Kicsit vegyes érzéseim vannak az idei évvel kapcsolatban. Összességében pozitívan zártam, sikeres volt. Nagyon sok mindent sikerült elérnünk azok közül, amiket kitűztünk célul az edzőmmel. Több országos csúcsot is futottam, áttörtem a határokat fedett pályán 60 és 200 méteren is, kvalifikáltam magam az olimpiára, ami a legnagyobb cél volt. Párizsban 100 méteren országos csúcsot futottam, ami elődöntőbe jutást ért. Ha ezeket nézzük, maximálisan elégedett lehetek. Emellett számos nemzetközi versenyen gyűjtöttem tapasztalatokat, és különféle közegekben, riválisokkal mérettem meg magam.
Akkor miért érzem mégis, hogy hiányérzete is van?
Pici hiányérzet az Európa-bajnokság miatt van bennem. Mindenképpen döntőt szerettem volna futni, de egy hajszálnyival lemaradtam róla, végül a kilencedik lettem. Az erőállapotom rendben volt, egy kisebb érzékenység hátráltatott, ami miatt féltem, nehogy komolyabb baj legyen belőle az olimpiai előtt. Inkább mentálisan zökkentett ki jobban, emiatt alakult úgy az a verseny. Mások sikeresnek értékelik, nekem viszont van hiányérzetem miatta.
A Tokióban olimpiai bajnok kajakos Tótka Sándor a 2016-os negyedik helye után mondta, hogy nincs motiválóbb, mint éppen lemaradni a dobogóról. Takács Boglárkában is ez munkálkodik hasonló esetben?
Voltam már negyedik is versenyen, amely valóban tud ilyen hatást kiváltani, ahogy az, ha egyetlen hellyel maradok le az Európa-bajnoki döntőről. Szomorú és dühítő érzés is.