Az Északi-sarkvidéken törhet ki a harmadik világháború

Az Északi-sarkvidék sokáig kívül esett a geopolitikai játszmák hatósugarán. Semleges terület, ahol a környező országok meglepően békésen tudtak együttműködni – egészen a klíma­változás nyersanyagipari és kereskedelmi szempontból „üdvös” hatásáig és az ukrajnai háború kitöréséig. Azóta stratégiai érdekek ütközőzónájává vált, ahol szinte borítékolhatóan a bolygó egyik új, hatásaiban valószínűleg globális konfliktuszónája alakul ki.

Az Északi-sarkvidéki Tanács 1996-ban éppen azért jött létre, hogy kormányközi testülettel fésülje össze azon nyolc ország érdekeit, amelynek területe a sarkkörön belülre nyúlik. Az Egyesült Államok, Kanada, Dánia, Izland, Norvégia, Svédország, Finnország és Oroszország alkotta együttműködésbe beletartozott a nemzetközi konfliktusok elkerülésére irányuló szándék, illetve a klíma- és környezetvédelem is.

A szervezet mára működésképtelenné vált, az ukrajnai háború mindent megváltoztatott. Tavaly Oroszország még átadta a soros elnöki tisztséget Norvégiának, a tanács azonban gyakorlatilag felfüggesztette működését, leállítva minden közös projektet és együttműködést. Az Északi-sarkvidék semleges része olyan közpréda lett, amelyből mindenki a legnagyobb falatot akarja kiharapni.

Az a kérdés, hogy ki lesz a bolygósapka ura, óriási geopolitikai kockázatot rejt magában. A sarkvidéki országok a nemzetközi jog értelmében a partjuktól bizonyos távolságig tulajdonolják a területet, most azonban egyre többen, elsősorban Oroszország, Kanada, Dánia és az Egyesült Államok új térképet szerkesztenek, és már az Északi-sarkvidék alatt húzódó tengerfeneket jelölik meg jogos igényükként. Erre a kontinentális talapzat elve szolgáltat jogi alapot: a szabályok értelmében egy tengerparttal rendelkező ország kontinentális talapzatának a hossza befolyásolja az állam prioritását a területen. Hétköznapi nyelvre fordítva: az alapján igényt formálhat a terület természeti kincseinek kiaknázására.

Hatalmas készletek a jég birodalmában

Vlagyimir Putyin orosz elnök számára különösen fontos lett az északi-sarkvidéki ellenőrzés kérdése. Az orosz–ukrán háború kezdete óta új sarkvidéki stratégiát hirdetett, amelyből már hiányoznak a konstruktív nemzetközi együttműködésre vonatkozó részek. Benne van ellenben a „barátságtalan államok” militarizálási törekvéseinek visszaszorítása, valamint új együttműködések kialakítása a „barátságos országokkal” – ez egyértelmű célzás Kínára, amely bár nem sarkvidéki állam, stratégiai fontosságúnak tartja a területet, elsősorban kereskedelmi útvonalai és ásványkincsei miatt.

Ezen a ponton kezd bonyolódni a történet. Oroszország, Kanada és grönlandi fennhatósága miatt Dánia egyaránt azzal érvel, hogy az Északi-sarknál húzódó Lomonoszov-hátság valójában a kontinentális talapzatának a meghosszabbodása, ez pedig az ENSZ tengerjogi egyezménye értelmében kizárólagos jogot ad neki a tengerfenék természeti forrásainak kiaknázásra. Az Egyesült Államok soha nem ratifikálta az egyezményt, így nem várt eszközt választott a követeléseinek benyújtására – erről majd később.

A tét óriási, a nagyságát pedig csak növeli a napjainkban zajló geopolitikai és világgazdasági átrendeződés: a javarészt még feltáratlan sarkvidéki tengerfenék óriási mennyiségű fosszilis nyersanyagot és kritikus ásványi anyagot tartalmaz. Utóbbira feltáratlanságuk okán egyelőre csak óvatos becslések születtek, előbbiek tekintetében pedig körülbelül 90 milliárd hordó olajról és 50 billió köbméter gázról szólnak a jelentések. Az északi sarkkör által közrefogott terület a világ felfedezetlen, de bányászható készletének a 22 százalékát rejti, ennek 87 százaléka a tenger alatt fekszik.

