Miközben az Egyesült Államokban a Kínára kivetendő Trump-féle extravámok bevezetése előtt gigantikus készletfelhalmozás folyik, Peking figyelmeztető csapásként egymás után kezdi el levadászni a kiszemelt amerikai cégeket. Durvul a helyzet, már mindenki a januárt várja.
A szerző a Makronóm újságírója.
Donald Trump a kampány során többször megígérte, hogy elnökké választása esetén a Kínából érkező valamennyi árura minimum 60, míg a világ többi részéből az Egyesült Államokba exportált termékek esetében 20 százalékos extravámot vet ki az amerikai vállalatok és ipar védelmében. A szavakat lassan a tett követi, a világ pedig lázasan készül, hogy valahogyan alkalmazkodjon egy alapjaiban megváltozó globális kereskedelmi struktúrához.
Az Egyesült Államokban a vállalkozások ugyanazt teszik, amit az első Trump-ciklusban, amikor az elnök elkezdett foglalkozni a Kínára kivetett vámok emelésének gondolatával: elképesztő mennyiségben kezdenek árut rendelni kínai partnereiktől, a készletek felhalmozását pedig csúcsra járatják még a vámok bevezetése előtt. (Ez természetesen a kereskedelmi hiányt ideiglenesen, de jelentősen emeli, miután az import mértéke jócskán meghaladja az amerikai exportét.)
A folyamat már a múlt hónapban megkezdődött, amikor a kínai export 13 százalékkal nőtt az egy évvel korábbi azonos időszakhoz képest, és 2,4 százalékot ugrott az idei szeptemberhez viszonyítva.
A The Wall Street Journal közgazdászok elemzéseire hivatkozva úgy véli, az elkövetkezendő hónapokban nem is lehet csökkenésre számítani. A tét igencsak magas: Kína a világ legnagyobb exportőre, az Egyesült Államok pedig a legnagyobb vásárlója. Az amerikai vállalatok tavaly nagyjából 430 milliárd dollárnyi kínai árut rendeltek, a tételek oroszlánrészét a számítógépes és elektronikai termékek tették ki, vagyis éppen az a terület, ahol egyébként is brutális szigorítások várhatók az új amerikai kormányzat részéről. Miután az extravámokat a megrendelőnek kell kifizetni (és ezen összegek egyből be is csorognak az államkasszába), az árufelhalmozás csupán átmeneti elkerülése a hirtelen áremelésnek – hiszen végső soron a fogyasztóra hárul a különbözet kifizetése.
Kína részesedése az Egyesült Államok importjából 2017-ben még 22 százalék volt. A tavalyi mutató már „csak” 14 százalékon állt, ám a változás nem volt elegendő ahhoz, hogy a két ország közötti kereskedelmi hiány számottevően csökkenjen, de ahhoz sem, hogy a kínai kereskedelmi többletet érdemben befolyásolja. Ennek egyik oka az amerikai fogyasztók egyre nagyobb mohósága a kínai termékek iránt, a másik pedig a gyengülő kínai belső kereslet, amelynek ellensúlyozására Peking értelemszerűen az exporttevékenységet izmosítja.
A menekülő recept az extravámokkal megterhelt áruk esetében régi és jól bevált: Kína megerősítette exporttevékenységét a délkelet-ázsiai országok felé, eközben az amerikai cégek éppen ezekből az államokból kezdtek egyre nagyobb mennyiségben importálni. Vagyis a kereskedelem a két ország között messze nincs hanyatlóban, mindössze a piac helyszíne változott, és az eddigi közvetlen megállapodások helyett egyre gyakrabban egy harmadik szereplőn keresztül folyik az üzlet.
Az extravámok természetesen nem hatástalanok: azzal például, hogy Biden elnök 100 százalékra emelte a kínai elektromos autók vámtarifáját, gyakorlatilag ellehetetlenítette azok bejutását az Egyesült Államokba.
A Trump által felvázolt 60 százalékos emelés elől egyetlen kibúvó lesz: ha a kínai vállalatok az egyébként is exportra szánt termelés központjait amerikai területen építik fel – ez ellen a leendő elnöknek olyannyira nincs kifogása, hogy ő szorgalmazza a legjobban.
