Először is arra lennék kíváncsi: miként lesz valaki 16 évesen birkózó Abonyban?

Az volt a szerencsénk, hogy a testnevelő tanárunk, Skultéty Sanyi bácsi egy közös birkózó-bemutatót szervezett a ceglédiekkel, nem sokkal később, 1953-ban pedig meg is alakult a szakosztály. Engem is lehívott, gondoltam, mit veszíthetek, megnézem! A helyi menők már az első alkalommal jól kiporolták a fenekemmel a szőnyeget, jobb esetben többet voltam a levegőben, mint két lábbal a földön.

 „Sanyi bácsi! Keressen mást, akivel fölporolják a szőnyeget!”

Mi lett a folytatás?

Mondtam, hogy ebből köszönöm, nem kérek, nem is mentem feléjük se. Ám egyszer összefutottam az utcán a tanár úrral, aki megkérdezte: „miért nem jöttél többet, Janikám?” Mondtam neki: „Sanyi bácsi! Keressen mást, akivel fölporolják a szőnyeget!” Szó szót követett, végül meggyőzött („gyere, megtanítom neked a fogásokat, és a legjobb leszel!”), úgy hogy adtam még egy esélyt a történetnek, 16 évesen lementem újra egy edzésre, és – ott ragadtam. Ekkoriban már a helyi téglagyárban is dolgoztam, ahol nyolc órán keresztül dobáltuk – ráadásul hármasával! – a 15 kilós téglákat, tehát az erősítéssel, a fizikai alapokkal egyébként sem volt problémám. Aztán az volt a vágyam, hogy mezőgazdasági gépszerelő legyek; elmentem tehát az abonyi gépállomásra, ahol egy bizonyos Szabó Feri bácsi vett a szárnyai alá. Kerékpárral mentem ki a határra, egész nap szántottunk, aztán lepattantam a traktorról, föl a kerékpárra, de az is előfordult, hogy 8-10 kilométert szaladtam, hogy odaérjek az edzésre. Birkóztam két-három órát, aztán felpattantam a bringára, vissza a traktorra. Esténként már nem volt szükségem az altatóra… De eszembe se jutott a fáradtság; keménnyé tettek ezek az évek, és a későbbiekben sokszor ezek az alapok segítettek át a kritikus helyzeteken. 

A homokszentgyörgyi távírászt Czinege Lajos lépteti elő…

Ezek után nem is csoda, hogy igazi villámkarrier lett az öné.  Három év múlva már többszörös ifjúsági bajnok, sőt a felnőtt OB-n is ezüstöt szerez, nem csoda, hogy válogatott lett…

Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt mondom: elsősorban a szorgalmamnak és a fizikai adottságaimnak köszönhettem, hogy elég hamar felfigyeltek rám. S ne feledjük: első mesterem, Skultéty Sanyi bácsi – azon kívül, hogy elvégezte a Testnevelési Főiskola szakedzői karát - edzője az olimpiai bajnok Kárpáti Károly volt, akitől kitűnő szakmai alapokat kapott, rengeteg dolgot tanulhatott tőle a gyakorlatban. Ezt adta tovább nekem, akiben minden szempontból jó alanyra talált, hiszen befogadó voltam az újra, mindent meg akartam tanulni a birkózásból. S ami szintén fontos: állítólag az ösztöneim is jók voltak, a különböző szituációkból rendre a maximumot hoztam ki, ösztönösen a legjobb megoldásokat választottam. 

Érdekes fordulat volt az életében, hogy élsportolóként beállt hivatásos katonának. Ez akkoriban ugyan nem volt ritka, de önnek mi szüksége volt rá? Csak azért, mert a Honvéd hívta, vagy más oka is volt?

Akkoriban még három év volt a sorkatonai szolgálat, és nem lehetett könnyen megúszni. Engem 1959-ben hívtak be a seregbe, s ha lehet így fogalmazni, ezzel meg is pecsételődött a sorsom. Ugyanis hiába voltam élsportoló, a vezérek a hadseregben már akkor is fafejek voltak. Hiába volt az olimpiai bajnok legenda, a már említett Kárpáti Károly a Honvéd birkózóinak vezetőedzője, hiába mondta, hogy tehetséges élsportoló vagyok, a sorkatonai szolgálatomat nekem is le kellett töltenem: Homokszentgyörgyre vezényeltek, ahol a rádiótechnikai és légvédelmi tisztiképző ezred és a rádiótechnikai zászlóalj távírásza lettem. Amikor már közeledett a leszerelés, előtte volt a világbajnokság Jokohamában, ahol egészen a fináléig verekedtem magam, végül ezüstérmet szereztem. Ez is közrejátszott abban, hogy a leszerelésemkor őrmesteri rendfokozattal akartak „kitüntetni”, de én kiakadtam, hiszen tanult ember voltam: az erősáramú technikum mellett a TF szakedzőit is elvégeztem! Az eredményes sportpályafutás, a számos érem a különböző világversenyekről mellett mást is letettem az asztalra – ezt azért nem sok katona mondhatta el magáról! Szó szót követett, végül Czinege Lajos honvédelmi minisztertől hadnagyi rendfokozatot kaptam.

