Jutalma nem maradt el, az idős mester, Borrell (ki maga sem zavart sok vizet a nem is létező egységes európai külpolitika képviseletével) készséggel leporolja maga után a széket, és még egy kispárnát is rárak, hogy Kallas elérje róla az asztalt.
A nulla is egy szám
Kaja Kallas diplomáciai érzékéről bajos hosszan beszélni. Egész politikai karrierjét a ruszofób kommunikációnak és látványintézkedéseknek szentelte. (Az orosz második világháborús emlékművek látványos lerombolása Észtországban kétségtelenül páratlan húzás volt, Brüsszelben párás tekintettel nézték az egészet, már akkor nagyot sóhajtva, hej, ha te is, te is köztünk lehetnél…) Gazdasági és politikai súlytalanságánál, méreténél és elavult haderejénél fogva Washington pontosan annak tekintette és tekinti Észtországot, ami: NATO-s felvonulási területnek az orosz határnál. Az, hogy e terület miniszterelnöke folyamatosan átüvöltözik a kerítésen, és időnként nyomatékosan még egy cigicsikket is behajít a szomszédba a miheztartás végett, csak hab volt a tortán. Kallas tálcán szállította azt, amit nem is kértek tőle: az agyonideologizált oroszgyűlöletet. És ezzel ki is fújt. A balti kormányfőnek nincsenek nagy tervei, nem tekint előrébb néhány napnál, de a hangja akkora, hogy mindenki ráfigyel. Az egyetlen – Brüsszel szerint is értékelhető – ötlete az volt, hogy az EU egy év alatt szállítson le Ukrajnának 1 millió darab tüzérségi lövedéket. A történet kínos kudarcba fulladt, olyannyira, hogy Zelenszkij a végén magát Ursula von der Leyent tette helyre a hazudozás kapcsán, mialatt Kallas csendben maradt, és visszahúzódva figyelte, milyen pompásan alakul minden.
Brüsszel leendő csodabogara már-már túltolta a ruszofób látványpolitizálást, egyes vélemények szerint legalábbis bajos EU-s külügyi főnöknek kinevezni valakit, akiben a diplomáciai érzék abban merül ki, hogy „Pusztuljon Oroszország, vesszen Putyin, Slava Ukraini!”. Mondjuk a Kreml sem volt komplett, amikor a sok ugrabugrálást megunva körözési listára tette Kallast, aki valószínűleg a háború kezdete óta nem volt annyira boldog, mint amikor meghallotta, mennyire fontosnak tartják Moszkvában. Is.
Aztán kiderült, hogy Brüsszelben nemhogy gátló tényező lenne a külügyi poszt betöltésére a minden kézzelfogható produktumot nélkülöző hisztérikus üvöltözés, hanem éppen ellenkezőleg: előfeltétele az állásnak. A legveszélyesebb irányba kanyarodó elit Kallas megválasztásával ennél jobban már nem is tudta volna világgá kürtölni: