Aki uralkodásra született – Zsigmond király és korszaka

Nyitókép forrása: Wikipedia

Zsigmondot egyebek mellett úgy jellemzik a történészek: uralkodásra született.
Mi mást lehetne mondani arról, akire apja egyetlenegy koronát sem hagyott, élete végére mégis megszerezte az ő összes uralkodói címét, megfejelve egy újabbal is? Zsigmond neveltetésébe nem csúszott hiba: ismerte a Szentírást, az ókori és kora középkori keresztény teológusok munkáit, antik szerzők műveit, a római és az egyházjogi alapvetéseket, tanult matematikát, csillagászatot, fegyverforgatást, hét nyelven beszélt. Mindez persze nem garancia semmire: bátyjának, Vencelnek sem jutott hitványabb felkészítés, az uralkodásra mégis alkalmatlannak bizonyult, márpedig országa akadt bőven – apja jóvoltából még annak életében elnyerte a cseh és a birodalmi trónt is. Példátlan, hogy a választófejedelmek leváltották Vencelt a római királyi méltóságból, ezzel öröksége a Luxemburgok számára veszni látszott.

Zsigmondnak tehát nem hullott ölébe a hatalom.
Nos, egyáltalán nem. Azonban a mellőzöttséget, az átverést, a kijátszást szerencsés természete révén képes volt feldolgozni és a maga javára fordítani. Sokat profitált ezekből az évekből: megszokta, hogy mindig a pillanatnyi érdekeit nézze, gyorsan alkalmazkodjon a váratlan, akár kedvezőtlen helyzetekhez, megtanulta kiismerni a környezetében lévő embereket, némelyekhez tántoríthatatlanul ragaszkodott.

Miben áll Zsigmond jelentősége Magyarország és a kontinens számára?
Luxemburgi Zsigmond IV. Károly cseh és római királynak volt a fia; az apát a legjelentősebb középkori uralkodónak tartják, a fiú nagysága, mondjuk úgy, abban áll, hogy nemcsak megközelítette vagy utolérte apját, hanem valójában túlszárnyalta. A Szentszék tekintélye a 14. század elején a Rómából Avignonba költözéssel megrendült, amit az 1378-ban bekövetkező nyugati egyházszakadás tovább gyengített. A 15. század elején már három pápa regnált egy időben, ez megosztotta az európai uralkodóházakat és országokat, és a dinasztiákon belül is feszültséget okozott. A keresztény egyház egységének helyreállítása a Konstanzban rendezett zsinaton Zsigmond egyértelmű és hatalmas sikere, és nem az egyetlen.

Milyen kiemelkedő sikere volt még?
A 14. század nagy uralkodói generációja, amelyhez 
IV. Károlyon kívül I. (Nagy) Lajos magyar király, illetve III. (Nagy) Kázmér lengyel király is tartozott, még elodázhatta, hogy szembenézzen az Európát fenyegető oszmánokkal, az utódok már nem. Zsigmond volt az, akinek a középkori uralkodók közül először és utoljára sikerült egy török ellen vonuló összeurópai haderőt megszerveznie, ezt a diplomáciai bravúrt ráadásul magyar uralkodóként érte el, hiszen más koronát még nem viselt. Más kérdés, hogy a megsemmisítő vereség után a balkáni ütközőállamok kialakításával és a kettős végvárrendszer kiépítésével védekezésre állt be a Magyar Királyság, de a déli határokon 200 kilométer hosszan felállított védrendszer egész Euró­pát őrizte, és évtizedeken át jól szolgált az Oszmán Birodalommal szemben.

Vagyis megérte a ráfordított tetemes költséget.
Határozottan.

Mit tudunk Zsigmond személyiségéről?
A magyar király a konstanzi zsinat és a hozzá kapcsolódó nyugat-európai körút eredményének köszönhetően Európa legtekintélyesebb uralkodójává vált. A hosszú körutazás rendkívüli alkalmat kínált arra is, hogy az uralkodó személyiségével kapcsolatos színes történetek fennmaradjanak a városi és zsinati krónikákban, kortárs emlékiratokban, feljegyzésekben. Ezekből kiderül, hogy az előzékeny modorú uralkodó a legszegényebb alattvalóit sem tegezte, mindenkivel szemben a királyi többest használta, mégsem jellemezte igazán a merev távolságtartás, vérbeli társasági embernek számított, minden jel szerint szeretett sokat és jót enni, bár erős köszvényrohamok kínozták. Közel a hatvanhoz a betegség nehezítette a közlekedését, utazását, volt, hogy lábra sem tudott állni. A bort, akárcsak a mulatságot, nem vetette meg, hasonlóan a legtöbb uralkodóhoz. Párizsi látogatása alkalmával feljegyezték róla, hogy az ünnepi lakomán megrészegülten, közönséges dalnok módjára az asztalok elé állva dúdolgatni kezdett, majd mindenki legnagyobb megrökönyödésére ugrándozva körbetáncolta a termet.

