Donald Trump radikálisan átalakította az USA Ukrajna-politikáját, amire Európa nem volt felkészülve. De vajon képes lehet-e az EU önálló stratégiát kialakítani a geopolitikai káoszban?
Szerző: Lóránt Károly mérnök-közgazdász
Donald Trump gyökeresen megváltoztatta az Egyesült Államok Ukrajna-politikáját, ami ugyan nem érte váratlanul az európai országokat és a NATO-t, mégsem készültek fel a megfelelő válasszal. Ám nem is készülhettek, mert ahhoz Európában is gyökeresen meg kellett volna változnia a politikai vezetésnek, amit a lakosság ugyan szeretne, ám a jelenlegi európai politikai felépítményben nem tud elérni. Amerikában ugyanis formálisan két párt vetélkedik a hatalomért, és az egyik győzelme esetén a politika jelentősen változhat, míg az Európai Unió keretében legalább három-négy nagy tagállamban kellene egyidejűleg változásoknak létrejönnie, és az unió vezetésének lecseréléséhez még akkor is ki kellene várni a következő európai parlamenti választásokat.
A két párt azonban Amerikában is csak formalitás, az igazi ellentét nem köztük, hanem a két ideológia között feszül, és az ellentét antagonisztikus, vagyis feloldhatatlan, mert a hasadás nem érdekek mentén jött létre, mint a hagyományos jobb- és baloldali pártstruktúrákban, ami kompromisszumokkal kezelhető, hanem értékek mentén, ami nem ismer konszenzust.
Ha például az egyik oldalnak az a véleménye, hogy legalább ötféle (LMBTQ) gender létezik, a másiknak pedig az, hogy kettő, férfi és nő, akkor nem lehet három és fél genderben kiegyezni, mint mondjuk egy szakszervezeti bérkövetelés esetén félúton.
Lényegében ugyanez a megosztottság Európában is, ami leginkább az Európai Parlamentben figyelhető meg, ahol a liberális, a szocialista és a kereszténydemokrata frakciók, sokszor kiegészülve a zöldekkel és a baloldallal, egységfrontot képviselnek a nemzetállami szuverenitást és demokráciát képviselők, a Patrióták, a Szuverenisták és a konzervatívok (ECR) csoportjaival szemben.
A két irányzatnak még nincs általánosan elfogadott és használt neve, így az egyik oldalon beszélhetünk nemzetállami Amerikáról, patriótákról, szuverenistákról, a másik oldalon mély államról, globalistákról, háttérhatalomról, vagy ez utóbbi amerikai és európai ágát összefoglalva euroatlanti háttérhatalomról.
Európában minden felmérés[1] azt mutatja, hogy az európaiak döntő többsége sokkal jobban ragaszkodik a saját országához, mint magához az unióhoz, vagyis nemzetállami szuverenitásban gondolkodik. Ennek ellenére a többség olyan pártokra szavaz, amelyek a globalista ideológiát képviselik, és ez a legfőbb akadálya, hogy Európában gyorsan létrejöjjön egy olyan váltás, mint ami Trump elnökségével Amerikában megtörtént. Ennek az az oka, hogy az emberek megszokásból ragaszkodnak a hagyományos pártjaikhoz, akkor is, ha azok már régen nem az eredeti az értékrendjüket képviselik. Erről az átalakulásról John R. Schindler amerikai nemzetbiztonsági szakértő adott egy átfogó magyarázatot, amely szerint a valamikor baloldali pártok kulturális baloldallá (kulturkommunistákká), a jobboldaliak pedig nagytőkés jobboldallá (corporate right) alakultak át[2]. Mindkét formáció megkérdőjelezi a hagyományos értékrendet, egyetért a tömeges bevándorlás támogatásában és az unió európai birodalommá való átalakításában. Ezt a változást az európai szavazók csak fokozatosan ismerik fel, ezért lassú a változás Európában.
