Senki nem akar árháborúsdit játszani Donald Trumppal, de ha sor kerül rá, ki lehet belőle hozni a lehető legjobbat. A régi/új elnök által beigért extravámok a siránkozás ellenére még segíthetik is az európai vállalatokat.
A szerző a Makronóm újságírója.
Joachim Nagel, a Bundesbank elnöke a minap azon kesergett, hogy a Donald Trump által beígért, Kína esetében 60, minden más helyről érkező áru tekintetében akár 20 százalékot is elérhető beviteli extravámok újabb késszúrások lesznek a német gazdaság amúgy is sebek borította testén. „Ha valóban kivetik, az a német gazdasági teljesítmény 1 százalékába is kerülhet” – mondta. Mario Draghi és Emmanuel Macron szintén vészharangot kongatott egy párizsi beszélgetésen, hangsúlyozva, hogy Európának gyorsan fel kell készülnie a Donald Trumppal vívott kereskedelmi háborúra. Az Európai Központi Bank volt vezetője és a francia elnök arra buzdította az EU-t, hogy álljon meg a saját lábán, nehogy „járulékos áldozata” legyen a Kína és az USA közötti kereskedelmi háborúnak. A kétségbeesése érthető, ahogyan szerte Európában érthető a vezetők idegessége is. Különösen igaz ez Brüsszelre: az EU-s kereskedelem nem nemzeti hatáskörökre bomlik szét, hanem egységes irányítás alatt az Európai Bizottság kezében fut össze, vagyis az egyre inkább politikai alapon épülő centralizált hatalom óriási kihívás előtt áll.
Az uniós GDP negyedét az export teszi ki, a legnagyobb vásárló pedig maga az Egyesült Államok, ez azonban nem jelenti azt, hogy az európai termékekre kivetett vámok törvényszerűen a kereskedelmi kapcsolatok végzetes sérülését hordozzák majd magukban.
Trump győzelme óta egymást érik a pesszimista elemzések és cikkek arról, miként végzi ki majd az új elnök a világkereskedelmet, hogyan dönti romba az extravámokkal az európai, amúgy sem acélos versenyképességekkel rendelkező gazdaságot, és milyen következményekkel jár ez az iparra és a benne dolgozókra. Arra ugyanakkor jóval kevesebben gondolnak, hogy az egyszerre Kína és az EU ellen irányított kereskedelmi csapás akár utóbbi nyereségével is végződhet – előbbi kárára. Más szavakkal: amikor Macron és Draghi járulékos veszteségről beszél, akár meg is fordíthatnák a dolgot, és emlegethetnének járulékos nyereséget is. Miért?
Közgazdasági uralkodó közhely, hogy az extravámok végső soron az azt kivető országok gazdaságának rovására mennek: a vámot az importőröknek kell kifizetni (onnan egyből az állam kasszájába kerül), ők pedig a legtöbb esetben a különbözetet a fogyasztókra hárítják át, ezzel csökkenhet a kereslet, ami a kereskedelem lassulásához és inflációs nyomáshoz vezet stb. A Trump-féle vámértelmezés azonban azzal érvel, hogy a tarifákról szóló elméletek egyáltalán nem képesek a világgazdaság aktuális állapotához modellezni az extravámok lehetséges hatását. Ráadásul – szól a magyarázat – az új elnök által bevezetendő tarifák csökkentik a más országoktól való függőséget, és ösztönzik a hazai termelést, ahogyan az már Trump első elnöksége alatt „minden iparágban megtörtént”.
Hogy Trump mivel magyarázza az extravámok kivetését, az a bevezetésüket követően szinte irreleváns lesz.
Sokkal fontosabb kérdés, hogy miként reagál azokra az Európai Unió, meg tudja-e őrizni Brüsszel a higgadtságát, vagy az utóbbi esztendők hagyományait követve izomból akarja megoldani a dolgot, még akkor is, ha Washingtonnal szemben harmatgyengék az esélyei.
A legrosszabb megoldás az lenne, ha az unió a vámokra vámokkal válaszolna. A készülődés erre már a nyáron elkezdődött, nagyjából akkor, amikor a világban tudatosult, hogy az akkor még elnökjelölt Joe Bidennel Trump fel fogja mosni a padlót a választáson. Ursula von der Leyen és a kiemelt kereskedelmet bonyolító országok jelenleg még mindig azon gondolkodnak, hogy kedveskedjenek-e Trumpnak, vagy egyszerűen fenyegessék meg: miután a jövő vámpolitikája valóban csak az új elnök hivatalba lépése után derül ki, úgy döntöttek, mindkettőt megteszik. Brüsszel első körben mosollyal próbálkozik, vagyis alkut próbál kötni Trumppal. A cél, hogy kipuhatolja, mit szeretne az Egyesült Államok nagyon eladni Európába, és persze mekkora a kereslet és a fogadókészség az unió részéről ezen termékekre. Ezzel tulajdonképpen lekötelezné az elnököt, cserébe természetesen azt várva, hogy Trump soha többé ne hozza szóba a védővámok ötletét.
