Amerikai–orosz közeledés: Kínáról szól az egész?

Donald Trump külpolitikája az America First szellemében drasztikusan szakított elődjei elgondolásával. Az amerikai–orosz kapcsolatok újszerű megközelítése villámcsapásként érte Európát: a szaúd-arábiai, ukrajnai békekötést célzó tárgyalás puszta ténye is arra utalt, hogy az elnök az Egyesült Államok kül- és geopolitikai céljait is újraértelmezi az azok eléréséhez szükséges eszközökkel együtt. Az agresszív izompolitika – amelyet már Biden is egyre értelmetlenebbül folytatott négyévnyi elnöksége alatt – a múlté, a helyét a sokkal kifinomultabb tárgyalásos diplomácia veszi át. Az Oroszországnak nyújtott amerikai gesztus azonban nem csak arra lehet elég, hogy Putyint visszahelyezze a világpolitikai színpadra, és akár Ukrajna vagy az Európai Unió jelenlegi elitjének aktuális érdekeit figyelmen kívül hagyva lezárja a háborút. A háttérben zajló geopolitikai játszma legfontosabb szereplője Kína, amelynek felemelkedését nemcsak egy erős, de még egy meggyengült Oroszország is nagymértékben segíti. Amennyiben Trump az amerikai–orosz kapcsolatok pozitív újrahangolásával eltávolítja Moszkvát Pekingtől, az újra megváltoztatja a már amúgy is földrengésekkel sújtott, az új formáját még éppen kialakítani kezdő geopolitikai térképet.  

A szaúd-arábiai tárgyalást Kína csendben figyelte. Peking – bár semleges álláspontját az ukrajnai háború eleje óta hangoztatta – az elmúlt három esztendőben a lehető legszorosabbra fűzte gazdasági és diplomáciai kapcsolatait Oroszországgal. Az idő múlásával és a szankciós politika okozta problémák növekedésével szerepcsere történt: 

Időszerű volt hát Putyin telefonbeszélgetése Hszi Csin-pinggel: a kínai elnöknek lehetősége volt megerősítenie, mennyire fontosak Peking számára a kétoldalú kapcsolatok, amelyek közös stratégiája hosszú távra szól, és „semmilyen harmadik fél nem tudja befolyásolni”. A háború előtt néhány nappal meghirdetett orosz–kínai „korlátlan stratégiai partnerség” folytonosságára vonatkozó megjegyzések a jelenlegi szituációban nagyon is fontosak voltak: azzal, hogy Trump tárgyalásokat kezdett Putyinnal, visszaemelte az elnököt az eddig tőle szigorúan elzárt nyugati diplomáciai térbe, a politikai legitimitást jelentő gesztus ráadásul (eddig) kifejezetten pozitív üzeneteket közvetít az orosz elnök felé, arra kényszerítve Kínát, hogy óvatosan vizsgálni kezdjen olyan forgatókönyveket is, amelyek eddig fel sem merültek Oroszországgal – a Nyugattal folytatott hatalmi harcban legfőbb szövetségesével –kapcsolatban.  

Az elsődleges célpont 

Az Egyesült Államok évtizedekig Oroszországot tekintette legfőbb riválisának a globális hatalomgyakorlás tekintetében. Kína üstükösszerű felemelkedése, majd gazdasági erejének soha nem látott berobbanása után a célpont megduplázódott, Washington külpolitikája így már két, számára aggályos nagyhatalmat azonosított stratégiai problémaként. Már Trump első elnöki ciklusában érezhető volt, hogy az elnök elsősorban Kínát tekinti hegemónveszélyeztető riválisnak, míg Oroszország a második helyre csúszott le a világhatalmi ellenfelek listáján. Elnöksége új korszakában ez még inkább nyilvánvalóvá vált. Pete Hegseth védelmi miniszter nem csinált ebből titkot, amikor arról beszélt európai kollégáinak, hogy védelmi kérdésekben Trump prioritásait Kína határozza meg, ezért az európai biztonságot az európai NATO-államoknak kell biztosítani, hogy egy napon az amerikai hadsereg jelenlétére már ne legyen szükség ott – és helyette az indo-csendes-óceáni térségre tudja fordítani a figyelmét. Oroszország gyengülésével a washingtoni figyelem még inkább Pekingre terelődött, ezért most először tapasztalhatta meg a világ, hogy egy amerikai elnök nem riválisként, inkább partnerként viszonyul Moszkvához, a feszültségeket pedig enyhíteni igyekszik Putyinnal ahelyett, hogy tovább szítaná azokat.  

