Ostobaság 500 százalékon – Az amerikai szankciós ötlet, amely mindenkinek fájna

Még Ursula von der Leyen is lelkesen tapsolt Lindsey Graham szenátor ötletének, amely szerint az Egyesült Államoknak 500 százalékos vámot kellene kivetnie minden olyan országra, amely bármilyen energiaüzletet bonyolít Moszkvával, vagyis orosz energiahordozót vásárol. (Graham azóta óvatosabb lett, és kivételt adna azon államoknak, amelyek támogatják Ukrajnát, vagyis egy csonkolt rendelet zömében a globális dél országait célozná meg, éppen azokat, amelyekkel az új kormányzat kifejezetten jó kapcsolatra törekszik.) Brüsszel talán nem, de az amerikai vállalati szféra, a közgazdászok, a kongresszus és a szenátus józanabb tagjai valószínűleg úgy tekintenek a republikánus szenátorra, mint akinek a leghalványabb fogalma sincs az amerikai gazdaság aktuális problémáiról.  

A másodlagos szankciók ötlete nem új, maga Brüsszel is próbálkozott vele, de a közelébe sem jutott senki annak, hogy ipari méretekben alkalmazza – a várható gazdasági sokk ugyanis akkora lenne, ami messze felülírná a remélt hatást, vagyis a Kreml leültetését a tárgyalóasztalhoz egy nyugati diktátumszerűség aláírására. Graham azonban nem tágít – számításai szerint a javaslata mellé akkora szenátusi többséget tud állítani, amely kivenné az elnök kezéből a vétó fegyverét. Donald Trump a maga részéről még mindig nem akar szankciós vagy embargós eszközöket bevetni Moszkva ellen, sőt: tőle szokatlan diplomáciai stílussal azt állítja, hogy Graham szenátor javaslatát egyelőre nem véleményezi. 

Totális csőd 

Míg Zelenszkij elnök és a brüsszeli Európa lelkesen üdvözölte Graham indítványát, az EU-nak és magának az Egyesült Államoknak is igen nagy baja származna belőle, ha konkrét formát öltene. Bár a törvényjavaslat elvileg Moszkvát büntetné, valójában kiirtaná az energiakereskedelmet Oroszország és minden más állam között. Az, hogy Graham saját maga vizezné fel a tömény törvényt, vagyis kihagyna belőle mindenkit, aki „segíti Ukrajnát”, csak még kuszábbá teszi az elgondolást, hiszen ezek az országok (beleértve az európaiakat, illetve magát az Egyesült Államokat is) egyfelől így továbbra is „támogathatják” az orosz háborús költségvetést (az EU gázszükségletének 20 százaléka származik Oroszországból), másfelől a legabszurdabb vámháborút robbantaná ki az Egyesült Államok és több mint harmincöt állam között, beleértve azt a Kínát és Indiát, amely az orosz energiaimport 70 százalékáért felelős.  

Ha eltekintünk attól, hogy az oroszokra eddig kivetett mintegy húszezer szankció érdemben mennyire nem befolyásolta a háborút, és hogy az orosz gazdaság rezilienciája a konfliktus negyedik évében is jól teljesít (elsősorban éppen az olajozottan működő diverzifikációs gépezetnek köszönhetően), nehezen értelmezhető Graham alapötlete a másodlagos vámszankció várható, elsősorban nem Moszkvát érintő hatásairól. Az Egyesült Államok csak tavaly még mindig több mint 600 millió dollár értékben vásárolt dúsított uránt és plutóniumot Oroszországból, de harmadik országokon keresztül orosz kőolajat is importált (ahogyan ezt egyébként Európa nagy része is teszi, úgy téve, mintha nem tudna az energia eredetéről).  

Az amerikai republikánusok fenegyereke, Rand Paul szenátor Graham javaslatának következményeit egyenesen olyan gazdasági katasztrófának minősítette, amilyet még nem látott az Egyesült Államok. Mint írja, ott van Izrael, amely szintén bőszen kereskedik az oroszokkal, vagyis egy többfrontos háborút vívó szövetségesre kellene kivetni az értelmezhetetlen nagyságú vámtarifát, de nem úszná meg Tajvan sem, ami az orosz naftavásárlással kerülne célkeresztbe – a félezer százalékos vám kivetése rá nyilván nagyban rombolná az USA ázsiai védelmi pozícióját. Ugyanez mondható el Japánról is, amely a mai napig orosz LNG-vásárló, a legékesebb példa azonban maga az Európai Unió lett volna, amelynek a cseppfolyósított földgázimportja majdnem 20 százalékkal nőtt tavaly, elsősorban Németországnak, Franciaországnak, Belgiumnak és Spanyolországnak köszönhetően.  