Amennyiben a terv nem járna sikerrel, Brüsszel élesítené azokat a már kész listákat, amelyeken az extrán megvámolandó amerikai termékek szerepelnek. Ráadásul nem is akármilyen tarifákkal: az árukra 50 vagy annál is nagyobb százalékú illetéket vetnének ki.
Brüsszel érvelése tehát azon alapul, hogy amennyiben Trump beváltja az ígéretét, és 10-20 százalékos védővámot vet ki minden Egyesült Államokba érkező külföldi (nem kínai) termékre, az az Európai Uniónak (élén Németországgal mint fő exporttőrrel) 150 milliárd eurós mínuszt okozna. Ez a szcenárió azonban kizárólag azon a feltételezésen alapul, hogy a kivitel drasztikusan csökkenni fog a vámok miatt, ami viszont egyáltalán nem törvényszerű.
Ezt is ajánljuk a témában
Az unió igyekszik megelőzni, hogy Trump – a Fehér Házba jutása esetén – valóban extravámokat vessen ki az európai termékekre. Ha nem megy, akkor viszont bele fog állni egy kíméletlen háborúba, amelynek mindkét fél a vesztese lesz.
A Financial Timesnak nyilatkozva a Goldman Sachs vezető közgazdásza úgy tippelte, hogy egy vámháború jobban károsítaná az Európai Uniót, mint az Egyesült Államokat. Egy eszkalálódó tarifakonfliktus az EU GDP-jének az 1 százalékát tüntetné el, míg az USA-nak „csak” 0,5 százalékba fájna. Valójában senkinek nem érdeke egy kereskedelmi háború, és ha Brüsszel ügyesen taktikázik, akár el is kerülheti azt. Ursula von der Leyennek most nem hatalmi, hanem partneri pozícióból kellene szemlélnie az eseményeket, és visszaemlékezni elődje, Jean-Claude Juncker zseniális húzására, amellyel az első hivatali éveit töltő Trumpot le tudta csillapítani, mielőtt bedurvult volna a vámháború.
Juncker az Európai Bizottság elnökeként 2018-ban egy három és fél órás megbeszélésen meglehetős sikerrel rendezte le a kereskedelmi vitát Trumppal. Az elnök ígéretet tett, hogy nem vet ki további vámokat Európára, cserébe Juncker szavát adta, hogy Európa az addigiaknál sokkal nagyobb mennyiségben fog szójababot vásárolni az Egyesült Államoktól, és persze nem hanyagolja el a cseppfolyósított földgáz importját sem.
Üzletelni jöttem, alkut kötöttünk – mondta akkor az EB-elnök, pedig az ígérete mögött semmi kézzelfogható fedezet nem állt.
Az Európai Bizottságnak természetesen semmilyen forrása nem volt arra, hogy extra mennyiségű mezőgazdasági terményt kezdjen el vásárolni az Egyesült Államoktól, ahogyan a tagállamokat sem tudta erre ösztönözni. Juncker azonban tovább látott az orránál: Kína akkoriban éppen brutális extravámot vetett ki az amerikai szójababra (az ázsiai ország sertéstenyésztése okán a világ legnagyobb szójababimportőre), majd diverzifikációba kezdett. Ennek eredményeképpen az Amerikán kívüli szójababexportőrök (elsősorban Brazília) Kínába kezdtek szállítani, az így kiüresedett EU-s piac tehát valóban lehetőséget kínált az Egyesült Államoknak az export fokozására.
A jelek szerint Ursula von der Leyen első körben felütötte Juncker szakácskönyvét, és abból próbál mosolytortát sütni Trumpnak.
