A német haderő még mindig alszik

A hidegháború vége előtt az akkori Nyugat-Németország a GDP-jének 3 százalékát költötte védelmi kiadásokra. 1990-ben még 215 harci zászlóalja volt. Aztán megkezdődött a szisztematikus leépítés, a Bundeswehr pedig néhány évtized alatt Európa egyik leggyengébben felszerelt és legkevésbé harcra fogható hadereje lett. A zászlóaljakból mindössze 34 maradt, a „harci” jelzőt pedig (ahogyan a Foreign Policy epésen megjegyzi ) egész nyugodtan ki lehet röhögni.

Jelen pillanatban a német hadsereg teljesen alkalmatlan arra,  hogy megvívjon egy ukrajnaihoz hasonló, hagyományos szárazföldi háborút. Sem felszerelése, sem erőforrása, sem katonája nincs hozzá elegendő. 

A helyzet valóban riasztó: volt olyan gyakorlat, amelyet a sisakok hiánya miatt kellett törölni, de ennél is kellemetlenebb volt, amikor kiderült, hogy a hadsereg 350 Puma gyalogsági harcjárművéből mindössze 150 volt működőképes.

A bármikor kiabálható Zeintenwende

Nem kis meglepetést okozott, amikor 

Igaz, a NATO-nak tett kötelezettségvállalással, a GDP évi 2 százalékának védelmi kiadásokra költésével finoman szólva is adódnak még problémák, a Scholz-kabinet ettől függetlenül bátran bevállalta, hogy a hadserege csúcsfejlesztésén túl 2025-ig 30 ezer katonát bocsát teljes felszereléssel NATO-szolgálatra, 2032-ig pedig 203 ezerre duzzasztja a Bundeswehr létszámát. Erősen kérdéses, hogy ezt a rengeteg felajánlást miből fogja fedezni. A jelenlegi kihívások és megoldási javaslatok köszönőviszonyban sincsenek egymással, a német hadsereg állapotának riasztó valósága pedig olyan kihívás elé állítja a toborzási rendszert, amelyet jó darabig még biztosan nem tud megoldani.

A hadiipar jól teljesít

Furcsa kettősség, hogy míg a Bundeswehrt hagyták (és siettették) teljesen lerohadni, addig a német hadiipar elképesztően izmos lett az évtizedek alatt. A német védelmi ágazat a világ egyik legfejlettebb technológiájával és infrastruktúrájával büszkélkedhet, emellett olyan know-how birtokában van, amelyet a Bundeswehr maximálisan ki tudna használni a modernizációs időszakban – ha akar és képes is élni vele. 

A Rheinmetall a 155 mm-es lövedékek, a Leopardok vagy a Lynxek gyártása mellett folyamatosan tolja a pénzt a kutatás-fejlesztésbe, hogy a jövő csúcstechnológiás háborújának is részese lehessen. Ugyanez vonatkozik az összes német védelmi vállalkozásra: a fő irány a hagyományos fegyverrendszereken túl már az MI-kompatibilis technológia felé mutat, autonóm járművekkel, átjárható platformokkal a harci hálózatok között.

Mindezek alapján azt gondolhatnánk, hogy a német hadsereg beígért és robbanásszerű fejlődése útjába semmi nem állhat, Berlin pedig tényleg záros határidőn belül megmutatja Európának, hogy mennyire komolyan gondolta a Zeitenwendét. A helyzet azonban jelenleg egyáltalán nem így fest. 

Mi az, ami még mindig, 16 hónappal a háború kitörése után is lelassítja az egyébként is legendásan lomha német védelmi gépezet tuningját? 

Sokat költenek, mégis keveset

A Zeitenwende meghirdetésével egy időben Németország egy költségvetésen kívüli, 100 milliárd eurós zsebet hozott létre, amelyet a Bundeswehr kipofozására akart/akar felhasználni. Scholz közben nem győzte hangsúlyozni, hogy Berlin mindent megtesz a NATO által elvárt 2 százalékos GDP-s védelmi kiadás elérése érdekében. Utóbbinak a határidejét aztán ide-oda tologatták, hol 2025-re, hol még az idénre, most nagyjából megállapodtak egy 2024-es időpontban, de látva a német költségvetés sok tíz milliárd eurós megszorítását, erre sem lehet még fogadásokat kötni.

Ami a 100 milliárd eurós óriási keretet illeti, még cifrább a helyzet: a kormány eddig nem nagyon költött belőle, és inkább a hosszabb távú beszerzéseket, például az USA-ból évek múlva érkező F–35-ösöket igyekszik finanszírozni belőle. 

és szinte hozzá sem nyúlt  a nagy hangon bejelentett összeghez.

A munkáját – elődjével ellentétben – nagyon is komolyan vevő Boris Pistorius védelmi miniszter a hivatalba lépése után nem sokkal jelezte, hogy a 100 milliárd eurós fejlesztési alap egy dolog, a költségvetésből a Bundeswehrre szánt összeget azonban legalább 20 százalékkal kellene emelni, hogy elérje az évi 60 milliárd eurót, és valahogyan gatyába rázzák a három évtizede rohadó hadsereget. Pistorius végül nem érte el a célját: a jelenlegi büdzséje „mindössze” 50,1 milliárd euróra rúg, amely – az inflációt figyelembe véve – tulajdonképpen költségvetési csökkentésnek felel meg.