Mindez megvalósulhat a legnagyobb kínai gyártók esetében, kivitelezhetetlennek tűnik azonban az olyan kis- és középvállalkozások számára, amelyek esetében sem anyagi, sem kapacitásforrás nem áll rendelkezésre egy ilyen horderejű beruházásra. Lefordítva: lehet, hogy a BYD felépít egy gigagyárat valahol az Egyesült Államokban, ám egy masszázsolajat exportáló kisvállalat esetében ez már kivitelezhetetlen. Miután az ő termékét az amerikai importőr éppen az alacsony ára miatt tudja viszonylag nagy tételben értékesíteni, egy 60 százalékos extravám nemcsak a kínai gyártót, hanem az amerikai kereskedőt is a lehető legnegatívabban fogja érinteni, a kereskedelem tehát az ilyen esetekben egyszerűen véget ér. A jelenlegi készletfelhalmozás csupán haladékot, jó esetben egyévnyi időt ad a két félnek, a rendelések azonban a készletek kifogyásával már nem fognak megújulni a hatalmas vámtarifa miatt.
Bár egyes közgazdászok – például a Goldman Sachs elemzői – kétségbe vonják, hogy az Egyesült Államok valóban 60 százalékra fogja feltolni a vámokat a kínai termékek esetében (szerintük átlagosan 20 százalék valószínűsíthető), a vállalatok a Trump által mondottakat veszik alapul, és egyfelől a készletfelhalmozással, másfelől a diverzifikációs törekvések erősítésével igyekeznek készülni egy zordabb jövőre.
A Bain & Company idei felmérése szerint az amerikai vállalatvezetők 69 százaléka tervezi csökkenteni a Kínától való függőséget – szemben a 2022-es 55 százalékkal. Általános vélemény, hogy a Trump által tervezett extravámok csak felgyorsítanak egy alapjaiban már egyébként is elindult folyamatot, amely a Kínán kívüli gyártási lehetőségeket és beszállítókat kutatja fel. Vannak, akik máris ezt a megoldást részesítik előnyben a készletfelhalmozás helyett: több amerikai cég, amely eddig az ázsiai országban gyártott, fel akarja számolni az ottani érdekeltségeit – a kapacitásuk egy részét a régió más államaiba, például Kambodzsába költöztetik, a nagyobb hányadát pedig visszatelepítik az Egyesült Államokba. Mint mondják: Kínát nem lehet csak úgy lecserélni, de más piacok is vannak a világon, tehát a legtöbb esernyőt kell beszerezni a közelgő vihar előtt.
Ezt is ajánljuk a témában
A leendő elnök által belengetett extravámok sokak szerint olyan kereskedelmi háborúhoz fognak vezetni, amely meg is öli a globalizációt. Vannak azonban olyan modellek, amelyek nem ennyire pesszimisták: ezek szerint attól, hogy az USA kiszáll egy játékból, az még folyik tovább – csupán a szabályok változnak meg.
Miközben az Egyesült Államokban az importőrök lázasan keresik a gyors megoldásokat, Kína az állam minden erejét kihasználja ahhoz, hogy válaszolni tudjon a kereskedelmi háború eddigi legbrutálisabb washingtoni támadására.
Bár az elemzők előszeretettel legyintenek, rámutatva a kínai gazdasági lassulásra és a deflációs kihívásokra (utalva arra, hogy az ázsiai hatalom már nem az, ami 2018-ban, az első Trump-ciklus alatt volt), Peking természetesen felveszi a kesztyűt, és máris válaszcsapásokkal él – csak éppen nem az amerikaihoz hasonló egész pályás letámadásokkal operál, hanem célzott, nem egy esetben cégekre szabott ütéseket alkalmaz a kereskedelmi diverzifikációs törekvések és a belföldi fogyasztás fellendítésére tett erőfeszítései mellett.
