Az USA – a kereskedelmi háborún felül – jó néhány eszközzel igyekszik megakadályozni a számára fenyegetést jelentő nemzetközi szereplőket fejlődésükben. Ám az elmúlt években új szintre emelt szankcionálási politika csúnyán visszaüt az USA-ra.
Az Egyesült Államok és Kína közötti rivalizálás évtizedek óta vizsgált jelenség. Mára nemcsak egy gazdasági és kereskedelmi háború kibontakozásáról beszélünk, hanem egy olyan konfliktushelyzetről, amely alapjaiban képes megváltoztatni azt a nemzetközi rendszert, amelyben a második világháború vége óta élünk. Az Egyesült Államok a kereskedelmi háborún felül jó néhány eszközzel igyekszik megakadályozni a számára fenyegetést jelentő nemzetközi szereplőket fejlődésükben, gazdasági növekedésükben. Az egyik ilyen gyakorlatát képezi az elmúlt években új szintre emelt szankcionálási politika, egyelőre azonban úgy tűnik, hogy az USA stratégiája a várttól eltérően épp az ellenkezőjét eredményezi.
Már több mint tíz éve annak, hogy 2011 elején Kína bejelentette, hogy lehagyta a világ második legnagyobb gazdaságát, Japánt. Az Egyesült Államok mint hegemón hatalom nem várt sokáig a válasszal, még abban az évben a Közel-Keletről az ázsiai óriás felé fordította a figyelmét. A válasz Barack Obama Pivot to Asia elnevezésű programja formájában érkezett meg. A retorikájában a Kínával való kooperáció előmozdítását, azonban a gyakorlatban annak megfékezését jelentő stratégia az első lépése volt annak a folyamatnak, amely mára többek között a két hatalom nyílt katonai szembenállását jelenti a Dél-kínai-tenger régiójában. A két esemény közötti köztes időszakban a konfliktus lépésről lépésre lett egyre agresszívebb, amelyben iparvédő vámok, kereskedelmet, embereket, vállalatokat és intézményeket egyaránt érintő szankcionálási politikák is helyet kaptak. Úgy tűnik azonban, hogy az Egyesült Államok modern kori szankciócsomagjai a korábbiakhoz hasonlóan több kárt, mint eredményt okoznak. Ez egyrészt köszönhető annak, hogy Kínának mára akkora a gazdasági ereje, amelyről gyakorlatilag a kereskedelmet és gazdaságot érintő csapások visszapattannak, másrészt ezek a szankciók a szimbolikájuknak köszönhetően tovább mérgesítik a két fél viszonyát.
De mi a kapcsolat az Egyesült Államok dominanciája és a Dél-kínai-tenger között?
Több, mint azt gondolnánk. A Dél-kínai-tenger a mai modern kapitalista gazdaság minden fontos elemét tartalmazza. A világ kereskedelmi forgalmának több mint 21 százaléka a Dél-kínai-tengeren megy át, emellett a nyersolaj globális tengeri forgalmának a 30 százaléka is ezeken a vizeken halad keresztül. Ezenfelül ez egy halászati kincsekben is kiemelten fontos terület. A fenti faktorok Kínán kívül öt regionális állam számára jelentik a gazdaság biztonságos működését és közvetett módon kvázi az összes államra kihatással vannak. Amennyiben a terület feletti kontroll egy ország kezében összpontosulna, úgy az nemcsak a térség, de a világ kereskedelmének jelentős része felett is uralkodna. Gyakorlatilag Kína pont erre törekszik. 2016 óta a régió szigetépítéseinek új szintre emelése, valamint a fokozatos militarizáció az Egyesült Államokat is egyre komolyabb katonai jelenlétre szólítja. Az USA – retorikájában – a jelenlétével igyekszik a békét és a stabilitást fenntartani, míg a gyakorlatban közvetett módon Kína felemelkedésének igyekszik gátat szabni elrettentéssel és a régió szövetségesi kapcsolatrendszerének mélyítésével. A fegyverkezési verseny tehát megkezdődött, és ezt kölcsönös szankciók kísérik.
A retorziós politikák eredeti célja, hogy a nemzetközi normáknak és szabályoknak nem engedelmeskedő államokra hátrányosan érintő intézkedéseket határoznak meg. Ilyenek azok, amelyekkel jelenleg Oroszországot sújtja Washington, amiért indokolatlanul és provokáció hiányában megszállta Ukrajnát. Az egyre több büntetőintézkedés célja, hogy Oroszországot elvágja azoktól a pénzkészleteitől, amelyekkel Moszkva a háborús gépezetét élteti.