Az EB vezetője a napokban az új elnök megnyugtatása érdekében azt ígérte, hogy az Európai Unió sokkal több LNG-t fog vásárolni az Egyesült Államoktól, mint eddig. Ügyes próbálkozás, ha Junckernek bejött, akár VDL-nek is sikerülhet. A probléma az ígérettel természetesen az, hogy az EU-nak nincs közös LNG-vásárlási lehetősége. Létezik ugyan egy AggregateEU nevű gázvásárlási mechanizmus, de az annyira hidegen hagyta a vállalatokat, hogy a felhasználási mennyiség mindössze 2 százalékát szerezték be a segítségével. Mindenki a globális piacról szerzi be a szükséges mennyiséget, az importőrök pedig külön-külön kötnek szerződéseket az eladókkal (akiknek a zöme egyébként is az Egyesült Államokban tevékenykedik), vagyis VDL semmilyen kontraktust nem köthet ez ügyben senkivel. Az egész csupán arra jó, hogy azt mondja, amit Washington hallani akar – ám jelen esetben a diplomáciai gesztus legalább annyit számít a konfliktus rendezése érdekében, mintha valóban létre is jönne egy kereskedelmi megállapodás. Trump nagyon is tudja értékelni a gesztusokat.
Amennyiben mégsem sikerülne az új elnököt elbűvölni az import növelésének ígéreteivel, és Trump továbbra is ragaszkodna az egyetemes vámok kivetéséhez, még mindig nincs akkora probléma, mint amekkorának most a sajtó képviselői és az európai politikusok tálalják. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy míg a Kínán kívüli országoknak Trump 10-20 százalékos vámokat ígért, addig magára Kínára nagy valószínűséggel valóban kiveti a 60 százalékos tarifát minden termék esetében.
Ez pedig egy nem tervezett, de nagyon is valós versenyelőnyt jelent majd az Európai Unió exportja szempontjából.
Ékes példája ennek az amerikai autópiac: miután Biden 100 százalékos vámtarifát vetett ki a kínai elektromos járművekre, gyakorlatilag sarkig nyitotta az ajtót az európai gyártók előtt azzal, hogy a legnagyobbat száműzte a területéről. A 60 és a 10-20 százalék közötti különbség még abban az esetben is az európai kereskedelem malmára hajtja a vizet, ha egyébként minden hazai vállalat azon háborog, miért nem marad a jelenlegi 3-3,5 százalékos átlagvám rendszere. Az amerikai kereskedők is tudnak számolni: Kína kiesésével (hogy kényszerből vagy sem, teljesen mindegy) sokkal nagyobb előnyben részesítik majd az európai vállalatokat, mint tették azt eddig.
Összegezve: Trump beígért vámpolitikája ártani fog a globális kereskedelemnek (ami természetesen a blokkosodás felé vezető út újabb, katasztrofális eleme lesz), de nem feltétlenül fogja sárba rántani az EU–USA közötti gazdasági kapcsolatokat. Vagyis a valódi kereskedelmi háború továbbra is Kína és az Egyesült Államok között zajlik majd, a hatalmas százalékos különbség pedig az egyetemes és a Kínára kivetett tarifák között annyira nagy, hogy az már szerencsének értékelhető a szerencsétlenségben.
A sokat emlegetett és mára meglehetősen kiüresedett „szabályokon nyugvó nemzetközi rend” felszámolását az elmúlt évek politikája alapján valójában maga az Egyesült Államok sürgeti a legjobban. Európának most egyetlen feladata van: úgy alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, hogy abból a lehető legtöbb pozitívumot facsarja ki saját magának. Amennyiben saját piacának az ajtaját hajlandó kicsit szélesebbre tárni, ha Brüsszel elgondolkodna a gazdasági semlegességet hirdető pragmatikus magyar politika egy speciális változatán, ha nem kezd bele egy kétfrontos kereskedelmi háborúba egyszerre Kína és az Egyesült Államok ellen, akkor legalább egy akadályt elhárítana a saját versenyképességének újraélesztése elől. És azonnal nem félig üres, hanem félig tele lenne az a bizonyos pohár.
***
Kapcsolódó:
Fotó: MTI/AP/Julia Demaree Nikhinson
További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.
A hazugság lényege, hogy mire használják ezeket a valós problémákat: keleti orientáció, jogállamlebontás, feudálkapitalista önkény.
Emily O’Reilly tizenegy éven át töltötte be az ombudsmani tisztséget, amelynek során az átláthatóság és az összeférhetetlenség ellenőrzése volt a fő feladata.
Az orosz gáz miatt ment neki a szlovák kormányfő az ukrán elnöknek.
A republikánusok sarokba szorítanák a síita államot.
A kormányzati leállás órákra van, a republikánusok harmadik próbálkozása pedig Trump és belső megosztottság miatt ismét veszélybe került.
A terület, ahol a csapás történt, az Aszad-rezsim és Oroszország ellenőrzése alatt állt.
A megdöbbentő hírt a lengyel kormányzat egyik tagja meg is erősítette.
Viktor Medvedcsuk szerint az ukrán elnök kompromisszumképtelensége csak súlyosbítja Kijev helyzetét.