Az elmondottakat figyelembe véve könnyen megérthető, hogy miért működik a kémia Trump és Putyin között, és miért került az új amerikai elnök élesen szembe az Európai Unió vezetőivel. Mindketten nemzetállami, szuverenista vezetők, szemben állnak a globalista háttérhatalommal, és ez ma fontosabb, mint a globális osztozkodás. Trumpnak, hogy megerősítse helyzetét a mély állammal szemben (amire a szenátusi választásokig mindössze két éve van), le kell zárnia az ukrajnai háborút, vagy pedig végképp kivonulni belőle, és az európaiakra hagyni, hogy háborúzzanak tovább, ha nincs jobb elképzelésük.
Az államigazgatási szinten európai bázisára visszaszorult háttérhatalom, nehogy a békekötéssel beismerje a vereségét és elveszítse az arcát, most minden képtelenséget kitalál, és a médiáján keresztül szétkürtöli az euroatlanti világban, csakhogy a békekötést meg tudja akadályozni. A háttérhatalom egyik fő szócsöve, a Politico egy legutóbbi cikkében[3] például azzal riogat, hogy „most egy olyan orosz elnök van, aki el akarja pusztítani Európát, és neki egy olyan amerikai elnök a szövetségese, aki szintén el akarja pusztítani Európát”, és Trump Oroszországnak tett engedményét Chamberlain Hitlerrel való 1938-as müncheni alkujához hasonlítja.
A Foreign Policy, amely az amerikai háttérhatalom, illetve a Council on Foreign Relation egyik széles körben olvasott kiadványa tele van borzalmasabbnál borzalmasabb forgatókönyvekkel Európa és az atlanti kapcsolatok jövőjéről, például ilyen címekkel: „Igen, Amerika már Európa ellensége”[4], „Az Oroszországgal való alku egy szerencsétlenség lenne”[5], „Miért nincs igaza Trumpnak Oroszország ukrajnai inváziójával kapcsolatban?”[6] és még számos lapból százszámra lehetne idézni a hasonló cikkeket.
Ezzel az áradattal, ami egy vízözönnek felelne meg, állnak szemben Tucker Carlson podcastjai, a Fox News, a Breitbart News és még néhány olyan felület, amely a fősodratú média áradatával szemben inkább patakocskáknak tekinthetők. Ezenkívül partizánokként léteznek az önkéntes blogolók mint vízcseppek a sivatagban, de sehol egy átütő erejű és az embereket elérő olyan médiakampány, amely ellensúlyozni tudná a háttérhatalom mindent elsöprő propagandáját.
Mert nézzük meg, hogy mi is a valóság. Először is nem Európa van végveszélyben, hanem az úgynevezett mélyállam. Oroszország nem elpusztítani akarta Európa nyugati felét, hanem a kölcsönös előnyök alapján kereskedni vele, ezt szolgálta volna az északi gázvezeték, amelyet a németek egy időben nagyon is támogattak, majd a végén szó nélkül tűrték, hogy a mélyállam felrobbantsa.
A nyugati fősodratú médiában a helyzet elemzése mindig ott kezdődik, hogy Oroszország – Nagy Katalin birodalmának visszaállítása céljával – minden ok nélkül megtámadta Ukrajnát, mint ha ennek semmilyen előzménye nem lett volna. A cikkek másik jellemző vonása, hogy miközben az orosz gazdaságról azt állítják, hogy alig áll a lábán, és három éve nem bír a nála sokkal kisebb Ukrajnával, mégis képesnek tartják, hogy a nála sokkal nagyobb és gazdagabb Európai Uniót megtámadja, és lehet, hogy ezt sokan – mivel mást nem hallanak – el is hiszik.
Valójában az orosz–ukrán háború nem azért tört ki, mert Oroszország el akarta foglalni Ukrajnát, hanem azért, mert a 2014-ben amerikai segítséggel létrehozott kormány be akart lépni a NATO-ba.
A fősodratú média nem beszél arról, hogy 1991-ben a német újraegyesítésnél megígérték Gorbacsovnak, hogy ha az egyesített Németország a NATO tagja lehet, akkor a NATO egy centimétert sem fog keletre mozdulni.
