Az elmúlt napokban hányan hívták föl, írtak önnek, hogy gratuláljanak a Nemzet Sportolója-címhez?

Meg lehetne számolni, de nem tettem meg, maradjunk annyiban: rengetegen. Most már kicsit lecsengett a dolog, de az első két napban az éves telefonforgalmamat bonyolítottam le. 

Kinek a gratulációja érte a legváratlanabbul?

Mindenkinek a gratulációja nagyon jólesett, hiszen nem csak a sportágon belüliek hívtak, a korábbi és jelenlegi versenyzők, edzőtársak, hanem például a gimnáziumi osztálytársaim közül is jó néhányan. De talán a legkülönlegesebb Fábiánné Rozsnyói Kati néni bejelentkezése volt. Éppen indultam valahová, így csupán tíz percet tudtunk beszélgetni, de az ő gratulációjának különösen örültem.

Mit dörmögött Wichmann Tamás a kis Vaskutinak?

Azt is nyilatkozta: némiképp önt is váratlanul érte az elismerés. Miért?

Egyszerűen nem gondoltam volna, hogy az én nevem is komolyabban szóba kerülhet. Ám amikor a sportnapilap internetes szavazásán mégis feltűntem, akkor azt mondtam: talán mégis lehet esélyem…

Többször elmondta: úgy gondolta, nem ön lesz az első kenus, aki kiérdemli ezt az elismerést, hanem a legendás Wichmann Tamás. Milyen viszonyban voltak az immár három éve elhunyt klasszissal?

Nagyon jó barátok voltunk. A kapcsoltunk egészen érdekesen kezdődött: már gyerekkoromban sok időt töltöttem a Dunán, és egyszer azért szaladtam le a stégre, mert beleesett a vízbe a labdám. Éppen Tamás volt ott, aki akkor már a sportág ismert alakja volt, Európa-bajnokságot nyert. Nekem fogalmam sem volt róla, kicsoda, csupán sietve megkértem: hozza már ki a vízbe esett labdámat! Wichmann rám nézett, majd a dörmögő hangján csak annyit mondott: „Kiskomám, először is, szervusz, utána lehet elmondani, mit is szeretnél!” Végül természetesen segített, megmenekült a labdám. Később nagy példaképemmé vált, én is sokat tanultam tőle, egyedi technikáját mindig csodáltam. Aztán úgy alakult, hogy a válogatottban jó pár évet együtt tölthettünk, és ez később barátsággá érlelődött. Visszavonulásunk után is mindketten aktívak maradtunk, többek között a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesülete rendezvényein is sokat találkoztunk. 

Mindig érdekes lehet: a hatvanas évek közepén miért éppen a kenut választotta egy 10 éves srác? Vagy akár úgyis kérdezhetném: hogy jött a képbe Sebestyén Jóska?

Ő édesapám másodunokatestvére volt, aki az Építőkben kenuzott. Mi nem voltunk egy sportos család, de a szüleimnek volt egy kis motorcsónakja a Rómain, így 6-7 éves koromtól én is gyakran jártam le, a vízzel, a Dunával így ismerkedtem meg. Jóska vitt el az Építőkbe, ahol egy év kötelező kajakozással kezdtem. Elég kis vékony, csenevész gyerek voltam, szüleim mesélték, hogy az első időkben gyakran meglestek: amikor egy üres kajakot láttak, biztosak voltak abban, hogy az csak én lehetek, mert alig látszottam ki belőle… De rövid időn belül rájöttem: számomra meglehetősen unalmas a kajakozás, ezért gondoltam egyet, és benyitottam a kenusok csónakházába. Az akkori mester, a későbbi szövetségi kapitány, Vajda Vilmos csak annyit kérdezett tőlem:

és ott ragadtam. Hamar rájöttem: kenuzni egy igazi művészi élmény…

Mikor lehetett érezni, hogy mocorog önben valami tehetség? 

Egy évet töltöttem az úgynevezett lapos hatosban, aztán 13-14 évesen már a nálam jóval idősebb és nagyobb fiúkkal edzettem. Ügyes voltam, mindenféle hajót meg tudtam ülni, és a korcsoportomban mindig a legjobbak közé tartoztam annak ellenére, hogy végig nyüzüge maradtam. 

„Főnök, akkor én most megkeresek magánál több világbajnoki aranyat is!”

A Foltán Lászlóval párosban nyert moszkvai olimpiai aranyérem legendás története, hogy a rossz fölbójázás miatt azt hitte, hogy véget ért a verseny, és pár méterrel a cél előtt egyszerűen leállt az evezéssel…

Viccesen azt is mondhatnám, túl gyorsan lapátoltunk, és megadtam az esélyt a többieknek, hogy azt higgyék, utolérhetnek… 

Beavatna minket abba, mi is történt?