„Amikor törött bordával szétszabdaltam a palit”

Pályafutása egyik legemlékezetesebb mérkőzését az 1963-as, helsingborgi világbajnokságon vívta, ahol szintén a döntőig menetelt. Aprócska különbség az előző finálékhoz képest: a kor egyik nagyágyúja, a szovjet Oleg Karavajev ellen törött bordával lépett szőnyegre. 

A szovjetek már akkor is a birkózás igazi erőművészei voltak, de a sok mozgatást nagyon nem bírták. Oleg barátomat is többször rendesen megpörgettem, ám az egyik akció közben a bordám összecsúszott. Kimentem Szilvásy Miklóshoz elmondani, hogy „Mester, ez így nem fog menni, valami baj lehet a bordámmal…” A szövetségi kapitány a maga krákogós hangjával rám förmedt, és csak annyit kérdezett: „Világbajnok akarsz lenni?!” „Persze…” – válaszoltam kissé megszeppenten. „Akkor menj vissza, verd meg a srácot, a panaszfölvételre meccs után van lehetőség!” Ez hatásos doppingnak bizonyult: visszamentem a szőnyegre, és szétszabdaltam a palit! Sokat akcióztam, egy lépés előre, egy lépés hátra, pörgetések sorozata, szegény Olegnek a mérkőzés végére jártányi ereje sem maradt. Megszeppenve csak annyit kérdezett: „Varga, hogy hogy te még mindig ilyen jó kondiban vagy?” Erre csak annyit feleltem: „Komám, én készültem!” S ez tényleg így volt: egész pályafutásom alatt mindig figyeltem arra, hogy a felkészültségemmel sose legyen probléma. Rengeteget edzettem, sokat súlyzóztam, s talán a Jóisten azért is segített ilyen szép pályafutáshoz, mert láthatta: mindent megtettem a sikerekért. A legendás Polyák Imre volt a példaképem, s tudtam róla: neki sem ingyen adták a sikereket, ezért ebben is próbáltam követni őt: fáradtságot nem kímélve nyúztam magam. 

Az 1964-es tokiói olimpiára azonban – hiába edzett rengeteget – a sok sérülés miatt nem tudott maximálisan felkészülni…

Ez egy rendkívül szerencsétlen időszak volt számomra, hiszen hiába készültem lelkiismeretesen, valami mindig fájt, sajogott. Ettől függetlenül hatalmas élmény volt részt venni az első olimpiámon, teljesen magával ragadott a hangulata valamint az a tudat, hogy távol a hazától is szinte egész Magyarország neked drukkol. A negyedik fordulóig jutottam, akkor egy kicsit balszerencsésnek éreztem magam, de nem adtam föl. Egy cél lebegett a szemem előtt, hogy példaképemhez, Polyák Imréhez hasonlóan én is olimpiai bajnok legyek! Erre Imre mindig azzal biztatott: „Nyugi, Janikám, eljön a te időd is!”

Velős csont és negyed Wartburg is járt az olimpiai arany mellé…

Mindenesetre az 1967-es, minszki Európa-bajnoki győzelem valamint a bukaresti vb-arany azt igazolta: jó úton jár, egyfajta ráhangolódás volt az olimpiára. Volt önben amolyan csak azért is tudat?

Mivel 29 évesen a legjobb korban voltam, és jöttek az eredmények, megvolt a kellő önbizalmam is a jó szerepléshez. S az is sokat számított, hogy Gurics György szövetségi kapitány vezetésével részt vettünk az előolimpián, három hetet magaslati levegőn töltöttünk, így a mexikói olimpiára már nem teljesen ismeretlen környezetbe kerültünk, pontosan tudtuk, mi vár ránk. Az egész játékok egy hatalmas élmény és öröm volt számomra. Abszolút nem nyomasztott semmiféle teher, hat sikeres mérkőzést vívtam, éreztem, hogy végig jól megy a birkózás: az első meccsen két vállra fektettem az ellenfelemet, majd négy győzelmet arattam, míg az utolsó meccs döntetlenje – a nagy vetélytárs, román Ion Baciu ellen - is elég volt a végső sikerhez. 

