Tor, mámor, Puzsér – és az abszolút filmszínház

A sikeres álhír ismérve, hogy sokak számára még épphogy hihető mértékben lép csak túl a valóság keretein. Abszolút nem csodálkozom, hogy többen riadtan rám írtak egy kivágott adásrészlet kapcsán, amelyben Puzsér Róberték az Önkényes Mérvadó című műsorukban arról beszélnek, hogy: 

• a nemzeti egység kérdése „sosem lesz megoldva addig, amíg azokat a mocskokat, azokat a rohadt szemétládákat, akik valaha bármilyen okból a Fideszre szavaztak, el nem takarítjuk az országból”,
• de el kell takarítani azokat is, akik „amikor ezekre leszavaztak, nem emeltek szót”, „őnekik se legyen maradásuk ebben az új hazában!”
• illetve, hogy „ők, akik a NER-re szavaztak, ők nem a nemzet részei”.

Mindez kontextus nélkül, első blikkre, a zakatoló hatvanegyes villamos beszűrődő zaja közben hallgatva, megfelelő felütéssel egyáltalán nem rugaszkodik el annyira a valóságban elhangzott – sőt, lényegében a kormányváltás bizonyossá válása utáni első perctől kezdve harsogott –, nagyon hasonló tartalmú, forradalmi üzenetektől, hogy az egyszeri választópolgár azonnal gyanút fogjon.

Pláne, hogy a permanens forradalom mintájára létrejött permanens kampányolás hónapjai elsősorban ilyen, kiragadott üzenetekről és erre épülő videós ejnyebejnyékről szóltak, és az ember egyszerűen le lett szoktatva arról, hogy kételkedjen, kritikusan utánamenjen annak, amit első blikkre igaznak hall. Nem kell ezekért messzire menni, ott van egyből Gulyás Gergely „megfontolnánk”-ja, ami a gyakorlatban nemet, a tiszás kampánykommunikációban igent jelentett egy teljesen nonszensz iráni magyar katonai szerepvállalásra. Ezekben az esetekben nem az volt a félelmetes, hogy nem állt rendelkezésre a teljes kontextus, hanem éppen az, hogy 

Nem mellesleg maga Puzsér is nagy utat járt be az ország jobboldali nyilvánosságát kellőképpen lenéző, de legalább a másik alapvető emberi jogait demonstratíve elismerő „megbékélés menetétől” odáig, amilyen Robespierre-i dühvel ostorozott aztán mindent és mindenkit, akinek szerinte a NER-hez köze volt, és persze ez sem segített sokat most, amikor az inkriminált videórészlet kikerült, és kacsázott egyet a kormányváltás közbeszédének túlfeszített víztükrén. (Noha – feltételezésem szerint utólag – az epizód címébe is beleírták, hogy „vigyázat, iróniaveszély!”).

Természetesen az eredeti adást megtekintve azért igen hamar leeshetett volna, hogy itt egy groteszk paródiáról van szó, hiszen már a kezdőmondatok is gyanúsak a „frigyről”, ahol „az elit és a pórnép egyesült, ahol ölelésük örökre összeforrasztotta őket”, majd a fent idézettek után jön a következő, hogy

majd hosszasan gúnyolják azokat, akik szerint most itt eljött az ígéret földje és minden csodás lesz („Petőfi Sándor most kommunikált felém, és azt mondja, hogy megállhatunk!”)

Vagy éppen, amikor Börzsei Dávid odaszól Béndek Ábrisnak, hogy „bocsánat, ne haragudj, a g.ci Orbán miatt rosszul van a mikrofonod, meg kéne igazítani”. 

Aztán megjelenítik azt a totális kognitív disszonanciát, amit az egyik kommentben „szeretetországot” meg demokráciát meg szólásszabadságot építő, a másikban mindenki mást valójában kirekesztő elvakult hívek tombolása a Facebookon az utóbbi hónapokban megjelenített.

Az egész egy nettó sztereotípiagyűjtemény, némi önkritika (ebből elférne több is), de végtére is: ez egy paródia. Ami megfelelő pontokon kivágva túlságosan is jól sikerült. Hogy mennyire lett vicces, az egyéni megítélés kérdése, mondhatnám, hogy Puzsérék NERdő című, sasjózsefi értelemben véve humoros (tehát nem humoros) rajzfilmje annyira alacsonyan húzta meg az alsó margót, hogy ahhoz képest még akár humort is tartalmaz.

