A magyar-szerb, avagy miért verünk meg mindenkit, aki szembejön?
Az eredményjelzőt nem lehet letakarni, még az interneten sem. Ideje megérteni pár dolgot. Kovács Gergő írása.
Bulgáriában olyan sikert értünk el, amit magyar szem nem látott, magyar szív nem érzett hosszú évtizedek óta. Hogy szomorkodunk egy kijutást érő döntetlenen, az a legnagyobb előrelépés. Kovács Gergő írása.
Bulgáriában jártam, a hetedik kerületi Damjanich utcában, a tévé előtt. Valahol csillagok ragyogtak a szmog fölött, a Föld közepében hatezer fok volt, a galaxisban élienek bolyongtak (vagy nem), a mi világunkat eközben háborúk pusztították, és kihalt legalább tíz állatfaj, mire véget ért a mérkőzés. Nem érdekelt. Ilyen önző az ember – legalábbis én, gondoltam –, mert a fentiek ellenére képes voltam az örömre. Még úgy is, hogy nem játszottunk jól, úgy is, hogy
egyértelművé vált: nem elég mély a magyar keret, jöhetnek hullámvölgyek.
Na de, miért ne jönnének, amíg újra meg újra legyőzzük őket, ezúttal egy „utolsó pillanatos” gól formájában! Ezt az utolsó pillanatot 100 százalékban megérdemeltük, mert végig uraltuk a meccset, minden gondunk ellenére. És végig uraltuk a csoportot is.
Magyarok, férfiak és asszonyok! Egyenes ágon jutottunk ki a soros foci Eb-re, egy fordulóval a selejtező vége előtt! Ilyet magyar szem nem látott, magyar szív nem érzett csaknem 40 éve:
a nyolcvanas évek közepén fordult elő utoljára, hogy válogatottunk csont nélkül, pótselejtező nélkül, egyenes ágon kvalifikálja magát világversenyre. Nincs „de”, meg „izé”, meg „várjunk még azzal”. Tiszta, nem mások ellen szóló, hanem magunkra irányuló, jogos öröm van, némi rossz mellékízzel, ami holnapra elmúlik.
A magyar labdarúgó-válogatott hol sziporkával, hol akarattal, hol szerencsével (ami a szorgalom édesgyermeke) darálta be a komplett csoportját, a fél Balkánt és egyharmad Baltikumot.
Azok ellentétei lettünk, akik tíz, vagy húsz éve voltunk, ezért látjuk ilyen élesen a kiválóságot. És
ezért jelent többet ez a játék, mintha a benne csillogó, aktuális képességeink örök időktől léteztek volna: nem léteztek örök időktől, mi teremtettük őket
– a játékosok, a stáb, a szurkolók, a háttér fanatikusai. Ezért vagyunk ennyire boldogok, mert nem készen kaptuk, hanem megdolgoztunk érte. Ki a verejtékével, ki a hitével, de általában a kettővel együtt. Megdolgoztunk azért a képességért, hogy erősebbeket fektessünk kétvállra, és a gyengébbek ellen akkor se veszítsünk, ha nyerni már nem tudunk. Ez óriási erény.
Bónuszként elárulom, mi jelzi az előrelépést a magyar foci háza táján azoknak, akik még mindig szomorkodnak, vagy éppen „kurvaéleteznek”, mert elmaradt a győzelem. (És ahogy én is tettem, nemrég hagytam abba.)
Épp ez a szomorkodás a legnagyobb előrelépés!
Az, hogy csalódottak vagyunk a kijutásunkat követően, egy mérkőzéssel a sorozat vége előtt.
Nekünk, focirajongóknak, szimpatizánsoknak – vagyunk, lettünk pár millióan az országban – öröm adatott. Sokunk ezerféle, Kárpát-medencei konfliktusa, amit a mindenkori elitek gerjesztenek, talán egyes egyedül ebben a szenvedélyben oldódhat fel, ami mégiscsak tényeken alapul: ne érezzük hát rosszul magunkat az örömért, amit a „labda után rohangáló emberi lények” okoznak nekünk.
Akik pedig nem képesek velünk örülni, hát bocsássák meg, hogy mi igen.
Ám mindez talán csak a látszat: hiszen Montenegró jobb volt, a szerbek ellen szerencsével nyertünk (oda-vissza), a litvánok az első félidőben oktattak, a bolgárok meg épp lenyomtak volna minket, amikor megzavartuk őket az utolsó percben. A másik verzió, hogy megérdemelten jutottunk ki, ahogy a csoportgyőzelemre a legesélyesebb csapatok – jelen esetben mi – kijutnak, mióta világ a világ.
Hogyan játszottunk, nélkülözve alapembereink jó részét? Fájó hibákkal, a helyzeteinket elpuskázva, ugyanakkor helyzeteket kialakítva, végig dominálva a kapunk elé nagyjából kétszer felérő bolgárokkal szemben. Van még hátra egy meccs:
elképzelhető, hogy Montenegró szügyig gázol a vérünkben és megeteti velünk a Puskás Aréna gyepszőnyegét vasárnap,
november 19-én. Mindez elképzelhető, ahogy az is, hogy többé nem kel föl a nap. Csakhogy, amíg nap híján mindennek vége, mi bármilyen forgatókönyv esetén ott vagyunk a németországi Eb-n.
A legvalószínűbb forgatókönyv esetén pedig nemes egyszerűséggel megnyerjük a csoportunkat:
ha jól számolom, elég hozzá egyetlen pont.
Montenegró ellen tehát jöhet az ünneplés a Puskásban, közel hetvenezer magyar előtt! Önnek van jegye?
Ezt is ajánljuk a témában
Az eredményjelzőt nem lehet letakarni, még az interneten sem. Ideje megérteni pár dolgot. Kovács Gergő írása.
Nyitókép: MTI/Illyés Tibor