Eleve elvetélt ötlet 

Pragmatikusan szemlélve a javaslatot, az eleve bukásra van ítélve: amennyiben bevezetnék akár az eredeti, akár a felhígított verziót, az Egyesült Államok tönkreverné a saját kereskedelmi kapcsolatait azokkal az országokkal, amelyekkel egyébként éppen most igyekszik valamilyen módon konszenzusra jutni – rövid távú következményként jelenne meg az árdrágulás, a munkanélküliség és az infláció, a dollár rohamos gyengülése, hosszabb távon a globális bizalom teljes elvesztése Washington iránt. Feltételezhető-e, hogy Indiára és Kínára Trump nyugodt lélekkel kivetné az értelmetlen 500 százalékos tarifát, miközben a Peking ellen elindított, majd éppen a következmények miatt felfüggesztett (145 százalékos vámokkal rohamozó) kereskedelmi háború úgy rengette meg a piacokat, a dollárt és a tőzsdéket, hogy maga az amerikai elnök is megijedt tőle? Ráadásul – bár egy ilyen jellegű szankció valóban évi 60 milliárd dollár bevételtől fosztaná meg Moszkvát – a globális energiapiac valósággal felrobbanna, ha kiszednék belőle az orosz kereskedelmet. Az pedig olyan áremelkedéshez vezetne, amely Trump üzletalapú politikájába semmilyen formában nem fér bele.  

A Fehér Ház pontosan tisztában van ezzel, és finoman máris figyelmeztette Graham szenátort és társait: törvényhozói többség ide vagy oda, Trump fenntartja a jogot magának a szankciós politika koordinálására, a javaslat eredeti és eddig felhígított formája azonban nem feltétlenül szolgálja az elnök háború befejezésére vonatkozó terveit. Ez nem mást jelent, mint hogy a beterjesztés olyan mértékben fog változni, mire szavazásra bocsátják, hogy gyakorlatilag elveszti az eredeti értelmét, és inkább tekinthető majd egy kemény figyelmeztetésnek Moszkva felé, semmint valós veszélynek. Bár a szenátus jelezte, hogy akár már ebben a hónapban elfogadhatja a jogszabályt,  

Ami Trumpot illeti, az új felvetései alaposan aláássák a Graham-tervet. Mint mondta, lehet, nem jött még el az ideje a háború befejezésének, néha hagyni kell a „játszótéren verekedő gyerekeket”, hogy üssék még egymást, mielőtt a felnőttek közbelépnek. Bár nem vetette el az Oroszország elleni szankciós prés újabb szorítását, azt is hozzátette, hogy amennyiben Ukrajna továbbra is csupán látszatmegoldásokkal próbálkozik a békekötés felé vezető úton, büntetésből akár Kijev ellen is hozhat korlátozó intézkedéseket.  

Bár a törvényhozási többség kikerülhetné az elnöki vétót, a republikánusok gondoskodnak róla, hogy (még ha meg is szavazzák a javaslatot) a végső döntés az elnök kezében legyen. Többek között olyan kiskapukat biztosítanak a szövegtervezetekben, amelyek lehetővé teszik, hogy a szankció csak abban az esetben lépjen életbe, ha Trump igazoltnak látja, hogy Oroszország valójában nem tesz semmit a békekötési folyamatok érdekében, vagy azt, hogy megsérti (az egyelőre nem létező) tűzszüneti megállapodásokat. Más szóval: elnöki engedélyhez köti a törvény élesedését, amely ebben a formájában semmit nem változtatna a jelenleg is fennálló helyzeten.  

Márpedig a Fehér Ház minden jel szerint távol kívánja tartani magát az Oroszországra kivetendő újabb gazdasági megtorló intézkedésektől. Maga Marco Rubio külügyminiszter fogalmazott úgy egy szenátusi meghallgatáson: amennyiben az Egyesült Államok újabb szankciókat vetne ki Moszkvára, Putyin minden valószínűség szerint kilépne az így is keservesen haladó béketárgyalásokból. Ez a háború vég nélküli folytatását feltételezné, ami viszont egyáltalán nem illeszkedik Trump geopolitikai, gazdasági és kereskedelmi terveibe. A Graham-javaslat ebben a formájában tehát csupán hatáselemzéseket és egyeztetéseket nélkülöző kommunikációs fellángolásnak tekinthető, amelyről néhány hét múlva már senki nem fog beszélni.  

*** 

Kapcsolódó:

Fotó: MTI/EPA/Szputnyik/Orosz elnöki sajtószolgálat/Vjacseszlav Prokofjev 

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.