Amerika nyerne, ha a dollár teret veszítene?

Egyikük Ryan McMaken, aki szerint a hegemón szerepet megtartani igyekvő politikusok egyike sem magyarázza meg valójában, hogy miért olyan fontos a tartalékvaluta státuszának fenntartása. Érvelése alapján 

Ami jó a kormánynak, az nem feltétlenül jó az embereknek

Ryan McMaken írásában szeretné, ha a politikusok is különbséget tennének a között, hogy mi a jó az amerikai kormánynak és mi a jó az embereknek. Az az elképzelés, hogy 

Ezek az érdekek azonban ritkán esnek egybe, és a tartalékvaluta-státusz esetében bizonyosan nem. Ez különösen akkor van így, amikor a dollár mögött nincs olyan árucikk, mint az arany, csak egy lebegő fiat valuta, amelyet az aktuális kormányzat akarata szerint bármikor el lehet inflálni.

McMaken szerint nyilvánvaló, hogy a globális tartalékvaluta-státusz magának a rezsimnek kedvez.

Ez növeli az amerikai rezsim azon képességét, hogy hatalmas jóléti programokkal vesztegesse meg a választókat és olyan káprázatos háborúkba keveredjen, amelyeknek semmi közük az USA területének védelméhez – véli a szerző. Mindez azonban a végső soron nem javítja a számlákat fizető amerikaiak életszínvonalát. Figyelmeztet arra, hogy még rosszabb lesz, amikor a zöldhasú megszűnik a domináns tartalékvaluta lenni – ami elkerülhetetlen –, a dollártulajdonosok vásárlóereje zuhanni fog. Úgy véli, az inflációs fájdalomért nem a tartalékvaluta-státusz megszűnése okolható, hanem az, hogy a dollár globális tartalékvaluta-státusza lehetővé tette a több évtizedes monetáris és fiskális rossz gazdálkodást.

Ryan McMaken meg is állapítja: 

Szerinte a politikai osztálynak a tartalékvaluta-státusz állítólagos fontossága nem gazdasági aggályokról szól, hanem valójában egy politikai projekt. Példaként hozza a dollár státuszát övező számos narratíva közül azokat, ahol Kína és a kínai geopolitikai hatalom áll a középpontban, amely tükrözi a zöldhasú hanyatlásától való félelmet. Mindezek nem a vagyon a gazdagság védelméről szólnak, hanem az USA kormányzati hatalmának növeléséről, a legújabb külföldi „gonosz birodalma” elleni harc nevében. Úgy véli, valójában a kínai valuta, a jüan nem is jelent fenyegetést a dollárra, mivel az jelenleg csak az ötödik a valuták versenyében. Egyelőre tehát még mindig a dollár uralkodik.

A tartalékvaluta státusza az adófizetők költségén erősíti az állami hatalmat

A tartalékvaluta-státusz első előnye, hogy nagyobb globális keresletet jelent a dollár iránt. A világ nagyobb hajlandóságot mutat, hogy a zöldhasút külföldi központi bankokba és külföldi bankszámlákra helyezze, még akkor is, ha a dollár folyamatosan inflálódik és veszít a vásárlóerejéből. McMaken szerint végső soron ez azt jelenti, hogy az amerikai kormányzat sok éven át képes a választókat még több monetáris infláció, pénzügyi elnyomás és adósság elfogadására rávenni, mielőtt a hazai árinfláció politikai problémává válna. Tulajdonképpen még amikor az amerikai központi bank 8 ezer milliárd dollárnyi új dollárt is teremt az amerikai eszközárak felhajtása érdekében, a világ nagy része kivonja ezeket a dollárokat az amerikai belföldi piacokról, és ez – legalábbis rövid távon –  csökkenteni fogja az amerikai árinflációt.

A másik előny: a dollár dominanciája a globális kereskedelmi tranzakciókban, nagyobb globális keresletet jelent az amerikai adósságok iránt. A zöldhasút a nemzetközi kereskedelmi számlák legalább felénél használják, ami ötször annyi, mint az Egyesült Államok részesedése a világ árubehozatalában, és mindez felpezsdíti az amerikai eszközök iránti keresletet. Ezen eszközök közé tartoznak az amerikai államadósságok. Az ezek iránti roham pedig lefelé nyomja a kamatlábat, amelyet az amerikai kormánynak kell fizetnie a hatalmas, 30 ezer milliárd dolláros adóssága után.