Az 1980-as olimpián a szovjetek bizonyítani akarták, hogy a keleti tömb óriásaként mindenre képesek. Ez volt az oka, hogy a kajak-kenu versenyek helyszíne egy kiásott pálya volt, amelynek őrzésére egy katonai naszádot is kihelyeztek, a honvédség viszont már nem engedte meg, hogy megnézzük a pályát. Számomra ez azért volt különösen hátrányos, mert mindig rendkívül alapos voltam, minden versenyemet előre megterveztem, mindent leellenőriztem, de erre ezúttal nem volt lehetőség.

A lényeg, hogy a szervezők a bójázást az utolsó pillanatban átcserélték, de ezt a versenyzői területről nem lehetett látni. Feleveztünk a csatornán, de a célt csak akkor láttuk, amikor megközelítettük. A lényeg, hogy egy bójasorral előbb abbahagytam az evezést, és ahogy kell, berúgtam a hajót, de nem vettem észre, hogy nincs vége a versenynek. Így a kéthajónyi előnyünk háromnegyedesre csökkent, de akkor már ki bánta ezt? Elsőként Wichmann Tamás jött gratulálni, és tőle értesültünk, hogy nem akármilyen izgalmak után, de végül mi nyertük a döntőt. Óriási dolog volt ez akkoriban, hiszen Moszkvát megelőzően két olimpia is magyar kajak-kenu arany nélkül zárult.

Mennyit ért 1980-ban, Magyarországon egy olimpiai aranyérem?

80 ezer forintot kaptunk, akkoriban ennyibe került egy Lada személygépkocsi. De minden viszonylagos. Akkoriban kezdett kialakulni nálunk az úgynevezett maszekvilág. 1982-84 között építettük föl a családi házunkat Csillaghegyen. Egy Béni nevű kőműves jött hozzánk vakolni, és mivel akkor már többszörös világbajnok voltam, megkérdezte tőlem: mennyit is kaptam a vb-címekért? Mondtam, hogy „Bénikém, 23 ezer forintot!” Erre nevetve csak ennyit felelt: „Főnök, akkor én most megkeresek magánál több világbajnoki aranyat is!” Hozzáteszem: meg is dolgozott érte. 

Mennyire változtatta meg az életét az ötkarikás siker? A nyolcvanas évek elején még nem váltak a sportolók „celebekké”, és talán nem is a kenu volt a legnépszerűbb sportág. Azért megismerték önöket az utcán, az üzletekben?

Sosem voltunk igazán népszerűek, a kenu egy kicsit mindig a háttérbe szorult, ám a sportágon belül a moszkvai arany már csak azért is megkülönböztetett rangot jelentett, mert mint említettem, 12 év után jött össze újra magyar kajak-kenu elsőség – szerencsére ez a folyamat töretlenül folytatódik. Azért az utcán, a közértben akkoriban is megismertek, sőt a korosztályom a mai napig visszakérdez, ha bemutatkozom: „Ön az olimpiai bajnok Vaskuti?” Még szerencse, hogy nem Kovácsnak vagy Szabónak hívnak…

Forrt bennünk a düh és az indulat...

A Los Angeles-i bojkott mekkora törést jelentett a pályafutásában, az életében? Hiszen nyugodtan mondhatjuk: 29 évesen élete legjobb formájában volt.

Nem túlzás, feldolgozhatatlan törés volt, életem nagy tragédiája! Akkoriban kizártuk a politikát az életünkből, teljes erőbedobással készültünk Los Angelesre, hiszen valóban így volt: életem legjobb formájában voltam! A szövetségi kapitány, Parti János is megerősített minket: nyugodtan készüljünk, biztos, hogy ott leszünk az 1984-es olimpián! Tökéletesen ismertem a testem, pontosan tudtam, hogy mi kell a sikerhez, sorra nyertük az év eleji versenyeket, mindent az olimpiának rendeltünk alá! Május elejétől kezdve aztán egyre csak jöttek a hírek a szocialista blokkból: ez az ország sem indul, az sem… Aztán mi is bedobtuk a törülközőt… Sosem felejtem el: éppen a dunavarsányi edzőtáborban voltunk, és Parti hívott össze minket. Pontosan tudtuk, hogy miért, hiszen reggel már bemondta a rádió. Mégis: amikor bejelentette, hogy Magyarország nem vesz részt a Los Angeles-i játékokon. Bármennyire próbáltuk elfojtani, mindannyian zokogni kezdtünk - erre nem voltunk felkészülve…

