Megnéztem Puzsérék állatos-orbános rajzfilmjét, a nERDŐt, hogy önnek már ne kelljen

A tavalyi évet egyértelműen letarolta a Különös történések a Szondi utcában című rajzfilmsorozat.

A százezres nézettséget produkáló, egyszemélyes alkotás-széria sikere a figurák hitelességében rejlik, abban, hogy az alkotó alapvetően megad egy minimális tiszteletet minden politikai oldal vagy éppen szórakoztatóipari hulladéklerakó összes karakterének, s abban, hogy

Mindeközben felépített egy komplett univerzumot 

• meztelen csokoládévá változtatott Gyurcsánnyal,
• közepes magyar várost Kínának kiárusító politikussal, 
• borzalmas tehetségkutató-műsorok karikatúráival, 

meg mindenféle földi jóval és rosszal, közben főhőse, a liberális értelmiségi Gyula karakterén keresztül mutat rá, mennyire szűk is ez az úgynevezett széles látókör, miközben persze a jobboldalt és főként a jobboldali médiát sem kíméli, sőt.

A Szondi utca alkotója, Roznár Levente egészen biztosan balra hajlik, de vitathatatlanul minőséget tett le az asztalra. Az önjelölt viccesemberek és a humort mint ellenzéki monopóliumot einstandolni próbáló, frusztráltan vicsorgó féltehetségek között azt a szintet hozta animációban, amit mondjuk (a csak balra tartó, de, ami fontos, szintén magas nívót képviselő, univerzumteremtő) Grafitember karikatúrában.

Persze semmi sincs ingyen: mivel rajzfilmet készíteni elképesztően sok munka, az első, nulla forintból leforgatott évad közepén törvényszerűen megjelentek a megvásárolható tárgyak, a második évadra pedig – a korai megtekintésért cserébe – elő lehet fizetni némi jelképes összeggel is. De ez így abszolút korrekt.

Nos, ellenben tegnap megnéztem Puzsér Róberték nERDŐ: Az utódlás című, humorosnak gondolt rajzfilmjét, amit sajtóvetítéssel, előzetessel, mindenféle résztvevők megmutatásával és persze a főmegmondó személyes súlyával hirdettek, és végül vasárnap este tettek elérhetővé az isteni nép számára. Annyit elöljáróban elmondhatok, és ezt érdemes ízlelgetni:

ami kapcsán Puzsérék azt gondolták, hogy az említett figurák, de persze elsősorban a fő-főmegmondó neve majd elviszi a hátán az egészet, hiszen ők aztán nem csak baromi élesszeműek, de nagyon-nagyon viccesek is.

Alapvetően igyekszem igazságos lenni azokkal az alkotásokkal szemben is, amelyek konzekvensen és állandó jelleggel egy irányba igyekeznek terelni a nézőt, akkor is, ha az az irány nagyon nem az én irányom.

Mondhatnám, hogy a nERDŐ című rajzfilmsorozat első epizódja helyenként humoros. De nem az. Az, hogy a magyar közélet – elsősorban kormánypárti – szereplőit „lefordította” állatokra, egy vicces tablóra elég lenne, de nekünk ezt a tablót tizennyolc (plusz még ki tudja, hány) percig kell néznünk, úgy, hogy ez az egész alkotás csúcspontja, és nyilván a második gesztus után roppant unalmassá válik.

A földrajzi keretet a „szürke folyam” adja, vagyis az autópálya, ami elválasztja az erdőt egy szomszédos erdőtől – gondolom ez lenne a határkerítés –, s mint később a zebra-Magyar Péter, aki a pocok-Németh Balázs helyére ugrik be műsort vezetni, közli, hogy ott „nem olyan állatok élnek, mint mi”.

A meglehetősen akadozó történetvezetést epizódszerűen szakítják meg a humorforrásnak szánt elemek:

mint „minél alkalmatlanabb vagy egy feladatra, annál nagyobb bizalmat jelez, ha rád bízzák” (az idézet sem itt, sem másutt nem pontos, nem vagyok hajlandó még egyszer visszatekerni és megnézni), vagy a Nagyszerű Erdei Rend, amit, hogy mindenki értsen, többször elmondanak.

Ami mondjuk a Szondi utca zsenialitása, az a végtelen könnyedség és önirónia. A nERDŐben a könnyedség ismeretlen fogalom, minden szereplő infantilis túltekerése, az izzadtságszagú poénok, a tizenkétéves gyerekeknek szánt képregényekből kiemelt ellenpontozó humor (ezt és ezt mondja komoly arccal a szereplő – az ellenkezője történik a következő jelenetben, haha), a nyolcéves gyerekeknek szánt rajzfilmekből másolt, kamerába riadt arccal nézős, „ajjaj, ezt most jól megjártam”-jelenetek

Dehogy alig; semennyire. És akkor az ásítanivaló „humorforrások”: pálinkásüveg a borznál, aki a vécéről jön ki, a hatósági áras csirkefarhátas plakát, őszintén, ennyire hülyének nézik a kedves nézőt, hogy egy árnyalatnyival finomabb vagy csavarosabb utalásokból nem értené meg az üzenetet?

És akkor a rengeteg logikai bukfenc – a neres tévét néző állati közönség miért nézi lelkesen a pocok-Németh Balázst, és miért akar átkapcsolni, amikor a zebra-Magyar Péter megjelenik a színen? Most akkor ők mi vagyunk, az elbutított, köztévén élő nép, vagy mégis kapcsolgatnánk, vagy egyáltalán, mi a bánat ez a jelenet?

A jelenet után az agyam felidézte azt a podcast-adást, amikor Puzsérék ezt az egészet igyekeztek népszerűsíteni, olyan szavakat használva, hogy „ez egy ambiciózus szerelemprojekt”, meg hogy „ha nem bírunk kritikusabbá válni a vezetőinkkel szemben”, akkor csúnya világ lesz. Tisztán emlékszem az alkotói csapat egyik tagjára, talán egy grafikusra, aki olyat volt képes belemondani a kamerába erről, hogy „frappáns poénok” lesznek benne.

És vissza Puzsérra: te jóságos Isten, hogyan lehetett képes valaki, aki, mielőtt a politikai megbolondulás útjára lépett, egészen élvezetes és lényeglátó filmkritikákat gyártott, kiadni a kezéből ezt a nem is tudom, micsodát? És hogyan tudtak olyanok asszisztálni ehhez, mint például Scherer Péter?

Hatás szempontjából végülis igazuk van: ha erre vesznek jegyet az emberek, akkor, ha más nem, az alkotók nevének bizalmat szavazott legalább egy jól látható törzsbázis. Ha nem sikerül javítani a színvonalon úgy a harmadik rész idejére, s mégis marad az úgymond teltház, akkor az legalább azt bizonyítja, hogy igazi rajongótáborról van szó, amelyik identitása részének tekinti, hogy bármit, amit a Szélsőközép elé tesz, áhítattal fogyassza, még akkor is, ha az bizony

A nERDŐt egyetlenegy dolog menthetné meg a végső feledéstől: ha legkésőbb ebben a harmadik részben kiderülne, hogy ez az egész szándékosan egy meta-alkotás, önmaga paródiája. Akkor legalább az a geg megmaradna belőle, hogy jól meg lett táncoltatva a közönség mindkét oldalon. Aki akart, felháborodott a borz-Orbánon, aki akarta, ideológiai alapon istenítette a kreativitását ennek az animált tanmesének, majd a végén kiderül, hogy egy percig sem gondolták komolyan az alkotók, és csak tükröt akartak mutatni. Na, annak legalább közepes lenne.

Nyitókép: képkivágás