„A Real Madriddal bajnok és Euroliga-győztes akarok lenni” – Hanga Ádám a Mandinernek

Exkluzív interjú Hanga Ádámmal a Mandiner Sporton.

A Gerbeaud terasza talán klímában nem vetekedhet a főhősünk által eddig jól ismert, híres barcelonai sétányon, a Ramblán tapasztalható mediterrán levegővel, de jó kávét és finom sütiket itt is kap az ember. Szokatlan látvány, amint egy kétméter magas, roppant elegánsan öltözött, kifejezetten élsportoló sziluettű férfiember, egyszer csak elegánsan felkap két kávéscsészét és már meg is indul velük a legszélső asztalhoz, hogy a lehető legkisebb hangzavarban beszélgethessünk. A feladatra valóban szerződött pincérek nem győzik kikapni a – bajnoki és kupaaranyakat érő – kezeiből a Zsolnay csészéket, na nem azért, mert a porcelánokat féltenék, csak mert „mi ezért vagyunk itt” – mondják. „Oh, nem tesz semmit, előző életemben szerintem pincér voltam” – válaszolja nevetve és ruganyosan összehajtogatja mind a kétszáz centijét a kiválasztott székre, hogy belekezdjünk a beszélgetésbe. Hanga Ádám nem csak udvarias, de pontosan annyira közvetlen és barátságos, mint az igazi nagy sztársportolók legtöbbje.

Tudatos döntés volt közösen a menedzseremmel, Lóránt Andrással már a pályám elején, hogy nem adunk interjúkat „csak úgy”, hanem kifejezetten azt szerettük volna, ha a sporteredmények beszélnek helyettem, végül is ez történik ma is. Ennek persze az az előzménye, hogy amikor kimentem külföldre, 2011-ben, és draftolt a Sun Antonio Spurs, akkor – valljuk meg –, a csapból is én folytam...

Igen, emlékszünk rá, az valóban zajos időszak volt...

Aztán végül is, amikor Spanyolországba szerződtem, akkor úgy állítottuk fel a kereteket, hogy

Ez első hallásra nagyon szimpatikus, miközben azt is érzékeli az ember, hogy a globális értelemben vett sportüzlet része – még a legnagyobbaknál is –, a teljes „családi és privát médiacsomag”, úgyhogy nehéz ebből azért totálisan kimaradni.

Persze, nyilván ez elkerülhetetlen, én is érzékelem ma már, de elsődleges azért én sportoló vagyok, ez ír le engem a legjobban. Látom – ahogy a karrierem halad előre és ahogy közelítek a vége felé –, hogy nekem is terveznem kell a pályafutásom utáni időszakot. Így elengedhetetlen, hogy többet kommunikáljak, de leginkább azokról az értékektől szeretek beszélni, amelyek engem vezérelnek. Másfelöl pedig, az legalább ennyire fontos ma már nekem, hogy

Ha én ezt nem kommunikálom, akkor ők nem fognak engem látni. Ráadásul, mivel messze vagyok és már több, mint tíz éve igen távol, ezért viccesen úgy szoktunk fogalmazni, hogy ismertebb vagyok a spanyol, mint a magyar gyerekek számára.

Ez a valóság, Ádám, ez tényleg így van. És bánt ez téged? 

Ez valamilyen szinten elszomorító, mert az én hosszú távú célom, hogy minél több magyar tehetség kerüljön ki a sportágból a spanyol tehetségek helyett, legalábbis, akiket én képes vagyok inspirálni.

Látszik is a közösségi média aktivitásodon, hogy felpörgettétek a dolgokat alaposan. 

Teljesen tudatosan, és igazából most kezdik értékelni az emberek, hogy mit jelent az, ha kétnaponta játszol és játszol és megint játszol, vagyis, hogy valójában milyenek is a hétköznapok az életemben, és mivel jár ez, hogy megszülethessen egy-egy nagyobb eredmény. Nyilván a kudarcokról is beszélnem kell, és az én életemben sok kudarc volt, például idén elvesztettünk a Barcával egy Final Fourt, nem is játszatott az edző, vagyis amíg eljutottam ide, jöttek a pofonok. 

Amit természetesen, belülről, biztosan másként éltél meg, mint amit mi kívülről láttunk. De akkor egyszer és mindenkorra térjünk még vissza arra az időszakra, amikor majdnem NBA játékos lettél, és végül mégsem sikerült. Hogy élted ezt meg a mai perspektívából nézve? 

Rendkívül csalódott voltam és iszonyatosan szomorú. Az egész karrieremet tudatosan arra építettük föl Andrissal együtt – amikor tizennyolc éves koromban elkezdtünk együtt dolgozni –, hogy először kijussak Spanyolországba, ez össze is jött már huszonegy évesen. Az amúgy egy hatalmas ugrás volt, mert

de ott hamar kiderült, hogy nem vagyok jó.

Ne viccelj! Miért, ott egy párhuzamos valóság fogadott?

