A szövetség tagállamai 2035-ig GDP-jük 5 százalékát fordítanák védelmi célokra, ezzel minden korábbi kötelezettségvállalást felülmúlva. A bejelentés politikai üzenete egyértelmű. De vajon a számháború mögött valódi kapacitásbővítés húzódik, vagy ez pusztán egy szimbolikus gesztus a szövetség kohéziójának demonstrálására?
A szerző a Makronóm elemzője.
A júniusi hágai NATO-csúcsnak gyakorlatilag egyetlen kiemelt témája volt, amely minden mást háttérbe szorított: a tagállamok elfogadták, hogy az eddigi GDP-arányos 2 százalékos védelmi költségvetésüket 2035-ig 5 százalékra húzzák fel. Ez merész lépés egy olyan szövetségtől, amelynek a tagjai közül többen még mindig nem érték el a 2014-ben elfogadott 2 százalékos büdzsét sem, ám a keserű emlékű, hét évvel ezelőtti brüsszeli csúcs tapasztalataiból kiindulva mindenki tudta, hogy Donald Trump összegnövelésre vonatkozó indítványa valójában nem opcionális, hanem kötelező.
Mark Rutte főtitkár egy kiskaput építve a szerkezetbe kettébontotta az 5 százalékot: 3,5 százalékot költenek majd a tagállamok tényleges fegyverkezésre és haderőfejlesztésre, 1,5-öt pedig „szélesebb körű”, kettős felhasználású beruházásokra, elsősorban a közlekedési és energia-infrastruktúra megerősítésére, vagy éppen kibervédelemre.
Ez az 1,5 százalék lesz az, amivel a tagállami költségvetések a legrugalmasabban tudnak játszani: nincs ugyanis olyan szegmense egy gazdaságnak, amit ne lehetne összeköttetésbe hozni a védelmi politikával.
Hatalmas vállalás volt ez tagállami szinten – természetesen ha nincs Trump (és mögötte a jól ismert fenyegetés a NATO-ból való kilépésről és az európai szárny magára hagyásáról), igen kevés országnak jutott volna eszébe az 5 százalékra emelés. A 2014-ben tíz éven belülre vállalt 2 százalékot 2024-ben a 32 tagállamból még mindig nem érte el mindenki. Kanada 1,38, Portugália 1,55, Olaszország 1,49, Belgium 1,3, Horvátország 1,8, Szlovénia 1,29, Spanyolország pedig a GDP-jének 1,28 százalékát fordította védelemre. (Magyarország megbízhatóan hozta a 2,11 százalékot.) Összességében a NATO-s tagállamok a GDP-jük 2,61 százalékát költötték védelemre, az arányokban azonban óriási eltérés mutatkozott. Lengyelország a maga több mint 4 százalékával még az Egyesült Államokat is maga mögé utasította (GDP-arányosan, nem pedig felszereltség és a hatékonyság tekintetében), nem beszélve a lista végén kullogó Spanyolország 1,3 százalékáról.
Ehhez képest Spanyolország húzott egy merészet, és közölte, hogy a maximum, amit elvárhatnak tőle, az a 2,1 százalék. Jelen pillanatban úgy tűnik, ennyi is elég volt ahhoz, hogy felmentést kapjon, Trump extravámos fenyegetése és az európaiak dühe ellenére.
A tagállamok tavaly 1300 milliárd dollárt költöttek (ebből több mint 900 milliárd az Egyesült Államok költségvetéséből származott). Amennyiben „csak” 3,5 százalékkal számolunk, az összeg 1,75 ezermilliárd dollárt tenne ki, látható tehát, mekkora büdzsérizikót vállaltak az emeléssel. És pontosan ezzel lesz a legnagyobb probléma: a tagállamok egyelőre maguk sem tudják, honnan fogják előteremteni a pénzt ígéretük teljesítéséhez. Az EU a védelmi kiadások tekintetében megengedi az átlag 1,5 százalékos emelést anélkül, hogy eljárást indítana a tagállamai ellen költségvetési fegyelem megsértéséért, továbbá bevonná vagy átcsoportosítaná az eddig fel nem használt strukturális alapokat, és egy új, 150 milliárd eurós hitelfelvétellel biztosítaná az országok erőltetett fegyverkezését. (Utóbbi esetben a szigorú fiskális szabályokat alkalmazó országok, élükön Hollandiával, máris fenntartásaiknak adtak hangot.) A pénz egy részét tehát elő lehet teremteni egy 5 százalékos emeléshez is, kérdés azonban, hogy valóban szükség van-e ennyire drasztikus fegyverkezésre, és ha igen, az milyen hatással lesz a tagállamok gazdaságára. Végül: az aláírók egyáltalán be akarják-e tartani a vállalásukat, vagy egyszerűen csak azért írták alá a dokumentumot, hogy Donald Trump elégedetten utazzon vissza Washingtonba, anélkül, hogy megismételte volna 2018-as brüsszeli fenyegetését, amikor kis híján felrobbantotta a szövetséget.
Mark Rutte a megállapodás kapcsán előszeretettel használja a kvantumugrás kifejezést, és ha pusztán a költségvetési kiadásokat vesszük figyelembe, igaza van. Természetesen az elsődleges kérdés, hogy ha a NATO-tagállamok valamennyien 11 év alatt még a 2 százalékot sem tudták elérni, hogyan akarják megugrani az 5 százalékos szintet, ráadásul egy olyan geopolitikai káoszhelyzetben, amikor az Európai Unió gazdasága és versenyképessége egyaránt drasztikus leszakadásban van.
Pedro Sánchez spanyol miniszterelnöknek igaza volt, amikor megindokolta nemleges válaszát.
A tagállamok alapvetően adóemelésekkel és a szociális, a közszféra, illetve a környezetvédelmi kiadások csonkolásával érhetik el ezt a célt.
A jelenlegi gazdasági helyzet finoman szólva sem ad alapot egy fegyverkezési verseny beindítására. A tagállamok zömének az adósságszintje meglehetősen magas (Meloni olasz miniszterelnök nem véletlenül lett dühös a közös hitelfelvétel ötletének hallatán) – Németország kivételével, amely egészen az idei évig folytatta a szigorú fiskális politikát, tartva a 62 százalékos államadósság-arányt, igaz, az új kancellár, Merz vezetésével lazítottak az adósságfék alkotmányos szabályán, lehetővé téve a kormánynak, hogy fegyverkezési területen (is) tulajdonképpen limit nélküli hitelt vegyen fel. Igen nagy gondban van Franciaország, ahol tavaly az államadósság már a GDP 112 százalékát tette ki, az imént említett Olaszország pedig annál is súlyosabb, több mint 135 százalékos adóssággal küzd. Ilyen kondíciók mellett az 5 százalék eléréséhez Németországnak 329 milliárd, Franciaországnak 221 milliárd, Olaszországnak pedig 158 milliárd dollárt kellene költenie 2035-ig, hogy elérje az 5 százalékos NATO-célt.
Bár sokan kész tényként tekintenek arra, hogy Európában (különösen Németországban) a hadiipar lesz a húzóágazat, kérdés, hogy ekkora összeget egyáltalán el tud-e nyelni a védelmi szektor. A hirtelen, ugrásszerűen megnőtt védelmi költségvetések hatékony felhasználása számtalan tényezőtől függ (és ezen a ponton jogos az aggodalom a túlárazások és a visszaélések miatt is, amit Ukrajna példája bizonyít a legjobban), a kapacitáshiány ráadásul továbbra is hátráltatja az európai termelés felfuttatását. A kereslet-kínálat egyensúlyromlása miatt az ukrajnai háborút övező fegyverkezési láz elsősorban az amerikai fegyvergyártóknak kedvez – bármennyire is ellentétes ez a sokat hangoztatott európai stratégiai autonómia eszméjével. Az Európában használatos légvédelmi rendszerek, páncélos- és tüzérségi eszközök jelentős része amerikai gyártású. A csúcstechnológiás fegyverzet esetében ez még inkább igaz: az F–35-ös vadászgépek például kulcsszerepet játszanak az európai modernizációban. Vagyis hiába növekszik a politikai akarat az európai önvédelmi képesség erősítésére, ha a piac fragmentált, az ipari kapacitás korlátozott, az amerikai technológiák pedig továbbra is pótolhatatlanok. A megnövekedett védelmi kiadások nagy része az amerikai védelmi ipar főszereplőié lesz, ahelyett, hogy elősegítené Európa saját védelmi iparának fejlődését.
A valódi önellátás elérése lassú folyamat lesz – és csak szigorú amerikai együttműködéssel valósítható meg.
A Makronóm nagyelemzésének folytatása a makronom.eu honlapján olvasható.
Címlapfotó: MTI/EPA/ANP/Koen Van Weel
Andrius Kubilius védelemért és űrpolitikáért felelős uniós biztos szerint Oroszország továbbra is nagy mennyiségben képes fegyvereket és drónokat előállítani, ezért Európának fel kell készülnie saját védelmi képességeinek megerősítésére.
Sorba rakta a Politico, melyik ország mennyire van veszélyben. Magyarország is szégyenpadra kerülhet, nem teljesen függetlenül a kormányváltástól.
Mark Rutte szerint nincs miért aggódunk.
Washington jelentős katonai átrendeződést készít elő a kontinensen.
Holger Neumann altábornagy szerint a Luftwaffe pusztító csapásokat mérne az oroszokra, ha Moszkva megtámadna egy NATO-tagállamot.
Névtelen tisztviselő beszélt a következő hónapok terveiről.
Ki tudja, mivel van elfoglalva az ember a túlvilágon. Hogy mi ezen a világon jobbára mivel vagyunk elfoglalva, azt viszont látom. Győrffy Ákos írása.
Mivel a kormánytól nem kapnak megfelelő információkat, a Fidesz európai parlamenti frakciója írásbeli beadvánnyal fordul az Európai Bizottsághoz a sok százezer magyar családot érintő tervezett megszorítások ügyében.