Boris Pistorius védelmi miniszter és Olaf Scholz német kancellár.

MTI/EPA/Filip Singer
 

Hol vannak a szerződések?

Armin Papperger, a Rheinmetall főnöke márciusban nem titkolta az elégedetlenségét, amikor arról beszélt, hogy mind az európai védelmi képességek növelésének, mind az Ukrajnának adandó lőszer gyártásának két alapvető hátráltató tényezője van. A kapacitáshiányt meg lehetne oldani, amennyiben az állam beszállna a finanszírozásba és hajlandó lenne hosszú távú szerződéseket kötni.

Papperger szerint 

Márpedig egyetlen vállalat sem hajlandó sok száz milliós beruházásokat eszközölni olyan fegyverek gyártása érdekében, amelyek néhány év múlva megint a kutyának sem kellenek. A hosszú távú szerződések biztosítanák a beforgatott összeg megtérülését, ennek hiányában azonban az ipar inkább kifarol a megrendelések mögül, és biztonsági játékra törekszik. 

Német alaposság, avagy a bürokrácia csúcsa

Amikor Boris Pistorius átvette a védelmi tárca vezetését, saját bevallása szerint sem akart hinni a szemének a bürokratikus háló láttán. A katonai és védelmi beszerzésekért felelős hivatal legendásan az a hely, ahová a fejlesztési programok tervezetét benyújtják, aztán azok évekig agonizálnak, végül csendesen kimúlnak úgy, hogy már arra sem emlékszik senki, hogy valaha tervbe voltak véve. A papírhalomban eltűnik a valós igény. 

A közbeszerzési eljárások lassúságát tovább súlyosbítják az egyes platformokra és fegyverrendszerekre vonatkozó speciális kitételek, az EU-s előírások szeszélyessége, valamint a belpolitikai helyzet változékonysága, amely egy kormányváltás idején évek óta tartó programokat törölhet egyetlen tollvonással. Pistoriusnak mindenekelőtt ezzel a kihívással kell megküzdenie. Ameddig nem tesz rendet és nem egyszerűsíti le drasztikusan az eljárások menetét, addig esélye sem lesz érdemben és időben végrehajtani az égetően fontos beszerzéseket. 

A társadalmi támogatottság

A legfontosabb azonban az lenne, hogy a kormány a társadalomban is támogatásra találjon a kultúra- és szemléletváltás kapcsán. A Zeitenwende valóban jól hangzik, ám nem feltétlenül értelmezhető egy olyan ország lakosainak, amely a második világégés óta konzekvensen távol tartotta magát a militáns viselkedéstől, és esze ágában sem volt újra katonai nagyhatalommá válni.

A Scholz-kormánynak arról kell meggyőznie a társadalmat, hogy 

értsd: Németország ezúttal minden kétséget kizáróan a jó oldalon áll. Nincs egyszerű dolga. Ahogy az ukrajnai háború egyre hosszabb lesz, ahogy a nyugati fegyverszállítmányok hatástalannak bizonyulnak az ellenoffenzíva során, ahogy nő az eszkaláció és különösen egy új világháború kirobbanásának lehetősége, a németek úgy fordulnak el egyre nagyobb számban a kormány háborúpárti politikájától. 

Az évtizedek alatt kialakult egy német elitista felfogás, amely a háborút úgy általában mocskos üzletként értelmezi, amely távol áll a német erkölcsi és intellektuális fölénytől – éppen ezért távol is kell tartani a polgároktól. Ennek a filozófiának a megtestesülése volt a védelmi büdzsé folyamatos csökkentése, a hadsereg szisztematikus leépítése, a Bundeswehr bölcsődévé alakítása. És ez tükröződik azon a hihetetlen elmaradottságon, amelyet a német hadiipari vállalatok által tálcán kínált mesterséges intelligencia alkalmazásának figyelmen kívül hagyása okoz. 
 

A jövő háborújában nincs helye a múltnak

 A jelenlegi helyzet minden, csak nem win-win szituáció. Miközben Németország a világ egyik legfejlettebb hadiipari képességével és know-how-jával büszkélkedik, úgy tűnik, az önmaga által épített sorompók miatt abból épp a saját hadserege nem tud profitálni. Nem kérdés, hogy a kapacitáshiány, a bürokrácia és a hosszú távú szerződések hiánya globális probléma a fegyveriparban, a militarizálással szembeni fenntartások azonban olyan mélyen gyökereznek a német társadalomban és vezetésben, hogy az továbbra is aláássa az iparágban rejlő lehetőségeket. 

Ha valamikor, most lenne óriási szükség a német hadiipar csúcsra járatásának, hogy az méltó versenytársa lehessen az amerikai riválisnak. Ehhez kellene az a kultúraváltás, amely nem elégszik meg annyival, hogy Scholz néhány hetente elismétli a korszakváltás szót. A Zeitenwendének először a vezetői és társadalmi hozzáállásban kell végbemennie, hogy aztán érdemi eredménye is legyen.

Fotó: MTI/EPA/Friedemann Vogel