Mennyire változtatta meg az életét az olimpiai bajnoki cím?

Magyarország már akkoriban is olimpiacentrikus sportnemzetnek számított, tehát a szurkolók jól ismertek, és a különlegesnek mondható stílusom, a rögtönzéseim, az átlagosnál talán jobb helyzetfelismerésem és a robbanékonyságom miatt a birkózás Paganinijének is elneveztek. A szurkolók is szerettek, hiszen igyekeztem közvetlen maradni velük, bármikor odaálltam egy közös fotóra. Az pedig különösen jólesik, hogy manapság olyan fiatalok is felismernek, vagy összesúgnak a hátam mögött, akik nem is láthattak birkózni. Különleges bánásmódban egyébként nem részesültünk, de az olimpiai bajnoki címem után azért előfordultak kedves gesztusok: volt olyan benzinkutas, amely nem fogadott el tőlem borravalót, vagy éppen az olimpiai bronzérmes súlylökő, Varjú Vili kapcsolatainak köszönhetően Budapesten, egy diplomataboltban, a pult alól kaptunk velős csontot… 

Egyébiránt pedig mennyit ért akkoriban egy olimpiai elsőség?

Pontosan emlékszem: 28 ezer forintot, amiért egy negyed Wartburgot tudott volna venni az ember. Az állam akkoriban annyiban tudott segíteni a sikeres sportolóknak, hogy könnyebben jutottak lakáshoz vagy éppen a pályafutásuk befejezését követően egy-egy gebinhez, így a vendéglátásban tudtak elhelyezkedni. Az én helyzetem több szempontból is speciális volt: hivatásos katonaként honvédségi lakáshoz jutottam, de tisztként azért nem kaptam jutalmat, mert élsportoló voltam, amikor pedig az élsportolóknak osztottak extra dolgokat, mindig arra hivatkoztak, hogy én úgyis a Magyar Néphadsereg kiemelt állományához tartozom… 

Mi a közös Kossuth Lajosban és Varga Jánosban?

Az, hogy a müncheni játékokon, címvédőként csupán a negyedik helyet tudta megszerezni – nagy csalódás volt?

Akkor elmesélem, pontosan mi is történt. A döntőbe jutásért zajló mérkőzésen már 7:3-ra vezettem német vetélytársam ellen, mindössze hét másodperc volt hátra, amikor a meccs román vezetőbírója passzivitásért leléptetett. Érti?! Hét másodperccel a vége előtt, magabiztos vezetésemnél! Ma sem titkolom: úgy kellett lefogni, hogy ne menjek neki a bírónak! De nem is idegesítem fel magam, mert számomra az olimpia ennél sokkal nemesebb dolog, hogy azt nem mondjam, szentség…

Előbb említette, hogy önt a birkózás Paganinijének is nevezték. Ám példaképe, Polyák Imre a Ramszesz becenévvel is megtisztelte…

Imre mindenkinek a keresztapja volt! Amikor még Abonyban laktunk, nem voltak jó minőségű fertőtlenítőszerek. Az egyiktől egy bőrfertőzést kaptam a fejemen, és amikor Imre először meglátott, egyből rám aggatta az egyiptomi fáraó nevét. De emiatt semmi feszültség nem volt kettőnk között, sőt megtiszteltetésnek vettem…

Visszavonulását követően sokáig utánpótlásedzőként dolgozott. Ebből az időszakból mi volt a legnagyobb élménye?

1974-től kezdve 19 éven át, 1993-ig foglalkoztam edzősködéssel, a Honvéd és az utánpótlás-válogatott vezetőedzője voltam. Ebből az időszakból a Komáromi Tibiék generációjára emlékszem a legszívesebben, akik például a Colorado Springs-i junior világbajnokságról öt aranyéremmel tértek haza. 

Önnel kapcsolatban mindenképpen meg kell említeni, hogy Abony második díszpolgára – Kossuth Lajos után…

Még az 1963-as világbajnoki győzelmem után – tudja, amit törött bordával nyertem meg – fogadott Abony akkori tanácselnöke, és lettem szülőhelyem büszke díszpolgára. A mai napig gyakran hazajárunk! Abban a megtiszteltetésben is részesültem, hogy az abonyi birkózó-szakosztály örökös tiszteletbeli elnöke vagyok, s életcélomnak tűztem ki, hogy szülőhelyemen egy új, minden igényt kielégítő birkózócsarnok épülhessen. Ehhez az állami támogatást is megkapta már Abony, az pedig külön büszkeség, hogy az előzetes tervek arról szólnak: az impozáns létesítmény az én nevemet viseli majd. (Ez az impozáns létesítmény azóta már meg is épült – a szerk.) 

