, és a szívük szakad meg, hogy a kétharmados magyar radikalizmus eltapossa az ő általános emberszeretetben fogant rózsaszín lelküket. Ahány szó, annyi hazugság. Kivéve a brit sajtót. A BBC közép-európai tudósítójához, az 1986 óta hazánkban élő Nick Thorpe-hoz például eljárhatnának szakmai tanácsért a pallérozottságukat fitogtató Gleichmannok. (...)
Pedig eddig olyan logikusan működött minden: az MSZP uniós képviselője, titkárnője, házi kedvence vagy bárki a mozgalomból, íratott egy cikket valamelyik nyugati kebelcimborájával. Odaadta a témát – ez minden esetben a magyar jobboldal bunkósága, náci hajlama, Orbán gerinctelensége körül forgott –, majd elirányította olyan közismerten független, el nem kötelezett hazai szakértőkhöz, mint Lengyel László, Ágh Attila, Kende Péter. A világlapokban aztán a „tények” alapján ezek az emberek elemezték a helyzetet. Nem csoda, hogy Magyarországról nagyjából az a kép rögzült, hogy itt tényleg fejik a birkát, s hogy élnek itt szegény, üldözött kisebbségek, de a többi kilencmillió egytől egyig fehér bőrű, keresztyén, heteroszexuális, nyilas szemétláda.”