Egy minden eddiginél erősebb gazdasági és katonai szövetség a két ország között (kiegészülve a globális dél jó néhány országával) alapvetően rendezné át a geopolitikai erőviszonyokat és felgyorsítaná az amúgy is gyorsan erodálódó jelenlegi világrend átalakulását. Ha létezik az Egyesült Államok hegemóniájára fenyegetés, akkor egy sziklaszilárd orosz–kínai szövetség minden bizonnyal az. Amikor tehát Trump egy eddig elképzelhetetlen diplomáciai gesztust gyakorolt Putyin felé, a békefolyamatot eszközként használva, felvetve a szankciós politika enyhítésének, valamint a közös gazdasági együttműködésnek a lehetőségét, látszólag éket kezdett verni Kína és Oroszország eddig olajozottan működő stratégiai partnerségébe. Látszólag.  

 Ahhoz, hogy Kínára tudjon összpontosítani, a legegyszerűbb és leghatásosabb módszer, ha lezárja az ukrajnai háborút, mégpedig úgy, hogy Moszkvát rehabilitálva erősíti a kapcsolatait vele, a helyett, hogy európai mintára még inkább felszámolná azokat. Elméletileg ez az út az orosz–kínai kapcsolatok gyengüléséhez vezethet, amely mindenképpen az Egyesült Államoknak kedvez abban a geopolitikai versenyben, amelyben Oroszország még mindig inkább regionális szinten képviselteti magát, ellentétben Kínával, amely a globális színtéren egyre több ponton keresztezi Washington útját.

Mindent egy lapra? 

A következtetés, amely szerint az amerikai ösztönzőkért és partnerségért cserébe Oroszország hajlandó lenne lazítani a Kínával kialakított szövetség kötelékein, logikus, de kockázatos is. Ez a partnerség már a háború előtt is a Nyugattal szemben definiálta önmagát, és olyan, egyre nagyobb súlyú szervezeti formákban öltött testet, mint a BRICS, amelynek elsődleges célja napjainkra egyértelműen az Egyesült Államok gazdasági szerepének megtörése lett. Putyin természetesen nem fogja elkövetni azt a hibát, hogy gyengítse a kapcsolatait Kínával pusztán azért, mert a Trump-elnökség négy éve alatt az Egyesült Államok együttműködésre törekszik majd vele a nyílt konfrontáció helyett. Kína a legbiztosabb pont Oroszország globális kapcsolatrendszerében, míg az Egyesült Államok politikája zömében az éppen aktuális elnök viszonyulási pontjaitól függ – vagyis attól, hogy Trump nyit Moszkva felé, semmi garancia nincs rá, hogy ez a folyamat hosszú távú lesz.  

Az, hogy Trump gazdasági és nem katonai békegaranciát ígér Ukrajnának, az európai háborúpárti országok szerint szinte egyenlő a harmadik világháborúval. Pedig egyáltalán nem ördögtől való ötlet. Amerikai katonák nem teszik a lábukat Ukrajna területére (helyette vállalatok fogják megszállni, amelyeknek a sérthetetlensége ugyanolyan alapelv, mintha katonai kontingensek lennének), ha Európa csapatokat akar küldeni, az már az ő dolga – kommunikálja az elnök orosz kollégájának, miközben természetesen tisztában van vele, hogy az EU nem tudja megoldani egyedül a békefenntartást, amíg azonban erre rájön, Washington megint hatalmas lépéselőnybe kerül.  

Hogy ez megtöri a transzatlanti egységet? Igen, mindenképpen. Ám Trumpnak éppen ez a célja. Világosan kifejezte elvárásait: a NATO európai szárnyának szakítania kell a „majd Amerika elintézi” gondolkodással, és fel kell nőnie az önálló védelmi képesség kiépítéséhez. A történetben éppen ezért okoz óriási problémát Európának, hogy Trump „kihagyja” a Moszkvával való tárgyalásokból. A kihagyás persze nézőpont kérdése. Az elnök találkozott Macronnal, Starmerrel, egyeztetett Melonival, Orbán Viktorral, ellenben eddig nem volt hajlandó szóba állni Ursula von der Leyennel, ahogyan Kaja Kallas, az EU külügyi főképviselője sem a legszívesebben látott vendég az Egyesült Államokban.  

– ennek legfőbb jele, hogy mindennél jobban előnyben részesíti a kétoldalú kapcsolatokat, míg a multilaterális tárgyalásokat ha csak lehet, messze elkerüli.  

A Moszkvával kiépítendő új kapcsolatok hatása Európára nézve éppen Európa miatt lehet súlyos. 

 A geopolitikailag, gazdaságilag egyaránt meggyengült Európai Unió jelenleg finoman szólva sem az a tényező, amit az Egyesült Államoknak saját érdekei mellé vagy fölé kellene helyeznie Oroszországgal szemben. Az üzleti alapú külpolitika, az America First elve és a formálódó új világrend mind Kínát állítja a washingtoni fókuszba, Európa ilyen értelemben (Ukrajnával együtt) csupán közjáték az elnök számára.  

Valami nem stimmel 

A napokban Marco Rubio meglepő nyíltsággal kezdte el kiteregetni Washington lapjait egy interjúban. A külügyminiszter arról beszélt, hogy Washingtonnak elemi érdeke az orosz–kínai viszony fellazítása, miután egy túl szoros szövetség kialakulása a globális stabilitást veszélyeztetné. Rubio egyértelműen a két atomhatalom közeledésének kritikáját fogalmazta meg, majd megerősítette azt a narratívát, amely a szankciós politikát, a kommunikációs csatornák lezárását és Oroszország elszigetelését éppen Kína hatalmának növekedése miatt tartja rendkívül veszélyesnek. A tárcavezető kitárulkozása azért is meglepő, mert Trump kifejezetten nem szereti, ha olvasnak a politikájában.  

Trump területi tervei mögött (Kanada, Panama-csatorna, Grönland, Gáza) nem tudni, mennyi a blöff, a kiszámíthatatlanságra játszás és a valós elhatározás. Ha komolyan gondolja az Egyesült Államok méretének szó szerinti növelését, az azt jelenti, hogy egy földrajzilag élesen körülhatárolható nagyhatalom alapjait teszi le, és szakít a Pax Americana egyébként is hanyatló eszméjével. Ebben az esetben azonban a földrajzi határok új érdekszférákat alakítanak ki, vagyis míg egy geopolitikai szegmensben az Államok egyeduralkodóvá válik, más területeken csökkenhet a befolyása. Hogyan lehet elkerülni az ebből fakadó konfliktusokat? Előzetes megállapodásokkal. Ha feltételezzük, hogy Trump mind Putyinnal, mind Hszi Csin-pinggel megegyezik a világ érdekszféráinak újragondolásáról (ami nem jelent automatikusan egyet a gazdasági verseny befejezésével), az tökéletesen belesimulna az America First elméletbe. Ahogyan a felek a szaúd-arábiai megbeszélés után fogalmaztak: 

Ha nem így van, és Washington valóban csupán a túl szoros orosz–kínai együttműködésen próbál lazítani a közeledéssel, az is jelentősen át fogja alakítani a geopolitikai térképet. De biztosan nem az orosz–kínai kapcsolatok rovására. Ebben az esetben (is) leginkább Európának van oka aggodalomra: míg az amerikai–orosz viszony rendeződik, kiépítve egy igen szoros gazdasági együttműködést, Moszkva minden erejével azon lesz, hogy Kínával is tovább erősítse a kapcsolatait. Ez egyébként éppen az a fajta pragmatizmus lenne, amit mind Trump, mind Hszi Csin-ping annyira nagyra tart.  

Nehezen képzelhető el, hogy Moszkva lazítani fog a kínai szövetségen. Gazdaságilag, védelmi szempontból és pénzügyileg egyaránt óriási baklövés lenne, nem beszélve azokról az egyre inkább prosperáló együttműködési formákról (mint a BRICS), amelyekkel ezer szálon kapcsolódik, sőt már függ is Pekingtől. Ugyanakkor történelmi lehetőséget kap Trumptól arra, hogy visszahelyezze magát az erős geopolitikai szereplők közé, Oroszországot pedig visszakapcsolja a világgazdasági vérkeringésbe. Az Egyesült Államok érdekeit jobban szolgálná egy olyan, bizonyos mértékig ellenőrizhető Oroszország, amely bár nem állítaná le, de valamilyen módon lassítana a kínai tempón, mint egy olyan, amely egyértelműen Washington ellenében pozicionálja magát, elkötelezve ezzel magát Pekingnek.  

Az elmúlt évekkel ellentétben azonban egyáltalán nem törvényszerű, hogy a geopolitikai folyamatok, azon belül pedig az Egyesült Államok döntései Oroszország és/vagy Kína ellenében fognak zajlani. A pragmatikus együttműködés sokkal gyümölcsözőbb mindhárom ország számára az ideológiai dzsungelharcnál. A ragadozók is tiszteletben tartják egymás territóriumát – és jaj annak a növényevőnek, aki vakon közeledik érdekeik határaihoz.  

KAPCSOLÓDÓ:

Címlapfotó: Thomas Peter/ MTI/MTVA