A kulcs pedig, amely a kincseskamra ajtaját nyitja, nem más, mint a klímaváltozás. Az Északi-sarkvidék négyszer olyan gyorsan melegszik, mint a bolygó többi része: a prognózisok szerint tíz-húsz éven belül teljesen jégmentes nyarak is lesznek a területen, ami nemcsak új kereskedelmi csatornát nyit majd a nyílt vízen, egyenesen összekötve a Csendes- és az Atlanti-óceánt, de jelentősen megkönnyíti majd a nyersanyag-kitermelést is.

Az arktiszi olaj- és földgázkitermelésben Oroszország stabilan aranyérmes: utóbbi tekintetében az összmennyiség 90, a kőolaj esetében majdnem 20 százalékát nyeri a sarkvidékről, s a fejlesztéseit rohamtempóban hajtja végre. Új sarkvidéki stratégiájában Moszkva 2035-ig a földgázkitermelés csúcsra járatását jelölte meg célként, az évi mennyiséget 46 milliárdról 125 milliárd köb­méterre növelve, ehhez lng-terminálokat létesít többek közt a Jamal-félszigeten.

Olvadó jég, kristályosodó konfliktusok 

Bár az Egyesült Államok is jelentős fegyverkészletet halmoz fel a térségben, Oroszország az utóbbi tíz-tizenöt évben különösen nagy figyelmet fordít az északi-sarkvidéki védelmi fejlesztésekre: sorra nyitja meg a korábban bezárt vagy éppen csak funkcionáló haditengerészeti létesítményeit, csapatokat irányít a Kola-félszigethez, légibázisokat újít fel, amelyekről nagy hatótávolságú felderítő- és bombázórepülőket tud indítani.

Kína ugyan katonailag még nem erősített a térségben, az orosz partnerség máris alkalmat adott közös hadgyakorlatokra, demonstrációs figyelmeztetésként a Nyugat felé. Peking nagyon is érdekelt a sarkvidéki nyersanyagtartalékok kiaknázásában, így jelentős összegeket költ az ottani kutatásokra és infrastrukturális fejlesztésekre. Sarkköri selyemútját nem fogja veszni hagyni, céljai elérésében pedig előzékeny segítségére van az orosz hadsereg intenzív jelenléte, hiszen mindkét ország érdeke, hogy rövidebb kereskedelmi folyosót tudjon működtetni, amely ráadásul geo­politikai fojtópontoktól mentes út volna Európába. Ha megvalósul az útvonal, a Kelet-Ázsia és Nyugat-­Európa közötti tengeri szállítási távolság 21 ezerről hozzávetőlegesen 13 ezer kilométerre csökkenne, emellett a szállítási idő is tíz-tizenöt nappal rövidülne.

NATO-tisztviselők és geopolitikai elemzők több mint egy évtizede ismételgetik, hogy Oroszország ki fogja használni a sarkvidéki jég olvadását, ezzel stratégiai előnyre tesz szert a térségben, vagyis igen nagy a valószínűsége, hogy az ásványkincsek kiaknázása érdekében nem retten vissza akár fegyveres konfliktustól sem. Mivel rajta kívül minden sarkvidéki állam NATO-tag – Svédország idén csatlakozhat –, az érdekellentétek miatt a kontinentális talapzatokról szóló vita már nem diplomáciai úton fog rendeződni.

Amennyiben ez a forgatókönyv valósulna meg, az egyenlő lenne a harmadik világégéssel, amelyben érdekeltségei miatt nagy valószínűséggel Kína is részt venne. A senki földjének számító terület tehát hirtelen globális stratégiai súlyponttá válik, ahol Oroszország katonai jelenléte már messze túlmutat a biztonsági minimumon, és egyértelműen területszerzés vagy területvédelem lehet a célja. Ha a Kreml fegyveres erővel próbálna területeket blokkolni a nemzetközi vizeken, akkor törvény­szerűen konfrontálódni fog a nyersanyag-­kitermelésre szintén igényt tartó NATO-tagállamokkal, első­sorban az Egyesült Államokkal és Kanadával.