Most, hogy javában folyik a háború, érdemes újra elolvasni az erről szóló dokumentumokat[7]. James Baker amerikai külügyminiszter, aki az ígéretet tette, nagyon idős, de talán még meg lehetne kérdezni az adott szó értékéről. Az ígéret ellenére a NATO bővítéséről szóló vita szinte azonnal megkezdődött, de dokumentálva csak Zbigniew Brzezinski 1995-ös cikkében található, amelynek már a címe is az, hogy hogyan bővítsük a NATO-t[8]. Itt javasolja az orosz tiltakozás megkerülésére, hogy a NATO nem terjeszkedik, hanem egy nyílt szervezet, és ha egy ország be akar lépni és megfelel a feltételeknek, akkor beléphet, ez ugyanis szuverén joga.
„Egy centimétert sem” – Mihail Gorbacsov a német egyesülésről tárgyal
Hans-Dietrich Genscherrel és Helmut Kohllal a Szovjetunióban, 1990. július 15.[9]
Clinton elnök ugyan nem lelkesedett a bővítésért, de engedett a nyomásnak. Az amerikai szenátusban a NATO bővítéséről szóló vita 1997 őszén zajlott le, bár a kérdés akkorra (a mélyállam berkeiben) már eldőlt. A vitát összefoglaló, több mint hétszáz oldalt kitevő dokumentumban[10] – különösen a mostani háború szemszögéből – rendkívül érdekesek a pró és kontra érvek. A bővítés egyik legfőbb támogatója például Joe Biden, a most leköszönt elnök volt. A támogatásában kiemelkedő szerepet játszott Zbigniew Brzezinski, Madeleine Albright (akkor amerikai külügyminiszter) és Henry Kissinger. Az ellenzők közül a hidegháború eszmei megalapozóját, George Kennant lehet kiemelni,
aki a bővítést végzetes hibának nevezte[11].
A valóban végzetes hiba azonban a NATO 2008-as bukaresti csúcsértekezletén következett be, amikor az Európai Gazdasági Közösség hat alapító állama plusz Görögország, Norvégia és Magyarország ellenkezése ellenére az amerikaiak, a britek, a baltiak és a lengyelek kierőszakolták Ukrajna és Grúzia potenciális NATO-meghívását. Meg lehetne kérdezni a franciákat és a németeket, jelesen Nicolas Sarkozyt és Angela Merkelt, akik ott voltak a tárgyalásokon, hogy akkor miért ellenezték Ukrajna meghívását, és most miért lelkesednek a háború folytatásáért. Persze a válasz elég egyszerű, a kétezres években az európai kormányok még viszonylag szuverének voltak (például ellenezték Amerika iraki háborúját), míg ma nem országaik és az európai közösség, hanem a háttérhatalom[12] képviselői, ami főleg abban mutatkozik meg, hogy a saját érdekeik ellenében Oroszországgal szemben e befolyásos szervezetek narratíváját fogadják el, és például elfelejtenek tiltakozni, amikor a háttérhatalom emberei felrobbantják a Nyugat-Európát ellátó gázvezetéket.
Ukrajna NATO-meghívása az oroszok számára vörös posztó volt, és ezt Putyin már akkor elmondta.
De nemcsak az oroszok, hanem az ukránok kétharmada is ellenezte a csatlakozást, és a mélyállam finanszírozta majdani puccs kellett ahhoz, hogy az ukránok NATO-tagok akarjanak lenni, akkor is úgy, hogy végül valakik a tömeg közé lövettek[13], hogy a több hónapja tartó huzavona a kormány és a tüntetők között végre eldőljön. Most, hogy folyik a háború, talán erről is érdemes lenne beszélni.
Oroszország természetesen nem engedhette, hogy a fekete-tengeri hadikikötője NATO-kézre kerüljön, és elcsatolta a Krímet, amit valaha Hruscsov ajándékozott az Ukrán SZSZK-nak annak emlékére, hogy háromszáz évvel korábban (a lengyelekkel vívott harc után) Oroszországhoz csatlakoztak. Ezt követte a minszki egyezmény, ami a semlegességért cserébe a Krímen kívül meghagyta volna Ukrajna minden, a Szovjetuniótól örökölt területét, de mint Angela Merkel egy interjújában elmondta, ez a megállapodás csupán egy kísérlet volt arra, hogy Ukrajna időt nyerjen és (katonailag) megerősödjön[14]. Ezért mondja Trump, hogy a háború Ukrajnán múlott.