Ami a diverzifikációt illeti, Kína már a Trump első ciklusában hozott vámintézkedések óta dolgozik az amerikai kereskedelmi függőség felszámolásán. A fentebb idézett exportcsökkenési adatok nem kizárólag az USA kereskedelmi politikájának, hanem annak is köszönhetők, hogy Kína csúcsra járatta az új piacok felkutatását és használatba vételét. Miután az Egyesült Államokba irányuló kivitele tavaly 20 százalékkal és 427 milliárd dollárral csökkent, Mexikó lett a legnagyobb felvevőpiaca. A G7-es országokkal ugyanez a helyzet: 2000 óta az oda irányuló kínai export 48 százalékról 30-ra zuhant.
Kárpótlásul azonban a feltörekvő országokkal kötött kétoldalú egyezmények sora olyan lehetőséget teremtett Peking számára, amely bőven ellensúlyozta a kiesést: Kína a globális export 13 százalékát uralta az első Trump-ciklusban, jelenleg viszont már 14 százalékon áll.
Az elemzők az eddigi jelekből arra következtetnek, hogy Kína a továbbiakban is tartózkodni fog az átfogó megtorló intézkedésektől. Ennek ellenére a világ csúnya háború elé néz, amelyben Peking az aszimmetrikus kereskedelmi hadviselést részesíti majd előnyben. Egyelőre, amikor nagyobbat akar ütni, olyankor például néhány kritikus finomított nyersanyagra rendel el exportellenőrzést, egyébként pedig megelégszik azzal, hogy elkezdi szorongatni a nála megtelepedett amerikai és nyugati cégeket. Apró példa: ilyen volt a közelmúltban indított támadása a Calvin Klein és a Tommy Hilfiger tulajdonosa, a PVH ellen: a vállalat egy ENSZ-jelentésre hivatkozva megtagadta a gyapot vásárlását Hszincsiang tartományból, ahol a jelentés szerint az ujgurok helyzete teljesen kilátástalan a kínai elnyomás miatt. Válaszul Peking szankciókat vezetett be a PVH ellen, amelynek igen komoly piaci jelenléte van Kínában. A hatóságok finom megtorló eszközöket alkalmaznak akkor is, amikor razziákat és házkutatásokat tartanak amerikai tanácsadó cégek (az idézett Bain & Company is közéjük tartozik) kínai irodáiban – az esetek ugyan alapból nem sok vizet zavarnának, a jelzésértékük azonban maximálisan felerősödik egy totális kereskedelmi háború küszöbén.
Peking tehát egyelőre csak kisebb csípésekkel válaszol a washingtoni kereskedelmi rakétákra: jó konfuciánus módjára megvárja, hogy a Trump által belengetett tarifák hivatalossá váljanak. Kínára mindig is jellemző volt, hogy nem kapkod, és a legsúlyosabb döntéseket a végső pillanatban, a valós helyzetre reagálva hozza meg – ha azonban meghozza, onnan már nem szokott visszatáncolni.
***
Ezt is ajánljuk a témában
Senki nem akar árháborúsdit játszani Donald Trumppal, de ha sor kerül rá, ki lehet belőle hozni a lehető legjobbat.
Fotó: MTI/EPA/AFP pool/Allison Robbert
További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.
Az amerikai elnök tesz még egy erőfeszítést az orosz-ukrán háború befejezésére, ám ezúttal már keményebb eszközökkel.
Az Egyesült Államok woke aktivistái Európába „menekülnek”, meggyőződve arról, hogy Trump transzfób, nőgyűlölő diktatúrává változtatta Amerikát.
Ja de, van.
Úgy érezni, mintha valamilyen fordulóponthoz érkezett volna az Egyesült Államok, s picit velük együtt a világ is.
A demokraták kizárólag Trump köszöntőjére fókuszálnak, pedig a hírhedt szexuális ragadozót ünneplő könyvben rengeteg „érdekes” név bukkan fel – többek között Bill Clintoné is.
Chris Wright, az Egyesült Államok energiaügyi minisztere szerint gazdasági szempontból az Európai Uniónak kedvezőbb lenne, ha amerikai nyersanyagokra támaszkodna.
„Majd jövőre…” – írta az FTC elnöke a közösségi oldalán.
A fiatal nőnek elege lett a társadalmi kitaszítottságból.