Az Egyesült Államok késői ébredése 

2019-ben Donald Trump próbálkozott meg teljesen komolyan azzal, hogy megvásárolja Grönlandot. A dánok azt hitték, tréfál velük, de az elnök, miután kikosarazták, még dániai útját is lemondta, azt hangoztatva, hogy senki nem viselkedhet így az Egyesült Államokkal. Ami vicc volt, mára más formában vált komollyá: az egyébként sem idilli helyzetbe az Egyesült Államok 2023 végén egy elefánt kecsességével trappolt bele. Decemberben Washington nemes egyszerűséggel bejelentette, hogy megmérte kontinentális talapzatának nagyságát, és rájött, hogy az északi-sarkvidéki tengerfenéken egymillió négyzetkilométernyi terület felett gyakorolhatja a jogait.

Épp ezeket a bemondáson alapuló csapdahelyzeteket szerette volna elkerülni az ENSZ, amikor globális szabályokat próbált felállítani a tengerfenék felett gyakorolt jogok tekintetében. 1949-től dolgozott azon a folyamaton, amely végül egy 1973 és 1982 között részletesen kidolgozott rendszer révén az ENSZ tengerjogi egyezményében csúcsosodott ki, és pontosan meghatározta, hogy az országokat milyen jogok illetik meg a tengerfenékkel kapcsolatban.

Kína lelkes tagja az egyezménynek, a megkötését egyenesen az amerikai tengeri hegemónia bukásaként ünnepelte. Az Egyesült Államok ugyanis a hetvenes években még a szokásos „izom­álláspontot” hangoztatta, vagyis úgy vélte, hogy a nemzetközi vizeken lévő bányászat joga azé, aki hamarabb birtokba veszi a területet. Ezt a megoldást azonban maga az ENSZ is elutasította, és a lehető legtörvényesebb jogi keretek kialakítását szorgalmazta. Csakhogy Washington soha nem csatlakozott az egyezményhez, mondván, az aláásná szuverenitását a nemzetközi vizeken.

A kettős mérce ismét megmutatkozott: az Egyesült Államok nem hajlandó csatlakozni a jogi szabályozáshoz, de egyes rendelkezéseit kötelező érvényűnek tekinti más országokra nézve. Így fordulhatott elő az a geopolitikai abszurdum, hogy 2022-ben az USA az egyezmény megsértése alapján bírálta Kínát, amiért az területi követeléseket támasztott a Dél-kínai-tengerrel kapcsolatban.

Az USA valójában későn kapcsolt a mélytengeri bányászatot illetően. Miközben a Nemzetközi Tengerfenék-hatóság már bőszen osztogatja az engedélyeket az energiaátálláshoz nélkülözhetetlen ásványok és kritikus anyagok jövőbeli tengerfenéki bányászatára, Washington még mindig a távolból figyeli az egyezmény egyébként olajozottan működő gépezetét. Ezt a maga által kötött gordiuszi csomót vágta át aztán egy jól irányzott csapással azzal, hogy közölte: kontinentális talapzatának elnyúlása alapján egymillió négyzetkilométernyi tengerfenékre tart igényt, túlnyomórészt az Északi-sarkvidéken, éppen azon a területen, ahol Oroszországnak és Kanadának is jelentős igényei vannak.

Az egyoldalú döntés, miszerint az USA magának jelölte ki kontinentális talapzatának a határait – ahelyett, hogy ratifikálná végre a tengerjogi egyezményt –, majd kizárólagos jogot is formál annak használatára, minden bizonnyal még a baráti országokkal is feszültségforrássá fog válni. Ez ráadásul az Egyesült Államok stratégiai esélyeit is csökkentheti. A mélytengerfenék a világgazdaság egyik legfontosabb szegmensévé válik a következő évtizedekben, és mint ilyen geopolitikai és katonai feszültségek forrása lesz. A konfliktus kirobbanása az Északi-sarkvidéken Washington teljes figyelmét követelné: amennyiben még a szövetséges államokkal is vitába keveredik önkényes döntései és a tengerjogi egyezmény figyelmen kívül hagyása miatt, könnyen úgy járhat, mint napjainkban a szárazföldön, azaz szétaprózza figyelmét és erőforrásait, hogy aztán a sok szék között hirtelen a földön találja magát.

Nyitókép: Shutterstock