Megtaláltuk, hova tűnt Nagy Viktor vízilabda világbajnokunk!

Legutóbb tavasszal láttuk nyilvános rendezvényen, amikor a Nemzet Aranyai filmbemutatóján Ön is megjelent. Hova tűnt a sportrajongók szeme elől azóta? 

Mi már akkor is nagyban a családi költözködésünkön dolgoztunk, csak nem vertük nagy dobra a dolgot. A zöldkártya igénylése folyamatban volt, amiről olimpiai érmeseknek gyorsított eljárásban döntenek, vagyis megnyílt ez a lehetőség számunkra, hogy családostul nekiinduljunk Amerikának. Augusztus negyedikén érkeztünk, akkor úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben lesz, aztán persze semmi nem úgy alakult, ahogy ígérték. 

Híre ment, hogy a San Jose-i Egyetemmel közösen folytatja a munkát, mi lett ezzel a tervvel? 

Eleinte valóban így volt. Nagyon furcsán alakult az egész szituáció, főleg úgy, hogy az egyetem sportigazgatója egy második generációs helyi magyar. Valójában nem is értem az egészet. Kaptam egy árajánlatot, megbeszéltük, hogy ősszel kezdek, segíteni fogom az egyetemi vízilabdát, majd 

Erre és egy klub ajánlatára alapítottuk a döntésünket, hogy végül az egész családdal felkerekedünk és kijövünk Amerikába. Ezért is választottam az SJSU-t, mert magyar edzője van Sarusi Gábor személyében és 6 magyar játékos is játszik a csapatban. Az volt bennem, hogy odamegyek, ahol honfitársaimnak tudok segíteni. Főleg úgy, hogy az egyik frissen érkező, a kiváló kapus Gyapjas Brendon volt. 
 

Ez azért elég komoly hidegzuhany, nemde? 

Több mint az, mert ráadásul a klubról is kiderült, hogy igen gyenge, egyszerűen nem az a szint, ahogy én a vízilabdáról gondolkodom. Ráadásul pillanatok alatt rádöbben az ember, hogy itt, a Szilícium-völgyben, ahol a tech-óriások központjai vannak, kigúvad az ember szeme, olyan magasak az árak. Szerencsénkre, Sarusi Gábor játékosának szülei segítettek, és az egyik házukat féláron „odaadták”, hogy egyelőre ebben lakhassunk. 

Mihez kezdenek most?

Nem vagyunk ijedősek a feleségemmel. 

Egyébként már most kezdjük látni a fényt az alagút végén, jönnek azért a lehetőségek, amiket meg tudunk, vagy meg fogunk ragadni. Az egyetemi foglalkoztatás jelentené az „álomállást”, mert az ad hosszabb távú biztonságot, akkor be van jelentve és biztosítva van az ember, nyugdíjmegtakarítása lehet, szóval ez lenne a hosszabb távú cél. 

És nincs a közelben másik elérhető egyetemi állás?

Mivel az utolsó pillanatban nem vettek fel a San Joséra, így már mindenhol betöltötték addigra a szabad állásokat. 

A Stanforddal és a Santa Clara-val is tárgyaltam a környéken, és mind a ketten nyitottak lettek volna, de most már csak jövőre tudnak státuszt biztosítani. De ahogy mondtam, nem rettentünk meg Blankával a ránk nehezedő kihívásoktól. És milyen az élet?! Azon a pénteken, amikor kiderült, hogy nincs egyetemi állásom, a feleségem elment futni, és ott találkozott egy hölggyel, akivel megosztotta, hogy milyen helyzetbe kerültünk. Ő rögtön jelezte, hogy ismer pár edzőt, és azok még párat, így végül közülük egy éppen friss apuka – a gyermeke születése napján – a kedvemért telefonálgatni és e-mailezni kezdett, és két nappal később a San José Express nevű klubnál már álláslehetősséget kaptam: kapusedzőként és szakmai tanácsadóként kezdtem dolgozni fiatalokkal. Itt ugye nincs amolyan felnőtt professzionális vízilabda-liga, mint ahogy azt Európában ismerjük. Itt az egyetemig amatőrként játszanak, akik ebben a sportban szeretnének sikeresek lenni és utána az egyetemi élet marad, de a válogatottak is átjönnek valójában Európába játszani. 

Plusz a felszerelés és ami igazán költséges a szülőknek, azok a magánórák. Jelenleg ezt próbálom még jobban bővíteni én is, mert erre van igény és ezért tényleg tisztességes pénzt lehet elkérni. Jelen pillanatban egy csodálatos uszodájú katolikus magángimnáziumban tartom ezeket az órákat egy domb tetején. Hamarosan itt is fogok dolgozni a 3 hónapig tartó gimis vízilabda-bajnokságuk alatt.

A felesége, Hornok Blanka mennyire rémült meg, amikor a négyfős család – ha csak egy rövid időre is –, de látszólag bevétel nélkül maradt? 

Nagyon kemény csaj Blanka, igazi társ és mint látható, elment kifutni magából a feszültséget és visszajött egy állásajánlattal, viccesen oda is szólt, hogy »na ezt is elintéztem!« (nevet). Együtt hoztuk meg ezt a döntést és természetesen együtt vállaljuk minden fázisát, a nehezebbeket és a gördülékenyebbeket is. 