Az utolsó alkalom, amikor a háborút még el lehetett volna kerülni 2022. január 10-én volt, akkor találkozott ugyanis Wendy Sherman amerikai külügyminiszter-helyettes Szergej Rjabkov orosz kollégájával. Oroszország fő kérése az volt, hogy Ukrajna ne legyen a NATO tagja. Sherman azonban ezt határozottan elutasította, kijelentve, hogy Washington nem fogja engedni senkinek, hogy aláássa a NATO „nyílt ajtók politikáját”, vagyis Ukrajna tagságát.
Ezért állítja Trump, hogy a háború Biden háborúja, ha ő lett volna az elnök, a háború nem tör ki, mert hajlandó lett volna garanciákat adni – mint ahogy most mondja –, hogy Ukrajna nem lesz a NATO tagja.
Még adódott egy alkalom, amikor a már zajló háborút Ukrajna számára kis veszteségek árán meg lehetett volna állítani, és ez az isztambuli egyezmény volt.
A megállapodás már csaknem kész volt, amikor Borisz Johnson brit miniszterelnök megjelent Kijevben,
és azt mondta, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök háborús bűnös, nyomást kell gyakorolni rá, nem pedig tárgyalni vele. Ezzel a háború megállítására tett erőfeszítések le is zárultak.
Amit Trump most békefeltételként ajánl, az tulajdonképpen nem más, mint a realitások figyelembevétele. Oroszország elfoglalta a főleg oroszlakta területeket, amelyeknek a legelején még csak autonómiát kért. Ha Ukrajna, illetve a mögötte lévő európai támogatói tovább erőltetik a háborút, annak csak még nagyobb területi és emberveszteség lehet a következménye. Az ugyanis kizárható, hogy az európai országok harcoló csapatokat küldjenek Ukrajnába, és kiűzzék az oroszokat az elfoglalt területekről.
A fősodratú médiában Trump béketervét – mint említettük – Chamberlain Hitlerrel kötött müncheni egyezményéhez hasonlítják, mondván, az engedményekkel nem lehet elkerülni a háborút. Csakhogy ez a hasonlat azért sántít, mert itt nem Oroszország terjeszkedett, hanem a NATO, méghozzá a Gorbacsovnak tett határozott ígéretek ellenére. Itt inkább Moszkva gondolkodhat el azon, hogy miután többször is becsapták, milyen garanciákat fogad el a Nyugattól Ukrajna semleges státuszának véglegességére.
Trumpnak Ukrajna NATO-tagsága nem fontos, sőt még Európából is kivonná az amerikai csapatokat, esetleg még a szervezetből is kilépne, hiszen nem különösebben törődik a saját sírját megásó Európával. Európa azonban bent ragadhat egy olyan tartós háborúban, amelyet nem ő kezdeményezett (a bukaresti NATO-csúcson ellenezte Ukrajna tagságát), nem az ő érdekeit szolgálja és anyagilag sem bírja,
ellenben kockáztathatja – ha a háború mégis elfajulna –, hogy a nagy hatótávolságú rakéták jóvoltából megint porig lesz rombolva, mert úgy látszik, két világháború tanulsága nem volt elég.
