Azt az elmúlt hét év során szerzett vezetőségi tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy akár nagymúltú, a szakmában világszinten is elismert sportújságíró kollégáknak se volt könnyű az életük, amennyiben, mondjuk, iráni vagy pakisztáni háttérrel rendelkeztek. Lehettek ők akár az AIPS végrehajtó bizottságának tagjai vagy díjnyertes szakemberek, akkor se volt egyszerű bebocsátást nyerniük a nyugati világ nagy nemzetközi sporteseményeire. A legtöbbször szúrós szemű, konzulátusi vízumítészek puszta jóindulatán múlott, hogy tehetik-e a dolgukat, tudósíthatnak-e adott esetben egy olimpiáról.
Mindeközben a (sport)újságirói hivatás védelméért folytatott küzdelmünk ettől függetlenül is egyre nehezebb – különösen a covidos időkből ránk maradt, „a sajtónak kívül tágasabb” mentalitás általánossá válása óta.
Ma azonban szintet léptünk. Lefelé.
Mostanra már nemcsak a „papíron problémásabb országokból” érkező, sportszakmai alapon dolgozó kollégák bejutása függ az aktuális nagypolitikai fuvallatoktól: úgy tűnik, a szövetséges országok – amilyen, úgy tudtam, mi is vagyunk – zsurnalisztái és sportdiplomatái is könnyedén fennakadhatnak a zord vízumcenzorokon, ha az USA a célállomás.
Mert persze nyilván készül majd valami „official” közlemény arról, hogy ugyan, miért akart volna hivatalos kiküldetésben az USA-ba utazni Szöllősi György – hát, tudtommal azért, mert