Abszolút, és hamar kiderült számomra, hogy azért, mert domináltam itthon a bajnokságot, az ott nagyon kevés lesz. A munkát el kellett kezdenem befektetni a karrierembe, ha tényleg voltak céljaim. Márpedig, amikor ledraftolt a Spurs, onnantól mindent megtettem a sikerért. Türelmes is voltam, végig jártam a spanyol bajnoki ranglétrát, kisebb csapatoktól a nagyobbakig, s volt olyan fejezet, amikor a Baskonia olyan szerződést kínált, hogy nem hittem a szememnek mennyi nulla van a papíron. Az lett volna életem első nagy szerződése, huszonnyolc évesen és nemet mondtam, mert nekem NBA-s álmaim voltak.

Volt olyan időszak, amikor már lakásokat nézegettünk Amerikában és már úgy kezeltek, mintha a San Antonio csapattagja volnék. Visszajöttünk és csigalassúan teltek-múltak a napok, és a szerződés csak nem jött át. Istenem,

ingyen is megyek, sőt fizetek, ha kell, csak hadd legyek ott! 

Ez pusztító érzés lehetett...

És csak nem érkezett onnan semmi. Majd egyszer csak jött egy fantasztikus ajánlat Barcelonából és nem hiszed el, de akkor ezt úgy írtam alá, mint egy sértődött kisgyerek, hogy na jó, legyen. Ma, minderre visszatekintve csodálatos utat járhattam be, évek óta olyan szinten játszhatok, amire mindig is vágytam, és valójában

Ráadásul, ami legalább ennyire fontos, hogy itt jól érzem magam és a családom is nagyon boldog. 

Térjünk meg picit vissza arra, hogy amikor felismerted, hogy amit tudásban itthonról hozol, az kevés, akkor melyik területen kellett a legnagyobbat fejlődnöd? 

A mentális erő, a mentális képességek terén.

Ez komoly? Fizikailag megvolt, mindaz benned, ami kellett, de ekkora különbséget jelentett a mentális „lemaradás” a többiekhez képest?

Nagyon sokat számított, és amikor ezt felismertem változtattam is. Én most már közel négy éve dolgozom egy mentálcoach-csal, aki tényleg minden egyes pillanatban ott van mellettem és segíti a munkámat, miközben persze én magamat is fejlesztem. Nagyon érdekes, hogy milyen módszereket dolgoztam ki mára, ami egy igazi önismereti utazás. Óriási feladat, hogy a saját érzelmeimet megismerjem, hogy bizonyos helyzetekben miért reagálok úgy, ahogy. Azt én csinálom, én kreálom, ellenem, vagy rám vetítik ki? És ezt az évek folyamán megtanultam egyre jobban kezelni és olyan mentálisan állapotba hozni magam, ami a csúcsteljesítményhez kell.

Attól tartok, erre még mindig messze nem fektetnek elég nagy hangsúlyt idehaza...

Pedig ma már saját tapasztalatból mondhatom, hogy ez nagyon fontos része a profi sportnak. Látom, érzékelem akár a saját kosártáboraim alkalmával, hogy nagyon sok tehetséges gyerek van. Fizikailag a világon bármelyikkel képesek felvenni a versenyt, de

ami bizony egy szerb, egy szlovén, vagy akár egy spanyol gyerekben is ott munkál. Hogy vajon képesek-e esetleg a magyar gyerekek is megugrani azt a szintlépést, ami a nagyon jót elválasztja a profizmustól és ez bizony csak úgy megy, ha minden meccsen és minden edzésen le akarom tépni a másik gatyáját, és nem alkuszom. 

Az én sportágamban ott vannak persze a nagy elődök, amilyen Kobe Bryant volt, vagy amit LeBron James képvisel, vagyis a fókuszuk csak a kosárlabdázás körül forog és mindent, de mindent alárendelnek annak, hogy teljesítményük száztíz százalékos legyen, és ne csak egyszer-egyszer, hanem tartósan.

Nekem most megadatott, hogy együtt játszhattam hat hónapot még a Barcában azzal a Pau Gasollal, aki negyvenegyéves létére, úgy, hogy többszörös NBA-bajnok, világbajnok, többszörös olimpiai érmes, Európa-bajnok, olyan tanítani való alázattal készült minden egyes edzésre, vagy mérkőzésre, hogy alig hittem a szememnek. Akkor azért ismét eszembe jutott, hogy nincsenek véletlenek.

Ezek szerint te a saját életed nehézségeink keresztül, gödrökből ki-bemászva jártad végig ezt az utat.

Igen, és tudod mi az érdekes? Hogy a mostani kosártáborban ketten is odajöttek hozzám – mindketten tizenhat évesek – és feltették azt a bátor kérdést, hogy hogyan vészelem át a hullámvölgyeket. És amikor rákérdeztem, hogy van-e sportpszichológus az akadémián, akkor ugyan azt mondták, hogy van, de mégis azt éreztem ki a szavaikból, hogy nagyon sok gyerek fél attól, hogy ilyenkor segítségen kérjen. Mert rettegnek a csapattartársak kritikáitól, mert még mindig az a szemlélet uralkodik, ha pszichológus kell, akkor biztosan valami bajom van, valami nem stimmel velem. 