Ukrajna akkor járt volna a legjobban, ha lakosainak akarata és néhány vezetője, így például Leonyid Kucsma és Viktor Janukovics felfogása szerint semleges ország marad, amely jó kapcsolatokat ápol a vele történelmileg összetartozó Oroszországgal. Ez esetben megtarthatta volna a Szovjetunióból örökölt, ám soknemzetiségű területét. Ezt akadályozta meg az ukrán szélsőjobboldallal összefogó amerikai beavatkozás, amelyet a „méltóság forradalmának” neveztek el. Most Ukrajna minden nappal, amellyel a békekötést halogatja, több területet veszít, és ha Amerika kilép a háborúból, akkor azt is kockáztatja, hogy elvágják a tengertől. Azok az európai országok, amelyek leginkább a harcok folytatására biztatják Ukrajnát, fizikailag (sem anyagilag, sem hadieszközök tekintetében) nincsenek abban a helyzetben, hogy az oroszokat visszaszorítani képes harcoló alakulatokat és fegyvereket küldjenek a háborús országba. Ennek be nem látása Ukrajna számára katasztrófához vezethet.
Ami Európát, szűkebben az Európai Uniót illeti, saját irreális, teljesen megalapozatlan feltételezéseken alapuló klímapolitikájával gyakorlatilag tönkretette a saját iparát, az Oroszország elleni szankciókkal pedig szintén saját maga alatt vágta a fát, hiszen nemcsak egy hatalmas piacot vesztett el, de jelentősen megdrágította energiaellátását, és ezzel aláásta gazdasága versenyképességét. Ha most az Egyesült Államokkal és Kínával is perlekedésbe kezd, akkor kevés hely marad számára, ahol az exporttermékeit értékesítheti.
Az európai lakosság mindig is ellenezte politikusaik lelkes részvételét a háború finanszírozásában, azonban a korábban mondottak miatt nincs meg az a mechanizmus, amely ezt az akaratot érvényre tudná juttatni. Ezért a békében érdekelt erőknek most a legfőbb feladata, hogy felvegye a harcot a mélyállam propagandájával szemben, és a választópolgároknak elmagyarázza e háború kiváltó okait, és igyekezzen alternatívát felmutatni Európa mai vezetőinek önsorsrontó politikájával szemben.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm szerkesztőségének álláspontjával.
KAPCSOLÓDÓ:
Címlapfotó: Dreamstime
Hivatkozások:
[1] Ezek egyike: Standard Eurobarometer 99 Spring 2023 European citizenship
[2] John Schindler Who Really Won The Cold War?
[4] https://foreignpolicy.com/2025/02/21/yes-america-is-europes-enemy-now/
[6] https://foreignpolicy.com/2025/02/19/trump-russia-ukraine-invasion-zelensky-putin/
[7] NATO Expansion: What Gorbachev Heard
[8] Zbigniew Brzezinski: A Plan for Europe: How to Expand NATO
[9] Forrás: https://nsarchive.gwu.edu/briefing-book/russia-programs/2017-12-12/nato-expansion-what-gorbachev-heard-western-leaders-early
[10] https://www.govinfo.gov/content/pkg/CHRG-105shrg46832/html/CHRG-105shrg46832.htm
[11] https://www.nytimes.com/1997/02/05/opinion/a-fateful-error.html
[12] A háttérhatalom ködös fogalomnak tűnhet, de ha elemeire bontjuk, ideológia, média, alapítványok, agytrösztök, politikai NGO-k és hasonlók, akkor már konkrétan, akár személyekre is lebontva, meg lehet nevezni, hogy kik tartoznak oda.
[13] Ukraine: The Untold Story of the Maidan Killings
[14] https://tass.com/world/1547141
Brüsszel a háború irányába mozdul, Budapest a békét és a nemzeti szuverenitást védi. Európa politikai és katonai kényszerpályára került, közben Washingtonban is új erővonalak rajzolódnak.
Az ukrán elnök kijelentette, országa nem fog évtizedekig háborúzni, valamint hangsúlyozta, hogy a helyreállításhoz és a katonák fizetéséhez is komoly forrásokra van szükség.
Szergej Lavrov szerint a vezetők megfelelő előkészítés után találkozhatnak.
Egyre durvábban lépnek fel a TCK embereivel szemben.
Mindent bevet a TCK.
Időben kellett lépni.
Komjáthy György nem sokkal 92. születésnapja előtt távozott. Családja szerint még jócskán akadtak tervei.
A hazánkban felhasznált villamos-energia negyede importból származott 2024-ben.