Mindent egybevetve, 

Ezek egyike sem tesz jót az USA termelő embereinek. Egyrészt a deficitkiadásokat – akár választási háborúkról, akár jóléti programokról van szó – mindig meg kell fizetni, vagy az árinfláció (azaz az inflációs adó), vagy a jövőbeni rendes adózás formájában. Ezenkívül a tartalékvaluta-státusz rövid távon politikai fedezetet teremt a kormányzat könnyűpénz-politikájához. Vagyis a dollár iránti globális kereslet segít azt az átmeneti benyomást kelteni, hogy a monetáris inflációnak kevés a hátránya. Ez azonban csak addig tarthat, amíg a zöldhasú tartalékvaluta-státusza meg nem szűnik, vagy akár jelentősen meg nem gyengül. Addig is a világot el lehet árasztani a dollárral.

A tartalékvaluta-státusz – azáltal, hogy politikailag elősegíti a hiányon alapuló kiadásokat – a magángazdaság azon részeinek is árt, amelyek függenek a magánberuházásoktól. A hiányból fedezett kiadások növekedésével a gazdaságot egyre nagyobb mennyiségű, adóval fedezett államadósság árasztja el. Ez hatalmas vagyont vonz az államkötvényekbe, amely egyébként a magánszektor beruházásainál landolna.

McMaken szerint

A nemzetközi devizahatalom elvesztésének hatásai

Arra is felhívja a figyelmet, hogy a dollár tartalék státuszáról szóló vita gyakran hamis kettősséget teremt a végkifejletek között. Vagy a globális monetáris rendszer teljes uralma vagy a zöldhasú teljes feladása jön csak számításba. Pedig nagyobb a valószínűsége annak a forgatókönyvnek, hogy a dollár jelentősen gyengül, de továbbra is megmarad a leggyakrabban használt valuták között. Ahogy a font sem tűnt el, amikor az 1930-as években elvesztette tartalékvaluta-státuszát.

McMaken felveti azt a lehetőséget, hogy a dollár az összes devizatartalék 40 százalékára süllyed, és csak a nemzetközi kereskedelmi számláknak egyharmadánál használják (a jelenlegi 50 százalék helyett). Szerinte ez nem feltétlenül pusztítaná el a zöldhasút vagy az amerikai gazdaságot, de minden bizonnyal korlátozná az amerikai kormányzat azon képességét, hogy újabb ezer milliárd dollár értékű adósságot halmozzon fel anélkül, hogy a növekvő adósság valódi költségei teljesen nyilvánvalóvá válnának. Ennél is fontosabbnak tartja, hogy egy dollárban kevésbé elárasztott világ olyan helyzetet teremtene, ahol kisebb lenne a kereslet az amerikai eszközök, például az amerikai államadósság iránt.

Természetesen a politikusok az állami hatalom ilyen jellegű fenyegetését rossz dolognak tekintik. Ezen a ponton azonban lényegtelen, hogy mit gondolunk erről, ugyanis várható, hogy ez megtörténik, függetlenül attól, hogy ki mit érez a kérdéssel kapcsolatban. McMaken szerint az egyetlen módja, hogy erre ne kerüljön sor, ha az amerikai kormányzat hirtelen elkezdené csökkenteni a hiányt és az állami kiadásokat, erős dollárpolitikát folytatna, esetleg a dollárt is egy olyan árucikkhez rögzítené, mint az arany. De azt is belátja, hogy mindezek közül egyik sem fog megtörténni anélkül, hogy a valutatartalék-státusz elvesztésének szintje már-már fenyegetővé válna. A jó hírnek azt tarja, hogy egy ilyen ébresztő jelzés gyengíteni fogja az amerikai rendszert és potenciálisan arra kényszeríti a döntéshozókat, hogy józanabb költségvetési, valamint monetáris politikát folytassanak.