Lehetetlennek tűnik a párizsi klímacélok elérése, a világ klímakonferenciáin az államok és a döntéshozók csak parttalanul vitáznak – véli a brit exminiszterelnök. Ráadásul Tony Blair szerint túl olcsó a fosszilis, ezért olcsóbbá kellene tenni a zöldalternatívákat.
A klímaváltozás kapcsán az elmúlt évek intézkedései, az évről évre romló időjárási adatok, illetve a klímakonferenciák is megmutatták, hogy a 2015-ös párizsi klímaegyezmény közel sem hozza a várt eredményeket. A Tony Blair, Nagy-Britannia korábbi miniszterelnöke, a The Tony Blair Institute (TBI) neű think-tank alapítója által jegyzett újabb értekezésében igen éles kritikát fogalmaz meg a nemzetközi klímapolitika kudarcairól. A közel 90 ezer karakteres, adatokkal és példákkal bőven alátámasztott értekezésében arra figyelmeztet, hogy
a párizsi klímacélok elérése 2050-ig szinte lehetetlen, és a globális gazdaságpolitikák „resetelésére” van szükség.
A zöldtüntetések és a klímaszkepticizmus helyett már a gazdaságpolitikai és politikai irányvonalat tekintve is pragmatikus, cselekvő fókuszra hívja fel a figyelmet, miközben hangsúlyozza, hogy a klímaváltozás hatásainak érdemi kezelése és a zöldtechnológiai innovációk sokkal aktívabb és olcsóbb finanszírozása nélkül, az emberiség képtelen lesz kezelni a klímaváltozás kihívásait.
Tony Blair elemzése szerint a klímaváltozás elleni küzdelem eddigi erőfeszítései finoman szólva közel sem elégségesek. A 2015-ös párizsi klímacélok elérése – miszerint a globális felmelegedést 1,5 Celsius-fokra kell korlátozni – egyre távolabbi álom. A nemzetközi klímakonferenciák (COP-ok) gyakran meddő vitákba fulladnak, a döntések nem kellően fókuszáltak, és a fejlett, illetve fejlődő országok közötti ellentétek kezelése sem hatékony.
A globális kibocsátás csökkentése tehát messze elmarad a szükséges ütemből, miközben
a fosszilis tüzelőanyagok kivezetése vagy a fogyasztás korlátozása nem reális megoldás. Blair szavaival: a világ mindig a legolcsóbb lehetőségeket választja.
Ezért a szén-dioxid-megkötés, a nukleáris energia, a fenntartható légi üzemanyagok, a zöldacél és az alacsony emissziójú cement termelése globálisan finanszírozhatóvá kell váljon.
A probléma nem egyedülálló: a JP Morgan és a Bloomberg NEF friss elemzései is hasonló következtetésekre jutottak, jelezve, hogy a globális gazdaságpolitikák újragondolása elengedhetetlen.
A klímaváltozás hatásai ráadásul már most érezhetők, és az alkalmazkodás legalább ugyanolyan fontos, mint a kibocsátás csökkentése – erősíti meg a TBI anyaga is.
A globális energiafogyasztás és az ipari termelés továbbra is jelentős kibocsátó – emlékeztet Blair.
Tavaly Kína 95 gigawatt széntüzelésű erőmű építését kezdte meg, ami közel azonos Európa teljes szénalapú energiakapacitásával, Indiában pedig az éves széntermelés elérte az 1 milliárd tonnát.
Ez a tendencia különösen aggasztó, mivel a széntüzelésű energia a legnagyobb szén-dioxid-kibocsátók egyike. Eközben az ipari anyagok, például az acél és a cement iránti kereslet is robbanásszerűen nő:
2050-re az urbanizáció 40 százalékkal növeli az acél- és 50-nel a cementigényt. Ezek az anyagok alapvető építőelemei a modern infrastruktúrának, de az előállításuk rendkívül energiaigényes és jelentős emisszióval jár.
A kihívás tehát kettős: miközben a fejlődő országok gazdasági növekedése elengedhetetlen, ennek környezeti hatásait minimalizálni kell.
A fentiek fényében nem meglepő, hogy a fejlődő országok, különösen Kína, India és Délkelet-Ázsia a globális kibocsátás egyre nagyobb részéért felelősek: 2030-ra várhatóan az emisszió közel kétharmada ezekből a régiókból származik. Afrika, amely jelenleg csak a globális kibocsátás 4 százalékáért felel, a következő 30 évben megduplázza a népességét, ami hatalmas energia-, infrastruktúra- és erőforrásigényt generál.
Paradox módon a megújuló energiaforrásokba irányuló finanszírozás a fejlődő világban az elmúlt években csökkent. Pedig Blair szerint a fejlett országoknak nemcsak a saját kibocsátásuk csökkentésére kell koncentrálniuk, hanem támogatniuk kell a fejlődőket is a tiszta technológiák bevezetésében. Ez azonban nem történhet meg anélkül, hogy a kettejük közötti gazdasági és politikai feszültségeket kezelnék, hiszen
a fejlettek korábban évtizedekig szennyezték a világot, hogy megteremtsék maguknak a jólétet, a fejlődőktől azonban ezt a lehetőséget szinte elvennék azzal, ha számukra korlátoznák vagy drágítanák a fosszilis energiához történő hozzáférést.
