Egy dobó a négyzet közepéről borzalmas sebességgel hajigálja a labdát a fogónak, és ha az háromszor érvényes felületen halad át, és a köztük lévő ütő nem találja el, akkor az már nem futhat, hanem megszégyenülten lesomfordálhat. Ez az érvényes felület nem túl nagy, kb. 43x60 centis elméleti téglalap, ide kell betalálnia a dobónak kb.19 méter távolságból. Ez azt jelenti, hogy nagyjából egy kézilabda pálya közepéről nem a kaput kell eltalálni, hanem annak egy egészen kicsi részét. Ezért olyan nagy hősök a dobók, ha ez sokszor sikerül nekik. És
azért olyan nagy hősök az ütők, ha ezt a 140-160 km/órával süvítő labdát eltalálják egy ütésre alkalmatlan hengeralakú tárggyal.
A közelmúltban sok országban nézeteltérésbe keveredő társaság tagjai bizonyították, hogy ezzel az ütővel embert ütni viszonylag könnyű, de ezek az utcai harcosok kipróbálhatnák, hogy milyen egy teniszlabda méretű gömböt eltalálni ezzel! A dobón és az ütőn kívül még hős lehetne az a fogó mögött guggoló játékvezető is, aki a vele szemben repülő labdáról megmondja, hogy a képzeletbeli téglalapon ment át, vagy sem, de ő mégsem hős. Először is azért, mert egy szurkoló soha nem fog heroizálni egy bírót, másrészt ez utóbbi sem mindig ítéli meg jól a helyzetet. Ugyan erre már tökéletes technika van (mint a gól jelzésére fociban, vagy a sólyomszem a teniszben) , de Amerikában kötelező az emberi hibákat is belevinni egy sportba. Különben nem kiabálhatnának egymással az edzők, és nem elemezhetnének egy-egy rossz döntést a másnapi újságok 8-10 oldalon keresztül.
Nem állítom, hogy ezen hevenyészett szabályismertetés alapján mindenki ért majd minden jelenetet, ami a World Series találkozóin előfordul, de hátha az alapok kiolvashatóak ebből. Még egy apróság: egy mérkőzés kilenc inningből áll, nagyjából 3-4 óráig tart a World Seriesben.