Az OFAC célja, hogy minden olyan területen szankcionáljon, amely segíti Oroszországot az agressziójának folytatásában.
A ma zajló, Kínával kapcsolatos retorziósorozatot az Egyesült Államok 2018-ban indította, amikor a Huawei termékeit és szolgáltatásait kezdte korlátozni kémtevékenység gyanúja miatt. 2020-ban a Hszincsiang területen élő ujgurokat érintő intézkedések következtében szankcionált kínai hivatalnokokat az emberi jogok megsértésére hivatkozva. Lényegében az ázsiai országot érintő büntetőintézkedések nagy része a hadiiparral, a hírszerzéssel és a technológiával vannak szoros összefüggésben.
Az Egyesült Államok azonban a közelmúltban már nemcsak a különutas politikát folytató államokra, hanem minden olyan országra és szervezetre szankciót vet ki, amely fenyegeti az USA vezető státuszát bármely téren, legyen az kereskedelem vagy hadiipar. Ezek a büntetőintézkedések viszont leginkább az Egyesült Államokra ütnek vissza, hiszen miközben az eredeti céljukat nem vagy csak részben érik el, komoly hatással vannak a külpolitika sikerességére.
The Washington Post cikkéből kiderül, hogy a kínai védelmi miniszter, Li Sang-fu nem hajlandó leülni tárgyalni az ő amerikai megfelelőjével, Lloyd Austinnal a Szingapúrban megtartott Shangri La Párbeszéd ideje alatt a fokozódó feszültségek enyhítésének céljából. A közös megbeszélésre való igény az után fogalmazódott meg amerikai oldalról, hogy egy kínai J–16-as típusú Shenyang vadászgép vészesen közel manőverezett egy RC–135-ös amerikai felderítő repülőgéphez. Ezek a manőverek akár levegőben, vagy vízen történnek, erődemonstrációról tanúskodnak, és könnyen eszkalálódhatnak komolyabb konfliktussá. A kínai oldal elutasító magatartásában egyértelműen közrejátszik, hogy Li Sang-fura 2018-ban az amerikai kormány szankciókat vetett ki, amiért Oroszországtól vásárolt védelmirakéta-fegyvereket. Ezeket a retorziókat azóta sem vonták vissza, sőt, 2021-ben az USA pénzügyminisztériuma 9421 szervezetet és embert szankcionalizált, ami 900 százalékos növekedés az azt megelőző 20 évhez képest. Ezt tavaly 2549 entitással egészítette ki, így ezek az intézkedések mára közel 12 ezer különböző intézményt, politikust és egyéb jogi személyt érintenek.
A történelem számos példát adott arra vonatkozóan, hogy az amerikai büntetőintézkedések eredménye elmaradt. A Peterson Institute for International Economics tanulmánya arra a következtetésre jutott, hogy
1960-ban az USA megkezdte Kuba szankcionálását, ami két évvel később teljes kereskedelmi embargóhoz vezetett, a legfőbb célja pedig a Castro-rezsim megdöntése volt. Ma, több mint 50 évvel később Kuba még mindig kommunista diktatúra. Észak-Koreával szemben az Egyesült Államok 1950-ben vezetett be büntetőintézkedéseket a koreai háború ideje alatt, majd 2006-ban emelte új szintre azokat az ázsiai állam első nukleáris hadgyakorlata után. Ma az országnak egyre növekvő az arzenálja. A sor folytatásaként lehet megemlíteni, hogy a lassan másfél éve zajló orosz–ukrán konfliktusra sem jelentenek gátat a Moszkvát érintő szankciós csomagok, valamint láthatólag a kínai félnél is kontraproduktívak a meghozott lépések, miközben mind Amerika, mind a világ több állama érintett a büntetésekben.
„Ha kalapácsot adnak a kezedbe, mindent szegnek látsz”, jellemezte az USA retorziós politikáját Jason Bordoff, aki a pénzügyminisztérium és a Fehér Ház egykori tisztviselője, jelenleg a Columbia Egyetem Globális Energiapolitikai Központjának igazgatója. Kifejtette, hogy
Lényegében Kína Egyesült Államok irányába intézett közömbösségét hasonló folyamatok jellemzik.
