A magyar-szerb, avagy miért verünk meg mindenkit, aki szembejön?

Pár napja kifejtették nekem, hogy a magyar foci ezer sebtől vérzik: kizárólag Rossi taktikája, a honosítások és a lehető legkoraibb külföldi nevelések tartják bennünk a lelket – úgy, ahogy, hiszen 

Igen, ez is egy nézőpont. Azt hittem, ez a nézőpont már nem létezik, de tévedtem. 

Ez engem mellbe vágott, főleg a külföldi, magyar fociról és Szoboszlairól való statisztikák és elemzések tükrében, de ennek is van alapja, legalábbis akkor, ha kiszemezgetjük a rosszat a jóból. (Egyébként miért is baj az, ha eredményesen honosítunk, Szoboszlai korán külföldre került, és a válogatott szövetségi kapitánya zseniális taktikus?) Van ebben a önkeserítő szemezgetésben gyakorlatunk, azt is mondhatjuk, hogy csak abban van. Látni, érezni a kellemetlent, fölszippantani, letüdőzni és telekürtölni a világot azzal, hogy valami mennyire el van cseszve. 

(Egyébként nem, Szoboszlai nem csak hátrafelé passzol. Ide most nem írok érveket, elég hozzá két szem.)

Az meg a másik nézőpont, ha ránézünk a táblára és elhisszük, hogy jogunk van örömet érezni. Lehet itt filozofálni, meg a magyar foci strukturális problémáit elemezni – amire égető szükség van, mármint a folyamatos, kőkemény kritikára – de álljunk már meg egy pillanatra és mondjuk ki: a legnépszerűbb magyar sport, a legfontosabb magyar márka külföldön és idehaza, az eredményeket és a mutatott játékot nézve meredeken és hosszú évek óta fölfelé tart. Aztán ha ezt elismertük, lepontozhatjuk a zebegényi kilátást. Talán a történelmi, szerbek elleni siker átlendíti a kételkedőket a holtponton.

Az októberi nyárban sétáltunk a stadion felé, újra hatvanezren. Még sosem szólt így a Nélküled. Volt iram, volt játék, volt tét: kimondva, kimondatlanul a csoportelsőséget célozta meg a stadion népe. 

Őket szokták az Európa-bajnokságokon az első kalapból húzni. 

Aztán megérkezett Rózsa Sándor, a hidegrázós himnusz, jöttek a csodagólok, Sallai és Szoboszlai világklasszis megmozdulásai, a szerb nyomás, a magyar lélek, a fokozódó feszültség, a vibrálás, a győzelem – és minden egyes gólnál egy pohár sör a nyakunkba, ugyanis a szerb tábor alatt ültünk. Szerintem ennyi belefér, a barátnőm szerint nem, de ő kapta a nagyobb adagot. A szenvedély a futball része, és nem vagyunk egyformák. Amíg nem Kalasnyikovval lövöldözünk egymásra, részemről rendben van a dolog. Főleg, hogy 2:1 ide.

Meg lehet szokni, hogy futballtörténelmet írunk.

A kérdés egyszerű: miért verünk meg mindenkit, aki szembejön? Miért irigykedik erre az infrastruktúrára, eredménysorra csaknem az összes szomszédunk, Szerbiától Romániáig? Nem lehetséges, hogy egy páratlan mértékű fejlődésről beszélhetünk, javítandó problémákkal, amiket senki sem titkol el? Azt hiszem, ha megnyerjük a csoportunkat, ezekre a kérdésre már nem is kell válaszolni. Csak a táblára nézni és tovább menni az úton.

Nyitókép: Rádi Nikolett