Blair értekezése kiemeli, hogy a technológiai innovációk kulcsfontosságúak a klímaváltozás kezelésében. A szén-dioxid-megkötés és a nukleáris energia központi szerepet játszhat, ám mindkettővel kapcsolatban jelentős akadályok vannak. Az utóbbit övező félelmek és a politikai döntések gyakran hátráltatják ennek a tiszta energiaforrásnak a kiaknázását. Ehhez hasonlóképpen a szén-dioxid-megkötés technológiája még nem elég olcsó vagy széles körben elérhető. Blair szerint a fenntartható légi üzemanyagok, a zöldacél és az alacsony emissziójú cement előállítása is olcsóbb finanszírozást igényel mind a kutatás-fejlesztés, mind a beruházások terén.
A mesterséges intelligencia szintén forradalmi szerepet játszhat az energiahatékonyság javításában és az energiaelosztás optimalizálásában.
Ugyanakkor a klímakonferenciákon a fent felsorolt tényezőkre alig fordítanak figyelmet. A filantrópia is fontos szerepet kaphat, de jelenleg gyakran olyan zöldkezdeményezéseket támogat, amelyek nem hoznak valódi változást, mivel nem a technológiai innovációkra fókuszál.
A klímaváltozás elleni küzdelem nemcsak technológiai, hanem politikai és gazdasági kihívás is – hívja fel a figyelmet. A fosszilis tüzelőanyagok gyors kivezetése nem működőképes, mivel – ahogyan utaltunk rá – a gazdasági szereplők és a fogyasztók egész egyszerűen a legolcsóbb megoldásokat részesítik előnyben. Blair szerint a nemzetközi tervezési folyamatok egyszerűsítése és gyorsítása elengedhetetlen a zöldenergiával kapcsolatos projektek előmozdításához. Jelenleg a bürokratikus akadályok és a hosszú engedélyezési eljárások jelentősen lassítják a megújuló energiaforrások és más zöldtechnológiák bevezetését. A finanszírozás hatékonyságának növelése és az alkalmazkodás szintén alapvető fontosságú, mivel a klímaváltozás egyes hatásai már elkerülhetetlenek. Ahogy említettük, a légi közlekedés iránti kereslet például a következő 20 évben megduplázódik, ami további nyomást helyez a fenntartható üzemanyagok fejlesztésére.
Tony Blair elemzése világos üzenetet közvetít:
a klímaváltozás elleni küzdelem sürgős, de a jelenlegi megközelítések nem működnek.
A szerző szerint a zöldaktivizmus és a klímaszkepticizmus közötti polarizált vita helyett pragmatikus, valóságon alapuló megoldásokra van szükség. Ráadásul a fejlődő világ vitatott helyzete és az ipari növekedés ottani kihívásai tovább bonyolítják a helyzetet.
(Forrás: TONY BLAIR INSTITUTE FOR GLOBAL CHANGE)
Kapcsolódó:
Címlapfotó: MTI/Facundo Arrizabalaga
További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.
Törökország a 8,7 milliárd dolláros szénárgaranciával a hazai lignitet favorizálja, hogy csökkentse az energiaimport-függőségét, ám ez fékezi a zöldátállást. A napenergia költsége jóval alatta marad a szénnek, mégis a fosszilis lobbi diktál.
A Nature Sustainability friss tanulmánya leleplezi az olajóriások greenwashingját: a globális szénhidrogén-kitermelés 88 százalékát adó cégek csupán 1,42 százalékát kontrollálják a megújuló energiának, miközben milliárdokat költenek a fenntarthatóság látszatára. Ez nemcsak üres retorika, hanem a zöldátállás lassulásának a jele, miközben a globális energiaigény rohamosan nő.
Több sebből vérzik Ukrajna zöldenergetikai átmenete – ám egy friss tanulmány mégis eléggé optimista.
A hidrogénüzemű járműveket egykor a jövő kulcsának tekintették az autóiparban: gyors tankolás, nagy hatótávolság, nulla károsanyag-kibocsátás. Mégis, az idén már tömegével zárják be a töltőállomásokat, és a legtöbb gyártó feladta a technológiát. Mi vezetett a bukáshoz?
Miközben az Airbus és a Boeing együttesen uralja a globális utasszállítógép-piac 95 százalékát, a két gyártó csak a 1960–80-as évek technológiáját tupírozza. A Transport & Environment friss anyaga szerint 60 millió autónyi éves kibocsátása „marad évente a levegőben”.
Az EU a zöldátállás élharcosa szeretne maradni, de egyre nagyobb kérdés, hogy ki és miből fizeti meg ennek növekvő árát. A következő hét év költségvetése eldönti, hogy Európa képes-e összeegyeztetni a klímavédelmet a gazdasági túléléssel.
Ezúttal is magabiztos volt az Európai Bizottság elnöke.
Közel az igazság pillanata.