Állítólag túlságosan is szerette a nőket, és a káromkodás sem állt tőle távol.
Zsigmond mind a szónoklás, mind a tárgyalások terén páratlan meggyőzőkészségről tett tanúbizonyságot, az ékesszólást azonban, való igaz, hamarjában félretette, amint felbőszítették, például azzal, hogy pénzügyi tartozásokat próbáltak behajtani rajta. Ilyenkor jól­neveltségéről megfeledkezve vaskosabb káromkodással intézte el a dolgot. Az uralkodót személyesen is jól ismerő II. Piusz pápa megfogalmazása szerint a király az állhatatos kötődést egyetlen nő iránt gyakorolta csupán: Vénusz, a szerelem istennője iránt. Szerinte Zsigmondot akár ezer alkalommal is illethették volna házastársi hűtlenség vádjával. Egyszer állítólag IV. Jenő pápához fordulva megjegyezte: míg a szentatya elhajtja a nőket, ő maga hajszolja őket. A hosszú éveken keresztül szolgálatában álló Eberhard Windecke elbeszéli az esetet, miként ültette ölébe a király Frigyes osztrák herceg második nejét, amint az éppen a férjétől visszavett birodalmi birtokokból kérte ki a hitbérét. Egy másik alkalommal a leányrablás vádjába keveredett uralkodó bőkezűen jutalmazta meg azt a megbecstelenített innsbrucki polgárlányt, aki végül támadójaként nem a királyt, hanem az osztrák herceget azonosította: felismerni vélte ugyanis, hogy támadója bajusza és szakálla hasonló volt, mint Zsigmondé, de a beszéde más.

Van alapja annak a legendának, hogy Luxemburgi Zsigmond volt Hunyadi János apja?
Egyértelműen nincs, jóllehet Zsigmond nőügyeit a kortársak és az utókor is ismerte, ami megteremtheti a lehetőséget egy tényekkel nem igazolható képzettársításnak. Mátyás törvényesített fiáról, Corvin Jánosról mindenki tudott, II. Lajos házasságon kívül született gyermekéről is viszonylag bőséges ismerettel rendelkezünk. Akad tehát példa arra, hogy az uralkodó vállalja a törvénytelen utódait, különösen, ha fiú utód vigasza nélkül halna meg. Ám ennek a vállalásnak Zsigmond esetében nyoma sincs: egy oklevelében maga nevezi a később Hunyadi Jánost Hunyadi Vajk fiának, Oláh Jánosnak. A legnagyobb előnyt Mátyás király kovácsolhatta volna abból, ha magát Zsigmond unokájaként tüntetheti fel, de nem tüntette fel.

Tudható, hogy a király bőkezűen támogatta a városokat, a szövetségesüknek számított. Hogyan zajlott az átlagos városlakó élete Zsigmond korában?
Az uralkodó és a városok kapcsolata mindig a kölcsönösség elvén alapszik, nem volt ez másként Zsigmond korában sem. Ha a király bőkezűen támogatta a polgárokat, ha megerősítette kiváltsá­gaikat, és újakat is adományozott, amelyek növelték önkormányzatiságukat, vagy gazdasági előnyhöz juttatta az ott lakókat, cserébe viszonzást várt el. A városok az adójukon, az ajándékokon felül a náluk időző uralkodó és kísérete ellátásáért is feleltek, ami az anyagiak mellett erősen próbára tette a városlakók tűrőképességét is.

Például hogyan?
Híres eset, hogy az 1433-ban római császárrá koronázásáról hazatérő Zsigmond Pozsonyban országgyűlést tartott, és az odagyűlő idegenek tivornyái miatt alig maradt épen valami a városban: megrongálták a szegényeket és betegeket befogadó ispotályt, a városi fürdőket, a városfalat, felgyújtották a város főterén felhalmozott tűzifarakást, a városházán tönkretették a lóhajtású malmot és a présházat, kárt tettek a városi fegyverraktárban, az istállót fedő zsindelyeket pedig leszaggatták.