Ehelyett maradtak az úgynevezett Barátság Versenyek…

Amelyet magunk között csak Rab Nemzetek Olimpiájának hívtunk. Esélyesként készültem Los Angelesre, de a történtek után erre egyáltalán nem készültem. Ráadásul az NDK-ban, Berlinben életem legmocskosabb versenyén vettem részt. Nagyon erős csapattal indultunk, hiszen akkor már jött föl az ifjú generáció is, Kőbán Ritáék, Gyulay Zsolték, de a szovjet és kelet-német elvtársak előre megbeszélték: hat-hat aranyat nyernek. Éppen ezért az egyébként is rendkívül szélsőséges pályán, esőben, szélviharban úgy készítették el a rajtbeosztást, hogy akiknek nyerni kellett, az 1-es és 2-es, a legesélyesebb riválisok a 8-as, 9-s pályát kapták. Forrt bennünk a düh és az indulat, hogy kivittek minket asszisztálni ehhez a kutyakomédiához, ahelyett, hogy olimpiai bajnokok lettünk volna…

Pályafutása felidézése nem lenne teljes, ha nem említenénk meg az 1986-os montreali világbajnokságot: a vb-cím mellett a Nemzetközi Fair Play-bizottság elismerését is megkapták Sarusi Kis Jánossal.

Úgy mentünk ki, hogy a leghosszabb távot, a 10 ezer métert biztos, hogy mi nyerjük, ehelyett 500 és 1000 méteren sikerült a bravúr, ahol pedig a szovjetek voltak a legesélyesebbek. Emlékszem, Hamburgból, hajókon hoztuk ki a kenukat Montrealba, még egy tartalékot is, ám a jugoszlávoké nem érkezett meg. Eszünkbe sem jutott, hogy ne segítsünk, odaadtuk nekik a miénket, és így vágtunk neki a 10 ezer méteres távnak. Mivel az egyik vetélytárs nekünk jött, kilyukadt a kenunk, így a hatodik vagy hetedik helyen végeztünk, és csak néztük, hogy a jugók elhúznak mellettünk, és ők lettek a világbajnokok… 

Ez a szakmai munka, a mostani sikerek alapját is jelentik

Karrierje befejezésével edzőként és sportvezetőként is nagy sikereket aratott, a nemzetközi szövetségnek is elnökségi tagja lett. Mire a legbüszkébb ebből az időszakból?

Többek között a tanítványom volt az olimpiai bajnok Pulai Imre, Novák Ferenc kettős, valamint Szabó Attila, Bohács Zsolt, Pálizs Attila, Hoffmann Ervin és Boldizsár Gáspár is, közülük négyen a sportág örökös bajnokai lettek, amely azt jelenti: legalább öt világbajnokságot nyertek. Ami pedig a sportvezetői pályafutásomat illeti: az 1984-es olimpia után volt egy olyan politikai szándék, hogy versenyzők is kerüljenek be a szövetség vezetésébe. Ennek is köszönhetem, hogy 32 évig, egészen 2016-ig elnökségi tag lehettem, ebből 26 évig szakmai vezetőként dolgoztam. Nagyon erős csapat volt mellettem, elég, ha Baráth Etele, Füleky András és Schmidt Gábor nevét említem. Megteremtettük az egyesületek működésének keretfeltételeit, bevezettük a pontrendszert és az úgynevezett érdekeltségi rendszert. Ez a szakmai munka a mostani sikerek alapját is jelentik. A nemzetközi szövetségben egy kaotikus versenyszabályzatot kellett rendbe raknom, és volt egy totálisan igazságtalan kvótaelosztási rendszer, ezt is megoldottam. Mindez akkor egy nagy ugrás volt a sötétbe, de hogy életképes, igazolja: ma is ez a rendszer működik. Ezen kívül éveken át lobbiztam azért, hogy a legfontosabb világversenyek Magyarországra kerüljenek. 

A mai napig edzősködik – de mivel telik a kenun kívüli élete?

Gyerekkoromtól kezdve szenvedélyes könyvolvasó vagyok, nem az úgynevezett e-bookot használom, hanem klasszikus módon hódolok a kultúrának. A csillaghegyi kertünket is nagy örömmel gondozom, és Vácon is örököltem egy szőlőst, ráadásul két kutyánk és két macskánk is van. Nem unatkozom tehát, amikor nem a kenuval foglalkozom, de hát a családomon kívül ez a legnagyobb szerelem az életemben. Megjegyzem: a feleségem, Éva és a három csodálatos gyermekem is kellettek ahhoz, hogy sikeres legyek, és most, mint már a Nemzet Sportolója beszélgethessek önnel…

Nyitókép: tíz világbajnoki és egy olimpiai aranyérem társaságában. Fotó: MTI/Balogh Zoltán