És a gyerekek? Sámuel 13 és fél, Olívia tizenegy és féléves, nem mondhatjuk rájuk, hogy nekik még mindegy hol járnak iskolába, mert annál azért nagyobbak már. Ők hogyan fogadták a nagy családi döntést? 

Blanka mindent elintézett előre, sőt, a leszervezett iskolából már át is rakatta őket egy jobb és közelebb lévő suliba, szóval ilyen szempontból biztos kezekben vagyunk, a feleségem mindennek utánajárt. Még csak rövid ideje vagyunk itt, de Samu nagyon élvezi, neki már az angol is jobban megy. Persze ő könnyebben elboldogul, hiszen kosarazik és bandázik a fiúkkal. Olívia még nem nagyon mer beszélni, de annyira vagány, hogy elvállalt egy kisebb iskolai szerepet, hogy gyakorolja a nyelvet. Elkezdett úszni is, de eközben az atlétika is megy neki. Samu pedig vízilabdázik, bár itt a suliban három havonta más-más sportot kell hogy komolyabban csináljon, mégis egyre otthonosabban mozog mindenben.

Ez így idillinek hangzik, de őszinte volt a gyerekek mosolya, amikor az otthoni baráti kört hátra kellett hagyniuk? 

Tudomásul vették, hogy a család együtt mozdul és persze volt, amitől nehezebben váltak meg, de legalább ennyi izgalom várt itt is rájuk. Olívia a kiscicájától és legjobb barátnőjétől köszönt el a legnehezebben, neki sok barátja volt a suliban, szóval neki fájóbb volt az elválás. Sokat beszélgetünk vele, és már nem annyira érződnek a holtpontok. Minden nap a különféle platformokon tud beszélgetni a barátaival. Ugyanakkor szeretnénk, ha minél hamarabb beilleszkednének itt is, és mivel nyitott, okos gyerekek, szerintünk ez menni fog. Ezek után nem is kérdés, hogy a cél egy erős, elismert középiskola. Pályázni fogunk forrástámogatásért, hogy a gyerekeink azokba a gimnáziumokba is bejuthassanak, ahonnan bizonyosan a legjobb egyetemek felé vezethet az út. Samu a Stanfordra szeretne majd menni tengerbiológiát tanulni, most ez a komoly terve. Olívia kisebb, nála még minden kialakulóban van. 

Most úgy hangzik minden, mint egy önként vállalt száműzetés, már elnézést a hasonlatért, miközben az aktív pályafutása lezárása után tele volt tervekkel. Épülő vállalkozásokról szóltak a hírek otthon, az uszodai világon belül és azon kívül is. Mi lett ezekkel? 

Nem, ez nem egy önként vállalt száműzetés, de tény, hogy

Továbbá Samu fiam sem érezte magát olyan jól a sulis és edzésközegben odahaza, szóval ezt is mérlegelni kellett. Nagyon szerettünk Szolnokon lakni, de valahogy picit megkopott a dolog, elfáradtunk a mindennapok akadozásiban, szóval a váltás mellett döntöttünk. Tudtunk volna menni persze Budapestre is, de mi úgy éreztük Blankával, hogy a gyerekeink olyan korban vannak, amikor még viszonylag könnyen tudnak alkalmazkodni, beilleszkedni egy új környezetbe és a legfontosabb, hogy képesek lesznek nyelvet tanulni magas szinten. A sport is fontos volt, szóval viszonylag hamar leszűkült a dolog és lett belőle Amerika. 

Csalódást érzek a hangjában...

Mióta Cseh Sándor átvette az utánpótlást odahaza, ugrásszerű lett a fejlődés. Nagyon szerettem volna vele dolgozni hosszabb távon. Sok fiatal és tehetséges edző került a képbe, fél évig én is csatlakozhattam hozzájuk, de mérlegelnem kellett. A család mellett döntöttem, és úgy éreztem, nekik ez az irány most többet nyújt.  

Nem marasztalta itthonról senki? 

Szolnokról senki, de ott nem is volt zökkenőmentes az elválás sajnos. Madaras Norbival (A Magyar Vízilabda-szövetség jelenlegi elnöke – a szerk.) beszéltem és szóba került, hogy az utánpótlásban szerepet vállalnék, de felmerült a kiutazásunk lehetősége is, így amikor jeleztem neki, hogy megyünk, akkor ezt persze nagyon sajnálta. Sokan fogalmaztak úgy, hogy bíznak abban, hogy minél hamarabb visszajövök, és azt a tudást, amit az évek alatt felszedtem, majd itthon is fogom egyszer kamatoztatni. A mai világban nem lehet hosszan tervezni, mi megragadtuk a lehetőséget, hogy elkezdjünk egy új életet, s a gyerekeink szempontjából szerintem egyelőre jól döntöttünk. 

Akkor most félig üres vagy félig tele ez a pohár? 

Aki ismer engem, az pontosan tudja a választ. Nálam mindig félig tele a pohár. 

Nyitókép: MTI/Szigetváry Zsolt