Szabályozták a városiak megélhetését?
Fontos, hogy a középkori Magyarországon a kézműves csak egy szakmát végezhetett, ha többhöz értett, választania kellett, mert nem vehette el másik polgártársa elől a kenyérkereset lehetőségét. A város mint a polgárok közössége magáénak mondhatott szőlőt, erdőt, termőföldet, akár állat­állományt is, ez hozzátartozott a gazdálkodáshoz, így válik érthetővé a városházán működő malom, istálló és présház. A lakók a hagyományos tevékenységeik mellett mással is igyekeztek javítani a megélhetésüket. Akinek például volt szőlője a határban, kimérhette, árulhatta a saját borát. Ez biztosítékot jelenthetett azoknak, akik betegségük vagy idős koruk folytán nem tudták a munkájukat elvégezni és a megélhetésüket fedezni. Nem szabad elfelejteni, hogy a korszakban nem létezett a betegbiztosítás vagy a nyugdíj intézménye.

Mit tudunk a paraszti világ mindennapjairól? Jobban vagy rosszabbul ment a sora, mint Nagy Lajos vagy Mátyás király uralkodása alatt?
A 14. század elején tapasztalható a főként Nyugat­-Európát sújtó kis jégkorszaknak a hatása: a kedvezőtlenre forduló éghajlat miatt még a leggazdagabb régiókban is éhínség ütötte fel a fejét. Minden jel szerint ez a válság a Magyar Királyság területén nem éreztette hatását, de később, a 15. század elején bizonyos források arról árulkodnak, hogy az időjárási körülmények szokatlan lépésekre késztették az alattvalókat és az uralkodót egyaránt. Az ellátási nehézségek elsősorban az alapvető élelmiszerek terén mutatkoztak meg: a gabonára vonatkozó kiviteli korlátozásnak már az 1410-es években nyoma van. Nem sokkal később az ország határain túlra irányuló gabonaszállítást minden eszközzel akadályozni rendelték. A források a Magyar Királyság területén tapasztalható gabonaínségről beszélnek. Olvashatunk panaszt a kedvezőtlen időjárásra, amely nemcsak a növényben, de a malmokban is kárt tett; az aratást és az őrlést a háborúk is akadályozhatták. Hasonló folyamatok játszódtak le a bortermelésben: az 1420-as évek végén a budai udvart már osztrák borral látták el. Mindkét alapvető fogyasztási cikk ára megnövekedett, s közben – az agrárválság érzetét erősítve – Magyarország legfőbb kiviteli cikkére, az élő állatra korlátozást vezettek be, exportját uralkodói engedélyhez kötötték.

A jobbágyokkal mi volt a helyzet?
Az ellátási nehézséget súlyosbíthatta, hogy egyre kevesebb jobbágy kezén volt egész telek: a 15. szá­zad elejétől a forrásokban egyre több olyan zsellér bukkan fel, aki egy negyedteleknél is kevesebbet birtokolt. Ennek oka egyelőre nem ismeretes. Létezett egy másik válságjelenség, amely ugyancsak főként az alsó rétegeket érintette: a kétszintű pénzrendszer lecserélése. Az aranyforint és váltópénze, az ezüstdénár mellé Zsigmond uralkodása alatt bevezettek egy újabbat, ennek azonban – mivel az ezüsttartalmát folyamatosan csökkentették – gyorsan romlott az értéke: a végén már inkább rézpénz volt, mint ezüst. Ez a legszegényebbek áruforgalmában gyakran használt pénz vezetett az erdélyi parasztfelkelésekhez 1437-ben. Az erdélyi püspök, aki a rossz minőségű pénzben évekig nem szedte be a tizedet, az újonnan kibocsátott jobb minőségűben visszamenőleg próbálta behajtani. A vérlázító eljárás szörnyű eseményekbe torkollott.

Azért valami jó is jutott a jobbágyoknak?
Igen, mert elmondhatjuk: Zsigmond teljes uralkodása alatt megtartotta a jobbágyok szabad költözési jogát, amennyiben nem volt tartozásuk a földesurukkal szemben. A jobbágy, ha kedvezőbb földbért és természetben teljesítendő ajándékokat alkudott ki, továbbállhatott egy újabb földesúrhoz, ez a költözési szabadság pedig nem engedte, hogy elszálljanak a jobbágyi terhek. A 15. század közepéig a földesúrnak járó kilenced is kedvezőbb volt, hiszen még csak bor után szedték be, gabona után nem. A földesúron és az egyházon kívül a jobbágyok a királynak is tartoztak adóval, Mátyás idejében bizonyosan nagyobb terheket viseltek, mint Zsigmond korában.

