A győzelem nélküli győzelem

Tudom, hogy most a fanyalgók valami szerecsenmosdatásra számítanak – nekik most sicc innen! Nem erre készülök, mert a tényekkel kár lenne vitatkozni: kikaptunk 2-0-ra az olaszoktól. Egyszerűen azért, mert jobbak voltak, mert előrébb tartanak – ez nem is kérdés –, mert ők az Európa-bajnokok, mert sokkal nagyobb a merítésük és mert Donnarumma állt a kapuban.

És mégis: akiknek hozzám hasonlóan volt szerencséjük a Puskás Arénában átélni a tegnapi mérkőzés pillanatait,

Ez nem igazán mérhető egyetlen győzelemmel vagy éppen vereséggel, amit ebben a csoportban persze többször is átéltünk. Én annak a folyamatnak a pozitív hozadékiról szólók most, ami már hosszabb ideje tart a magyar válogatott körül. Arról a megtett útról, amelynek az állomásainál végre őszinte beszédet és tűpontos helyzetértékelést adott mindig egy mostanra magyar szívű-lelkű kapitány, az olasz Marco Rossi.

Hogy végre felhagytunk az önámító, „hogyha ez vagy az lett volna” típusú mondatokkal, amiket kínos vicsorgással hallgattunk végig, mi újságírók is egy-egy mérkőzés utáni sajtótájékoztatón. Hogy mostanra elérkeztünk végre oda, hogy nem kell egyik szemünket becsukva és félig elfordulva várni sem a komolyabb, sem a kisebb súlyú csapatok ellen, hogy mi lesz a vége, ha támad az ellenfél. Hogy nem kell attól rettegni, hogy a 67. perc környékén oxigénpalackra kell kapcsolni a játékosok egy részét, és hogy majd a nyolcvanadik perc derekán úgy elfogyunk, mint a kisfiam uzsonnás dobozából a nassok, hogy aztán jöjjön a meccs végi fájó és kijózanító feketeleves, ahogy annyi hosszú éven át sajnos ez volt a maflással felérő forgatókönyv.

Kifejezetten jó azt látni, hogy a csapatok bemutatásánál már hosszú ideje a világ erőfocijához fizikailag is felnövő atletikus játékosokból álló magyar válogatott sorakozik fel, hogy ezek a fiúk tényleg úgy néznek ki, mint az élsportolók. Mert messze nem volt ez mindig így, mint ahogy az sem volt magától értetődő, hogy ne pattanjon el jó messzire egy-egy magyar játékoshoz érkező passz. Én csak arról beszélek, amit látok, s abban erőteljesen megjelennek a minőségi és nagyon is szerethető foci karakterjegyei, amit pedig egy végre kivételesen jó szellemiségű válogatott keret emel egy új, valóban szerethető szintre.

a „sikk lemondani a válogatottságot” szellemiségétől a „megtiszteltetés, ha behív a kapitány” sinusgörbéjéig.

Reméljük, lefelé sosem indul meg többet ez a görbe.

Na, ez az, ami úgy mozgat meg az Arénában tízezreket, a hátországban pedig milliókat, ahogy erre semmi más nem képes, csak a jó foci. Az, ahogy 67 ezren, libabőrösen éneklik ott a himnuszt előtte és persze utána, s ahogy a játékosokkal együtt értjük meg, hogy a rajongás az egyik legodaillőbb érzelem, ha a válogatottról van szó. A közeg, amelyben azt is megtanuljuk egy búcsúzó – és a csalódottságát most sem takargató – csapatkapitánytól, hogy a könnyektől nem gyengébbek, hanem sokkal gazdagabbak leszünk.

Köszönjük, Szala! Ezúttal is.

A nyitóképen: A magyar válogatott a labdarúgó Nemzetek Ligája A divíziója 3. csoportjában játszott Magyarország - Olaszország mérkőzés előtt a Puskás Arénában 2022. szeptember 26-án.MTI/Kovács Tamás