Büszke vagyok arra, hogy mindig képes voltam visszatérni! – Lékai Máté a Mandinernek

Külföldön is megemlékeztek arról, hogy szeptember elején lemondta a válogatottságot a magyar nemzeti csapatban. Érdekes módon az európai után a nemzetközi szövetség sem azt az emlékezetes gólját emelte ki, amelyet a 2012-es londoni olimpia férfi-kézilabdatornájának negyeddöntőjében Izlandnak lőtt, és amellyel sokszor azonosítják. Volt miből válogatni.
Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen hosszú időn át, tizenhat éven keresztül tudtam a magyar válogatott rendelkezésére állni. Nem mindig játszottam jól, de talán sokszor volt olyan megmozdulásom, amire szívesen emlékeznek az emberek. A góljaim közül én sem tudnék kiemelni egyet, a legtöbbeknek mégis az maradt meg, amikor a rendes játék­idő utolsó másodperceiben kiegyenlítettem Izland ellen. 

Ha már erről a találatról beszélünk: milyen érzés, hogy gyakorlatilag a sporttörténelem része lett? Sokan kapásból fel tudjuk idézni, mit csináltunk, hol voltunk 2012. augusztus 8-án. 
Hát igen, ez tényleg mindenkiben megmaradt. Emlékszem, szerdán játszottunk, délelőtt, amikor a programban nem is igazán volt más, csak kajak-kenu. Sosem felejtem el azokat a felvételeket, ahogy az ott szurkoló magyarok rádión hallgatják a meccstudósítást egy kihangosított magnetofonon keresztül. Elképesztő volt az is, hogy a másik helyszínen két aranyérmet is nyertünk, egyet a kajak kettesek 1000 méteres versenyében, a másikat pedig a női négyes 500 méteren, mégis a mi eredményünk – amely nem vetekedhet a bajnokokéval – váltott ki katartikus érzéseket a magyar emberekből, még az olimpiai faluban is erről beszéltek. Kiváló volt a szervezés Londonban, sok magyar drukker ott tudott lenni, úgyhogy nekem az egyik, ha nem a legjobb ötkarikás élményem volt. 

Visszatérve a végjátékra és a döntésekre, Gulyás István volt szövetségi kapitány egyszer azt mondta: „ilyen helyzetekben oda kell adni a labdát Lékai Máténak, mert ő megoldja”. A mentális erejére, netán a tökösségére gondolt ezzel? 
Inkább arról van szó, hogy az irányítókon van egyfajta felelősség, és abból lesz jó játékos ezen a poszton, aki együtt tud élni a nyomással. Szeretem a kiélezett szituációkat, amikor egy gól vagy jó megoldás dönt. Aki sportol, az ilyen pillanatokért teszi: amikor az adrenalin az egekbe szökik, és nagy a tét. Hogy tökös lennék? Nem tudom. Edzője válogatja, hogy mennyire bízik meg az irányítójában, mennyire nyitott arra, hogy az övé legyen az utolsó szó. Jó néhány mérkőzés van a hátam mögött, többévnyi tapasztalat, tudom, hogy mi működik a pályán. 

Ott volt például a 2022-es, részben hazai rendezésű Európa-bajnokság is, amikor a portugálok elleni utolsó időkérésnél bemondta a figurát, és azzal nyertünk. Sajnálatos módon mégsem arról marad emlékezetes az a torna…
Így van, ráadásul az egy emberelőnyös szituáció volt. Tisztában voltam azzal, hogy ilyenkor általában magamra vállalom a felelősséget, és a portugálok is erre számítanak, ezért másik variációt, egy olyat választottam, ami Máthé Dominikra volt kihegyezve. Az időkérésnél csak annyit mondtam neki, hogy „odamész és belövöd”. Megcsinálta, győztünk. Az más kérdés, hogy a budapesti Eb nem úgy sikerült számunkra, ahogy elterveztük, kiestünk a csoportkörben. 

Mennyire változott meg az élete azóta, hogy bejelentette, többet nem húzza magára a címeres mezt? 
Egyelőre semmilyen változásról nem tudok beszámolni. A különbséget majd főleg januárban tudom lemérni, amikor az Európa- vagy a világbajnokság miatt távol lennék a családomtól. Furcsa lesz, hogy a sok mérkőzés helyett otthon vagyok, a klubcsapatommal, a Fradival edzek, megünneplem a fiam születésnapját. Január 20-án lesz hétéves, de eddig csak egy-két szülinapján tudtam ott lenni. 

