Vitray Tamás 90 – tisztelgés a magyar sporttelevíziózás doyenje előtt

Két tucatnál is több szakmai és közönségdíjait felsorolni is lehetetlen, legalább tizenöt könyve is jól példázza el nem apadó mondanivalóját, műsorgráfiája csokorba szedésére külön könyvet kezdhetnénk, de azt hiszem épp erre valók a különféle wiki oldalak. Vitray Tamás kilencvenéves lett.

Az első főszerkesztőmre emlékszem, ha szóba kerülnek a születésnapossal kapcsolatos emlékeim. Az az ember jut eszembe, aki egy olyan sportújságíró és sporttelevíziós generációt indított útjára a Telesport akkori vezetőjeként, akikből – mások mellett –

és maradt is meg itt.

A percre pontosan hétfőn reggel kilenc órakor elrajtoló hétindító értekezletekre emlékszem, a Szabadság-téri székház félemeleti, nagyablakos szerkesztőségében, ahol pisszenni sem mertünk. Mert nem csak arról esett szó, mi lesz az előttünk álló héten a hír-, a magazin- vagy a maratoni műsorfolyamjainkban, de akkor húztuk össze magunkat még kisebbre össze, amikor az előző hét elemzésére került sor, vagyis amikor valamelyik fiatal „alkotását” szedtük (szedte) ízekre egy teljes értekezletnyi szakember füle hallatára.

A tanítás és a tapasztalatszerzés volt persze a cél, de olyan légkörben dolgoztunk, amikor kepeszteni kellett minden egyes jó ötlet, frappáns kérdés, vágási blikkfang vagy ötletes szerkesztési fordulat megemlítéséért, s amikor a hibák sem maradtak észrevétlenül.

hiszen egyik héten ügyeletes riporterként zötyögtünk mondjuk Zalaegerszegig, egy-egy értékes edzői értékelő mondat megörökítéséért, mindösszesen harminc másodperc híradónyi anyag kedvéért, majd a következő héten a szerkesztés hihetetlen felelősségteljes tartalmi munkáját bízták ránk, ahol megtanultuk: a kontent, vagyis a tartalom ura és annak felelőse a szerkesztő maga.

A harmadik héten a szerkesztő munkatársaként a kulimunka alázatát sajátítottuk el a feliratok, time-codok, aláfestő zenei kalendáriumok, és főként – internet hiányában az újságokból kinyálazott – statisztikák összegyűjtésével és lejelentésével a műsor rendezője felé.

Majd jött a hónap negyedik hete és ezzel a műsorvezetői feladat, vagyis a képernyő, ami ismertséget, saját hangunk megtalálását és a szakma legrizikósabb kihívásait tárta fel előttünk, hasonlóan az élő sportközvetítésekhez. Lehetőséget kaptunk, amellyel vagy tudtunk élni, vagy nem. Ebben egyáltalán nem volt kódolt a siker vagy kötelező a bukás, de persze voltak benne bakik, hibák, mégis talán leginkább a törekvés arra, amiről akkor azt gondoltuk, hogy a szakma alapjainak elsajátítását jelentik.

Olyan, ma már porosnak tűnő elveket mantráztunk, hogy a riportalany fontosabb szereplő, mint a riporter; hogy az újságírónak van felelőssége abban, mi hangzik el, mi jelenik meg a nyilvánosság előtt; hogy ha nem vagy valóban kíváncsi, akkor hamar lelepleződsz; vagy éppen azt,

Nem foglalkoztam azzal, kinek van vagy kinek nincs vitája Vitrayval, hogy Friderikusz vagy éppen Palik, esetleg Baló játszik-e haragszomrádot és üzen a nagy öregnek, megtagadva vagy éppen elismerve az onnan hozott iskola alapjait.

Nem is az én dolgom, hogy megítéljem egy olyan ember múltját egy olyan korszakból, amelyben nem is éltem, és aminek a nehézségeit, esetleg gyerekkori magányát, netán szerencsésen alakuló fordulatait és így előnyeit nem ismerhettem.

Mert kétségtelen tény, hogy elsőnek lenni egy vadonatúj korszak hajnalán, amikor megjelent a nézők otthonában előbb a fekete-fehér, majd később a színes mesélő doboz, a televízió, benne a leginkább mesélésre született riporterrel és műsorvezetővel, Vitray Tamással, az felmérhetetlen versenyelőny volt a szakmában, persze egy olyan korban, amikor még senki nem sejthette, merre is megy majd ez a hivatás.

Mégis sokan vagyunk azzal úgy, hogy legalább megközelítőleg szeretnénk ennyire nyomot hagyni majd a saját magunk által bejárt úton.  

Boldog születésnapot, Vitray Tamás!

A nyitóképen: Vitray Tamás Kossuth-díjas újságíró, főszerkesztő, riporter, kiváló művész (MTI Fotó: Czimbal Gyula)