Kína célja egyértelműen az, hogy a jelenlegi, USA által dominált pénzügyi intézményekről, szervezetekről és rezsimekről fokozatosan leváljon, miközben megalkotja azoknak a saját megfelelőit. Példaként említhető a SWIFT-rendszerre hozott kínai alternatíva, a CIPS nemzetközi jüanalapú fizetési rendszer – amely amellett, hogy kikerülné a legtöbb amerikai szankciót – Oroszország számára is lehetővé tenné, hogy ne dolláralapú nemzetközi kereskedelmet folytasson. Jelenleg az USA kezében lévő legerősebb retorziót Oroszországgal szemben pont a SWIFT-rendszerből való kizárás jelentené. Egyelőre 80 ország tagja a fejlesztés alatt álló rendszernek, de ez a következő években várhatóan bővül, a szolgáltatások fejében. Emellett ott van a BRICS-csoport egyre növekvő geopolitikai súlya, a Sanghaji Együttműködési Szervezet, az Egy Övezet Egy Út, az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank, valamint az idén megalkotott, a világ legnagyobb gazdasági együttműködése, a Regionális Átfogó Gazdasági Partnerség. Ez utóbbi a 15 ázsiai és óceániai állammal együtt a világgazdaság 38 százalékát jelenti. Kína ezzel el is kezdte kialakítani az új, Peking-központú regionális világrendjét, amelyet teljes mértékben a saját képére tud formálni.
Az USA retorziós politikája az államokon belül támogatottságot jelent a kormány felé, amiért az keményvonalasan fellép a gonosz szerepében feltüntetett Kínával szemben. Mindennek ellenére a büntetések nem hozzák meg a hozzájuk fűzött reményeket, sőt, tovább fokozzák a konfliktust. Logikus lépésnek tűnhetne – és a tárgyalóasztalhoz vezető egyetlen útnak – a szankciók legalább egy részének visszavonása, azonban ez az amerikai oldalt politikai támogatottságvesztéshez vezetné, a kormány gyengeségét és inkompetenciáját tükrözné Kínával szemben.
A büntetőintézkedések az amerikai oldal rögeszméjévé váltak, ám több ok miatt sem képesek beváltani a hozzájuk fűzött reményeket. Egyrészről a szankciók az USA–Kína kapcsolatokat nehezítik meg, amelyek így is terheltek. Másrészről mind a két fél előszeretettel hangoztatja, hogy törekednek a konfliktusok rendezésének békés módjára, de erre nagyon kevés az esély, tekintve, hogy a két fél mást ért konfliktus és mást megoldás alatt.
Az Egyesült Államok retorzióinak célja egyértelműen elbukott. Ennek az oka az, hogy több mint tíz évet késtek.
Továbbá az Egyesült Államok büntetőintézkedései nemcsak a Kínával, hanem az unióval folytatott gazdasági kapcsolatot is gyengítik. Mindeközben az ázsiai nagyhatalom sikeresen diverzifikálja az import- és exportpiacát, amelyben az unió is szerepet kapott.
Úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok által hangoztatott liberális gazdasági elvek csak addig liberálisok, amíg abból az amerikai nagyhatalom a leginkább profitábilis. Amint egy állam megközelíti az USA gazdaságát, onnantól azt megkísérli megakadályozni. Nem ez az első eset a történelem során, legutóbb az 1980-as években meghozott Plaza-egyezménnyel szabott gátat a nagy ütemben fejlődő Japán gazdaságnak Azt az időszakot a szigetországban azóta is elveszett évtizedként” emlegetnek.
Címlapfotó:123rf.com
Az a helyzet, hogy ezekben a figurákban az eszme felülírja az emberséget, és csak azért nem akasztanak, nyaktilóznak és lövöldöznek még, mert ahhoz is gyávák. Ungváry Zsolt írása.
A Trump-párti aktivista és hívő keresztény elleni merénylet a legújabb hibbant szélsőbaloldali elméletek és az általuk hiszterizált közállapotok következménye. Charlie Kirk halálára. Szilvay Gergely írása.
A szankciók eddig leginkább Európának fájtak, és most még egy ütést mérhet Brüsszel az energiaiparra. Az olajipari cégek is bekerülhetnek a következő szankciós csomagba.
Kína nem egy lemaradó kommunista diktatúra, hanem egy elképesztően sikeres államkapitalista fejlesztő rendszer. Kohán Máyás útirajza.
Chris Wright, az Egyesült Államok energiaügyi minisztere szerint gazdasági szempontból az Európai Uniónak kedvezőbb lenne, ha amerikai nyersanyagokra támaszkodna.
Ukrajnában is beszédtémát szolgáltatott a miniszterelnök vasárnapi előadása.
Hiába szólt minden az energiaátmenetről, az olajnak van a legnagyobb rajongótábora – főleg az USA-ban, Kínában és Indiában.
Ugye, milyen találóan fogalmazott Fábry a herényire zsugorodásról? Horváth K. József írása.