Sikeres uralkodónak számított Zsigmond, ha nem az aktuálpolitikát, hanem a történelmi szerepét nézzük? Adósságban úszott, elveszítette Dalmáciát, a törökkel szemben defenzívába kényszerült.
Gyakran elhangzik Zsigmonddal kapcsolatban, hogy sokszor találta magát szűkös pénzügyi helyzetben, gyakran kért kölcsön, és ritkán adta meg. Ez valószínűleg igaz, ám nem egyedülálló: más európai uralkodók esetében is kimutatható, legfeljebb róluk kevesebb forrás maradt fenn. Nézzünk néhány példát arra, milyen kiadások terhelhették a királyi kincstárat. A Magyar Királyság ekkor a lengyel király és a litván nagyfejedelem kedvelt tartózkodási helye volt, itt vadászott és halászott vizát megannyi birodalmi fejedelem, ellátogatott Budára a bizánci társcsászár, a Szentföldre tartó svéd–dán–norvég király is vendégeskedett a magyar udvarban, és visszafelé is megpihent az országban. Itt keresett menedéket a husziták elől Prága érseke, és a Magyar Királyság fogadta be a megözvegyült cseh királynét is, sőt 1429-ben még a birodalmi gyűlés helyszíne is Pozsony volt. A vendéglátási költségen kívül növelték a kiadást a török elleni háborúk, a védekezésre elköltött pénz, a Velence elleni hadjáratok ráfordításai, amelyek, mint ismeretes, nem hozták meg az elvárt sikert, hiszen Dalmácia végleg elveszett a Magyar Királyság számára. A katonai kiadások később sem csökkentek, ugyanis a Magyarországra rendszeresen betörő, a Felvidéket feldúló, kiraboló, egyes városokat elfoglaló husziták elleni akciókra további összegeket fordítottak. Zsigmond uralkodása alatt két székhelyet is felépíttetett: először az Anjouktól megörökölt budai várat bővíttette ki és építtette át, a későbbiekben a pozsonyi várat alakíttatta át rezidenciává. Saját bevallása szerint Pozsonyból vízi és szárazföldi úton is könnyebben jutott el a birodalomba vagy Csehországba, szükség esetén pedig Erdélyt és a Délvidéket is gyorsan elérhette.

És az nem kudarc, hogy a birtokrendszer az uralkodó rovására változott?
Zsigmond tisztában volt azzal, hogy a fentieknek, éppúgy, mint a királyi kegynek és az alattvalói hűségnek, ára van. Egy részüket a bányajövedelmekből, más részüket a királyság területeinek elzálogosításából fedezte, valóban az uralkodói birtokok rovására. A hatalom megszilárdítása során a birtokok már amúgy is jelentősen csökkentek, ám mivel az uralkodói hatalom alapját nem ezek, hanem a király személye szolgáltatta, ez nem jelentett problémát.

Mik voltak a király legfőbb sikerei törekvései tükrében? 
A fél évszázadon át uralkodó Zsigmond idején a Magyar Királyság középhatalmi állása mit sem veszített erejéből, az európai nagypolitika aktív szereplőjévé, a korszak legmeghatározóbb uralkodójának első számú országává vált, amely birodalmának székhelyeit adta. Zsigmond törekedett arra, hogy eleget tegyen a magyar alattvalók elvárásainak, egyúttal méltó módon képviselje családját, a több császárt és királyt adó Luxemburg-dinasztiát, s eközben megpróbált úrrá lenni a 14. század megannyi terhes örökségén és szembenézni a 15. század újabb és újabb kihívásaival.

***

Skorka Renáta a Hun-Ren Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, a Lendület Középkori Gazdaságtörténet Kutatócsoport tagja

Luxemburgi Zsigmond

Nürnbergben született 1368. február 14-én, szülei IV. Károly német­római császár és Pomerániai Erzsébet. 1378-tól 1388-ig és 1411-től 1415-ig brandenburgi választófejedelem, 1385-ben feleségül vette Mária magyar királynőt, nem sokkal utána magyar királlyá koronázták. 1387-ől Magyarország és Horvát­ország királya, 1411-től német, 1419-től cseh király, 1433-tól német-római császár. A késő középkori Európa egyik legjelentősebb személyisége. Znaimban hunyt el 1437. december 9-én. A német eredetű Luxemburg-házat a hercegi birtokáról nevezték el.