A párizsi olimpián adott egy nagyon érzelmes interjút a könnyeivel küszködve. Mi járt akkor a fejében?
Hogy az volt az utolsó ötkarikás szereplésem. A kézilabdára ugyanis hatványozottan igaz, hogy nagyon nehéz kijutni az olimpiára. Remélem, nem kell újabb 12 évet várnunk erre, nagyon szurkolok ezért a srácoknak.

Párizsban tudtam, hogy bármi történjen, negyvenévesen már nem leszek ott Los Angelesben. Egyébként sem jellemző a belső posztokon játszókra – az irányítókra, átlövőkre, beállókra –, hogy 40 fölött még a legmagasabb szinten kézilabdázzanak.

A válogatottság nagy igénybevételt jelent az emberi szervezetnek, a sérülésekről nem is beszélve, amelyekből önnek is kijutott bőven. 
Való igaz, rengeteg sérülésem volt. Kilencszer műtöttek a pályafutásom alatt, de törték már el az orromat, verték ki a fogamat, és volt problémám a térdemmel, a vállammal, és még sorolhatnám. Mégis szerencsésnek érzem magam, mert mindig vissza tudtam jönni arra a szintre, vagy esetleg még jobbra is, mint amelyiken előtte voltam. Talán nagyképűség nélkül állíthatom, hogy a szerencsén kívül akaraterő és kitartás kellett hozzá. Nehéz visszajönni egy sérülésből, mindig az elejéről kezdeni a műtét után, amikor úgy érzed, soha többet nem fogsz tudni úgy mozogni, mint korábban. Ilyenkor minden fáj, rossz passzban vagy, és ha nem látod a végét, akkor sok lelkierő kell ahhoz, hogy fel tudjál állni ezekből a helyzetekből. Mindenesetre inkább a jó oldalát nézem, és büszke vagyok arra, hogy 

Ha az előző NB I-es idény végeredményét nézzük, mindhárom magyar élcsapatban kézilabdázott. Jól sejtem, hogy egykori veszprémi játékosként azonosítja magát, vagy most már inkább ferencvárosiként? 
Az életem különböző korszakairól beszélünk, de ahogy fogalmazott, most fradista vagyok. Ugyanakkor én még a PLER-Budapestet is idevenném, mert ott lettem élvonalbeli játékos, magyar válogatott. A hat évet, amit ott töltöttem, sosem felejtem el. Szegeden jól éreztem magam, de az akkori klub egyáltalán nem hasonlítható a maihoz. Akkortájt nagy volt a különbség a Szeged és a Veszprém között, mind anyagi lehetőségek terén, mind a játékosminőséget illetően. Akkor kerültem Szegedre, amikor egy hullám alján voltak, és Csányi Sándor még nem vette át az egyesületet. Kicsit érződött rajta a gazdátlanság, súlyos anyagi nehézségekkel küzdött, de közben volt egy nagyon jó csapata sok remek magyar kézilabdázóval. Ott mutatkoztam be a Bajnokok Ligájában, még most is fel tudom idézni az első BL-meccsünket a svájci Schaffhausen ellen, ahogy Mikler Rolival izgulunk a kezdés előtt, vagy azt a hatalmas bulit, amit a győzelmünk után csaptunk. 

Utána pedig elment Celjébe. 
Szlovéniában új közeggel és kultúrával ismerkedhettem meg, egy patinás klubban szerepeltem rengeteg fiatal tehetséggel, akik később topjátékossá váltak. Ott volt a ma már veszprémi legendának számító Gasper Marguc, az immár háromszoros Bajnokok Ligája-győztes barcelonai Blaz Janc, valamint a szegedi Borut Mackovsek is.

Ezután jött a veszprémi nyolc év, ami a karrierem csúcspontja volt. Sajnos rosszul ért véget a történet rajtam kívül álló okok miatt, de mégis sok szép emléket őrzök abból az időszakból. Bár a Veszprémben töltött utolsó idényem mély nyomot hagyott bennem, szerettem ott játszani, imádtam a várost is. Ráadásul ott ismertem meg a feleségemet, ott éltünk a családommal, és oda született a kisfiam. De történt, ami történt, a Fradinál tárt karokkal vártak, nagyon akarták, hogy hozzájuk igazoljak. 