„Öleld át, puszild meg, és mondd meg neki, hogy mától ő is a Nemzet Sportolója!”

A Nemzet Sportolója-elismerést miként fogadta?

Ezt elmesélhetem én? – szól közbe a beszélgetést végig hallgató feleség, Gabriella asszony.

Természetesen!

Ez nagyon érdekesen alakult. Éppen a birkózó-világbajnokság zajlott Budapesten, és az egyik kezdő esemény a sportág két magyar legendája, Kozma István és Keresztes Lajos közös síremlékének felavatása volt. Ellátogattunk ide, mint ahogy a Kongresszusi Központban zajló, hivatalos megnyitóra is. A vébé utolsó napjáig, amikor csak tehettük,  élőben néztük a világbajnokság eseményeit, majd az egyik záró esemény az volt, hogy a világbajnokok tiszteletére egy misét celebráltak a Bazilikában, amelyen Thomas Bach, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke is részt vett. Ezek után még Polyák Imre sírjához is ellátogattunk. Ezt csak azért meséltem el ilyen részletesen, hogy érzékeltessem: mennyire fárasztó héten voltunk túl. Azt is tudtuk, hogy azokban a napokban döntenek szegény Kulcsár Győző utódjáról is. Fölöslegesen nem izgattuk magunkat, nem is beszéltünk a választásról, mert én úgy tartom: nem lehet a fűt a fával, az egyéni sportágak képviselőit a csapatsportágakban jeleskedőkkel összehasonlítani. Mindenesetre e húzós hét után fölkeltünk, mondtam Jánosnak, hogy reggelizzen meg, igya meg a kávéját, aztán menjen vissza szobájába pihenni. Szokásomtól eltérően sem a tévét, sem a rádiót nem kapcsoltam be, egyszer csak csörgött a telefonunk, s a vonal túlsó végén Schmitt Pál jelentkezett, aki csak annyit mondott: „arról vagyunk híresek, hogy ahol tudunk, segítünk!” Először nem is nagyon értettem ezt a mondatát. Majd tovább kérdezett Pali: „Mit csinál a Jancsi?” Mondom neki, hogy a szobájában piheni ki a birkózó-világbajnokság fáradalmait. Erre csak annyit felelt Pali: „Akkor menj be szépen hozzá, öleld át, puszild meg, és mondd meg neki, hogy mától ő is a Nemzet Sportolója!” Alig bírtam szóhoz jutni, de bementem Jancsihoz, aki éppen aludt. Mikor közöltem vele a jó hírt, csak annyit kérdezett: „Tényleg én lettem?” Aztán fejére húzta a paplant, és délig pihent tovább… Persze, ezek után sorban jöttek a telefonok, nem győztük fogadni a gratulációkat!

Varga János mindehhez nevetve csak annyit fűz hozzá:

Minden pontosan így történt!

Vissza a természetbe!

Azt is tudom, hogy a vadászat a kedvenc hobbijai közé tartozik. Kimegy még néha terepre? – kérdezem immár újra a Nemzet Sportolóját.  

Nagyon szeretem a természetet, de ma már tökéletesen megelégszem a két méter széles és hat méter hosszú erkélyünkkel, amely a feleségem csodálatos törődésének köszönhetően tele van örökzöldekkel. Egyébként azért is lett kedvenc hobbim a vadászat, mert a birkózóteremből egyszerűen kikívánkoztam a természetbe! Sok agancs- és szarvasbika-trófeám van, de azt kérem, mindenképpen írja le: engem nem az öldöklés, hanem a természet és a tudatos vadászat vonzott. Illetve az a fajta kettősség, amely ezt a hobbit jellemzi: hatalmas békében, csendben, a szabadság hihetetlen élményével hódolhatsz kedvenc szenvedélyednek, miközben óriási feszültség is van az emberben, hiszen másodpercről másodpercre változhatnak a körülmények. A vadászat mindig remekül feltöltött, mert a természetben, a vadak között teljesen más dimenzióba kerülsz, mint a birkózóteremben… 

Nyitókép Varga János a 80. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen a Budapesti Hadtörténeti Múzeumban Fotó: MTI/Mohai Balázs