Nem kell aggódni értük: a szupergazdagok is rekordévet zártak tavaly

A szerző a Makronóm Intézet elemzője.

Ne legyenek többé milliárdosok! 

Julian Baggini brit filozófus a Prospect havilap egy korábbi számában azt a kérdést feszegeti, hogy kellene-e korlátokat szabni a szélsőséges gazdagodásnak.   

„Ki a túl gazdag? A legtöbben azt válaszolnák: aki sokkal többet keres, mint én. (...) Ám amikor sokkal többünk van, mint másoknak, meg vagyunk győződve arról, hogy megérdemeljük. Amikor sokkal kevésbé vagyunk gazdagok, mint mások, azt kiáltó igazságtalanságnak tekintjük. A milliomosok mindig is irigység tárgyát képezték, de a milliárdosok – nem is beszélve az olyan multimilliomosokról, mint Jeff Bezos vagy Elon Musk –egyre inkább a felháborodás tárgyát képezik” – fejtette ki cikke elején. 

Nietzschével ezt nem tekinthetjük másnak, mint neheztelésnek – vélte a szerző. A gazdagság a hatalom szinonimája, és akiket megfosztanak tőle, azokban éles igazságtalanságérzetet ébreszt. A német filozófus azt állította, hogy a szegények iránti keresztényi tisztelet lehetővé tette számunkra, hogy az anyagi hátrányt szellemi előnnyé alakítsuk át. Ha az anyagi jólétet a rosszal társítjuk, a szegények inkább erényesnek, mint alsóbbrendűnek érezhetik magukat.  

A jólét és a vagyon szorosan egymás mellett járó fogalmak, de persze nem pontosan ugyanaz, hiszen a vagyoni listák például a részvények pillanatnyi értéke alapján születnek, és a hatalmas vagyonokkal együtt általában több tízezer foglalkoztatott és akár milliós beszállítói körnek történő felelősség is jár. 

Jog és a véletlen szerepe 

A vagyoni egyenlőtlenségek igazolására a libertáriusok rámutatnak, hogy jogunk van a munkánk – vagy őseink munkájának – gyümölcséhez, és hogy ennek megtagadása a szabadság megsértése – szögezte le Julian Baggini. Nietzsche nem is áll olyan messze ettől. Egy ilyen elemzés szerint a modern államok adókulcsai elviselhetetlenül magasak.  

A brit filozófus szerint a szabadságpártiaknak nem kell tagadniuk, hogy a vagyon elosztásának kevés köze van az érdemhez. A 18. században David Hume, bár konzervatív volt, jól értette, hogy a gazdagság gyakran a véletlenhez kötődik. Ennek ellenére úgy vélte, hogy a „birtoklás stabilitása” annyira fontos a sikeres kereskedelem és a békés társadalom szempontjából, hogy „a vagyon elosztásánál az érdemnek soha nem szabadna szerepet játszania az egyenletben”.  

Más szóval, egy szabad és virágzó társadalom szigorú tulajdonjogokat követel meg, beleértve a saját vagyon megtartásának a jogát is. Ez egyesek szerint igazságtalan elosztáshoz vezethet. De az isteni igazságosság kikényszerítésére tett minden kísérlet a földi pokolhoz vezet – amint azt számos kommunista kísérlet is megmutatta. Ez az érv meggyőzőbb lenne, ha a vagyon természetesen olyan egyenlőtlenül áramlana, mint ma – állapította meg. 

„De a modern kapitalizmus a vagyont egy kis elithez juttatja. A vállalatok a kormányokra támaszkodnak a munkaerő képzésében, az egészségügyi ellátás biztosításában és a bérek juttatásokkal való kiegészítésében. Jó infrastruktúrára és működő igazságszolgáltatási rendszerre van szükségük a vállalati jogok védelméhez. Röviden, maga a milliárdoslét lehetősége is szorgalmas politikai és pénzügyi rendszert feltételez” – hangoztatta a cikk. 

Vagyoni plafont! 

Ezért teljesen legitim, hogy korlátozzuk az extrém gazdagságot – vélte a szerző. Sőt, azzal is érvelhetnénk, hogy a milliárdosok létét védelmezőknek kellene bizonyítaniuk, hogy miért kellene megengedni nekik, hogy ekkora vagyont halmozzanak fel. De akár jogosan, akár helytelenül, a bizonyítási teher azokon van, akik úgy vélik, hogy be kellene vezetni a jómódúság maximumát.  

Ingrid Robeyns belga–holland politikai filozófus felkarolta az ügyet. Ő a „limitarizmus” híve, amely szerint „senki sem birtokolhat többetegy bizonyos vagyoni plafonnál”. A világnak meg kell küzdenie a szegénységgel és az éghajlatváltozással. Amellett érvel, hogy ha „bizonyos beavatkozások a még megoldatlan problémákat kezelhetik, és ehhez pénzügyi forrásokra van szükség, akkor a többletösszegeket ezeknek a szükségleteknek a kielégítésére kell fordítani”.  

Logikusan a milliárdosok túlzott vagyona valóban „többletpénz”. Másodszor, a szupergazdagok bősége veszélyezteti a demokráciához szükséges politikai egyenlőséget – vélte a szerző. A hatalmas anyagi különbségek összeegyeztethetetlenek a demokratikus társadalommal, mert a vagyon hatalmat ad azoknak, akik rendelkeznek vele és csökkenti azok politikai cselekvési szabadságát, akiket megfosztanak tőle. 

Miért nem vált a limitarizmus a politikában divatszóvá? 

Igaz, a limitarizmus még nem vált igazán a politikai élet divatos szavává, de láthatóan benne van a levegőben. Pragmatikus szempontból nézve lehetnek jó okok arra, hogy az emberek gazdagodjanak, de ezek nem indokolják, hogy a már vagyonosak még gazdagabbak legyenek – ez a filozófus álláspontja.  

Az energiavállalatok nyereségére nemrég kivetett adók alkalmazása előkészítheti az utat annak a szélesebb körű elvnek az elfogadása előtt, hogy nincs alapvető jog a korlátlan jövedelemhez. „A demokráciák joggal épülnek a szabadság elvére, és csak akkor korlátozzák a szabadságot, ha erre valódi okok vannak. A milliárdosok betiltását azonban nem szabadna szélsőséges intézkedésnek tekintenie senkinek, aki felismeri, hogy csak úgy lehet rendkívül gazdaggá válni, ha több vagyont vonunk ki a társadalomból, mint amennyit valaha is meg tudnánk teremteni” – vélte cikkében Julian Baggini.