Emlékszem, mekkora botrányt kavart Pozsonyi Ádám demokratás publicista Harcra fel! című cikke, amiben házi kommandók felállítását javasolta, akik a könyvtárakból lophatnák ki és égethetnék el a balliberálisnak mondott szerzők könyveit, „Spiró ótvar, Konrád átok, Nádastól meg mindjárt hányok!” felkiáltással. Politikusok szólaltak fel (Szabó Zoltán – MSZP), fenyegettek jogi lépésekkel (Molnár Csaba akkori kancelláriaminiszter, írók, költők, a teljes énekkar felháborodott egy nyilvánvaló szatírán. Mi meg sokan röhögtünk rajtuk.

Más kérdés, hogy hogyan hangzik egy ilyen viccelődés kvázihatalmi pozícióból. Igen, abból, hiszen Puzséréknek rettentően sokat köszönhet a Tisza, ha ő nem tesz hitet amellett, hogy ez nem egy újabb Márki-Zay-féle kísérlet, Belpest népe aligha rohant volna ilyen lelkesen egy alapvetően jobboldali narratívát (is) használó párt zászlói alá. Pozsonyi egy közepes példányszámú jobbos lapban jegyzett komolyabb témák mellett trollpublicisztikákat, a jeles írást egyébként 2009-ben, mélyellenzékben, túl az őszödi beszéden és a 2006-os elrettentő rendőrterroron. 

Ahogy egészen máshogy néz ki, amikor az újdonsült miniszterelnök még feltörekvő politikusként kommentcsatázgat éjszaka, mint amikor a kormányzást helyezi át lényegében a Facebookra egy leszámolási „abszolút filmszínház” keretei közé. De ugyanazért hatott kellemetlenül sokak számára annak idején Menczer Tamás emberkedése („vége van, kicsi! már reszketsz, kicsi, ennyit tudsz?”), amiért most Magyar Péter alázásig vitt keménykedése a miniszterekkel szemben az átadás-átvételnél, vagy a karmelitajárásnál. És éppen így lett az amúgy jobboldalon sem osztatlan népszerűségnek örvendő Havasi Bertalanból sokak szemében kvázi népi hős. Mert az új hatalomnak intett be. És amely stílus a hatalmas részéről erőfitogtatás és arrogancia, az a kicsi részéről bátorság és vagányság, hiszen kockázatvállalással jár (pláne, hogy Havasiénak tényleg hiányozhat az a hathavi felmentési pénz a családi kasszából, szemben a vagyonmentést kipityergő, munkavállalói ezreit cserben hagyó Balásy Szekunderszégyenérzet Gyulával).

Az egyiket a kampányterrortól túlérzékennyé vált jobboldali közegnek, jelesül, hogy nem érdemes az összkép ismerete nélkül véleményt formálni. Mert nyugodtan lehet felháborodni azon, hogy Puzsérék ezen viccelődtek, azt is lehet mondani a produkciójukra, hogy hitvány és élvezhetetlen, ezek mind legitim vélemények, hiszen a valóság ismeretén alapulnak. Ami kontraproduktív, az a paródián, szatírán úgy felháborodni, mintha az azt közlő komolyan gondolta volna, anélkül, hogy az ember két kattintással utánanézne, mi is történt. A félreértések alapján való rettegés és rettegtetés az óbaloldal területe volt, érdemes meghagyni továbbra is nekik.

A másikat talán Puzséréknak, bár nyilván ezt nem fogják elolvasni, s ugyancsak a hatalmi pozícióról. Jelesül, ha jó időben jól felépítve mondod el az „akár közéjük is lövethetett volna” csattanójú szovjetérabeli viccet, az lehet humoros. Ha azonban közben kivégzésekkel fenyegetőzik a haverod, és egy géppisztolyt lóbál melletted, akkor azért annyira nem őszinte az ember mosolya.

Nyitókép: az adás végén vigyázzban állva éneklik a Tavaszi Szél című dalt.
Forrás: képkivágás