Jó eredményeket értünk el az előző három évben, pedig a Győrnek vagy a Tatabányának jobbak a lehetőségei. 

Mennyi ragadt eddig önre az úgynevezett fradizmusból? 
Fővárosi vagyok és Ferencváros-­szurkoló már gyerekkorom óta. Olyannyira, hogy egyszer farsangkor Vasile Miriuțănak öltöztem be. Volt rajtam zöld-fehér mez, apukám pedig leborotválta a hajamat. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a Fradi és a PLER 2011-es egyesülésével Budapesten egyetlen NB I-es férfi-kézilabda­csapat maradt, az FTC-PLER, tehát nem csak a foci miatt érzem magam fradistának. Boldog vagyok a Ferencvárosban, és valószínűleg nem árulok el nagy titkot azzal, hogy innen fogok visszavonulni. 

A celjei két évet leszámítva csak Magyarországon játszott. Miért nem állt még egyszer légiósnak? 
Erre azt tudom válaszolni, hogy szerencsésnek érezhetik magukat a magyar férfi kézilabdázók, hiszen 

Celjéből hazatérve én is szembesültem azzal, hogy mindenhol jó, de a legjobb otthon. A másik meg, hogy Veszprémben játszani a szakma csúcsát jelenti. Tudom, sokan azt mondják, egyszer sem nyertünk Bajnokok Ligáját, de az, hogy hatszor is eljutottunk a BL négyes döntőjébe, megsüvegelendő teljesítmény. Ugyanakkor az is igaz, hogy a hatból ötöt simán elcserélnék egy BL-győzelemre. 

Én nagyon jól éreztem magam Veszprémben, és most is azt gondolom, hogy jobb helyen nem is lehettem volna. Kiváló edzőim voltak, sokat tanultam tőlük, nagyon jó társakkal, a világ legjobbjaival játszottam együtt. Nem vagyok elégedetlen, hogy nem igazolt le mondjuk a Barcelona, a Kiel vagy a Kielce, mert a Veszprém is ugyanazon a polcon van, mint ezek a klubok.

Mi volt a legmeghatározóbb és a legfájóbb élménye pályafutása során? 
A Kielce elleni 2016-os BL-döntő, amikor már kilenccel is vezettünk, mégis kikaptunk, majd az egy góllal elveszített olimpiai elődöntő Londonban, amikor a svédek jutottak a fináléba, mi pedig végül a negyedik helyen végeztünk. És hát ott van a 2019-es Bajnokok Ligája-ezüstérem is, amikor a Vardar Szkopjétól hárommal kikaptunk. Ezekre a meccsekre nem szívesen emlékezek vissza. A másik oldalon viszont ott van az az Izlandnak lőtt ominózus gólom, a tatabányai tornán kiharcolt olimpiai részvétel, a Veszprémmel vívott BL-­elődöntő, amikor hosszabbításban győztük le a Kielt, vagy a bajnoki címek, kupagyőzelmek. 

A mostani fejével mit üzenne a fiatal énjének? 
Talán azt, hogy előbb találkozzon a feleségével, Ramónával, és hamarabb alapítson családot. Szakmailag viszont nem hiszem, hogy tudnék neki jobb tanácsot adni, mindig minden lépcsőfokot végigjártam a karrierem során, egyet sem ugrottam át, a pályafutásomat úgy építettem fel szerintem, ahogy kell. 

Hol látjuk majd, ha egyszer úgy dönt, végérvényesen felhagy az élsporttal? A pálya szélén, a lelátón, egy irodában vagy esetleg a televízió kamerái előtt? 
Erre a kérdésre azért sem tudok most válaszolni, mert később a fejemre olvassák. Nem akarom kizárni az életemből az edzősködést, de most nem látom magam előtt, ahogy az oldalvonal mellett állok, és irányítok. Korábban sokat rágódtam azon, mihez kezdek majd, ha egyszer befejezem a kézilabdázást, aztán rájöttem, az élet mindig tartogat új lehetőségeket.

Nyitókép: Mandiner-archív