Igen, ezt még sok helyen mindig úgy kezelik, hogy ciki. 

Pedig ez nem ciki. Sőt,

A durcás szerződésaláírás óta a Barcával, azért sok minden történt veled ott, Katalóniában, a három Király-kupa arany és a mostani bajnoki cím, gondolom a tízes skálán azért most lelkileg tízes, habár a Realhoz történő távozásod is igen beszédes és árulkodik valamiről.

Tíz éven át ezért a bajnoki aranyért dolgoztam Spanyolországban, tényleg leírhatatlan volt, amit az utolsó bajnoki meccsünk után átéltem, ráadásul, Barcelonában ott a házunk, a családom is nagyon otthonosan mozog abban a közegben, a kislányaink négy nyelven beszélnek, a magyar mellett angolul, spanyolul és katalánul.

Most úgy tűnik „madridista” nyelven is meg fognak tanulni...

Négy csodás évet töltöttem Barcelonában a családommal. Három Király Kupát és egy bajnokságot nyertem, emellett karrierem folyamán másodszor jutottam el az Euroliga Final Fourra.

Mindig arra törekedtem, hogy a legjobbat adjam magamból a pályán és pályán kívül, és méltóan képviseljem azokat az értékeket, melyeket a klub, a családom és saját magam is vallok.

Ezzel a mentalitással kezdem meg majd a munkát a Real Madriddal. Nagyon boldog vagyok, alig várom már. Igen, az is nagyon izgalmas lesz, hogy új környezetben folytatjuk az életünket. Feleségem, Alexandra, akivel tizennyolc éves korunk óta vagyunk együtt és aki jogász és közgazdász, teljes mértékben feladta a saját hivatását azért, hogy én csinálhassam az enyémet. Mindent megteremt a háttérben, csodás édesanyja a kislányainknak, és például olyan körültekintően, szinte megszállottként koncentrál az egészséges étrendünkre, hogy a lehető legjobb kezekben vagyok a táplálkozásomban, ami óriási segítség, hogy a múló évek ellenére is képes legyek gyorsabban regenerálódni. 

Egy ilyen megterhelő bajnoki év mennyit koptat el egy profi sportolóból?

 Nagyon sokat, de óriásit csavart a regenerációmon, ahogy mondtam a minőségi táplálkozás, a bemelegítés és az edzés végi lenyújtás hangsúlyozása. Szinte képes vagyok egy nap alatt regenerálódni, ami viszont nagyon kilúgozza az embert, az a mentális fáradtság.

és igyekszem mindent alaposan megvizsgálni. De minden olyan extra, legyen az mentál-coach, kompressziós harisnya, műszaki, vagy technikai eszközök, amelyekre költök, ezekre úgy tekintek, mint egy befektetésre a saját testembe, hiszen ezzel akár évekre is megnyújthatom a pályámat és az anyagilag sem mindegy.

A befektetések más értelemben is megjelentek az életedben. 

Ősztől a Testnevelési Egyetem sportmenedzser szakán tanulok majd, vélhetően távoktatásban, és nagyon boldog vagyok, hogy a Sport-Tech Hungary program egyik mentoraként, élsportoló nagyköveteként nem csak megismerhettem kiváló és nemzetközi szinten is versenyképes magyar sporttechnológiai innovációkat, hanem talán a kapcsolati tőkémmel segíthetek is ezeknek a nemzetközi külpiacra juttatásában. A két feltörekvő sporttechnológiai vállalkozás a Seyu – Együtt a győzelemért! és az InnoriaTech az, amelyre jobban is rálátok a programba került nyolc vállalkozás közül, és utóbbi azért áll közel a szívemhez, mert nagyban segíti a csapatban gondolkodást, és a startup egy olyan idegsejtek visszajelzései alapján működő technológiát fejlesztett, ami világújdonság.

Ma ott tartok, hogy képes vagyok olyan jövőt is vizionálni, amikor egy ilyen magyar vállalkozás befektetőjeként, arcaként egy sikeres nemzetközi vállalkozás részese vagyok itthon. 

Hazaköltöznétek, a mediterrán Spanyolországból?

Mindenképpen itt tervezzük hosszú távon a jövőt, szeretnénk, hogyha a nagyszülők is kapnának valamit az unokáikból, és biztosan eljön majd az idő, amikor a feleségem pályája és szaktudása lesz fontosabb.

Én nagyon szeretem Magyarországot, a családunk, a barátaink mind itt élnek, és éppen eleget nélkülöztek minket az elmúlt évtizedben, amíg én légióskodtam. Már talán nincs is messze az idő, amikor mi újra itthon leszünk otthon. 

***

Harmincöt vagy hatvanöt százalék. Felépülsz vagy sérült maradsz. Erre számíts!

Nyitókép: Lékó Tamás