Több amerikai politikus aggódva figyeli, hogy a dollár elveszti a jelenlegi pozícióját. Szerintük az amerikai kormánynak – függetlenül attól, hogy ki van hatalmon – kötelessége fenntartani a dollár tartalékvaluta-státuszát. Azt már kevesebben merik hangoztatni, hogy ezzel esetleg az amerikai polgár még jól is járhat.
Egyikük Ryan McMaken, aki szerint a hegemón szerepet megtartani igyekvő politikusok egyike sem magyarázza meg valójában, hogy miért olyan fontos a tartalékvaluta státuszának fenntartása. Érvelése alapján
ahhoz, hogy egy adott államnak magas életszínvonala és nagyfokú gazdasági szabadsága legyen, nem szükséges, hogy egy ország nemzeti fizetőeszköze tartalékvaluta legyen. Példaként ott van Norvégia vagy Svájc.
Ryan McMaken írásában szeretné, ha a politikusok is különbséget tennének a között, hogy mi a jó az amerikai kormánynak és mi a jó az embereknek. Az az elképzelés, hogy
a dollár globális tartalékvaluta-státusza Amerika számára elengedhetetlen, azon a hamis elképzelésen alapul, hogy az ottani kormányzat érdekei és az egyszerű adófizető amerikaiak érdekei ugyanazok.
Ezek az érdekek azonban ritkán esnek egybe, és a tartalékvaluta-státusz esetében bizonyosan nem. Ez különösen akkor van így, amikor a dollár mögött nincs olyan árucikk, mint az arany, csak egy lebegő fiat valuta, amelyet az aktuális kormányzat akarata szerint bármikor el lehet inflálni.
McMaken szerint nyilvánvaló, hogy a globális tartalékvaluta-státusz magának a rezsimnek kedvez.
A dollárnak ez a státusza lehetővé teszi a kormányzatok számára, hogy még bátrabban inflálja a zöldhasút és növelje a deficitet.
Ez növeli az amerikai rezsim azon képességét, hogy hatalmas jóléti programokkal vesztegesse meg a választókat és olyan káprázatos háborúkba keveredjen, amelyeknek semmi közük az USA területének védelméhez – véli a szerző. Mindez azonban a végső soron nem javítja a számlákat fizető amerikaiak életszínvonalát. Figyelmeztet arra, hogy még rosszabb lesz, amikor a zöldhasú megszűnik a domináns tartalékvaluta lenni – ami elkerülhetetlen –, a dollártulajdonosok vásárlóereje zuhanni fog. Úgy véli, az inflációs fájdalomért nem a tartalékvaluta-státusz megszűnése okolható, hanem az, hogy a dollár globális tartalékvaluta-státusza lehetővé tette a több évtizedes monetáris és fiskális rossz gazdálkodást.
Ryan McMaken meg is állapítja:
Azt követelni, hogy a rezsim továbbra is ragaszkodjon a globális tartalékvaluta-státuszhoz, egyet jelent követelni annak a politikának a folytatását, amely évtizedeken keresztül aláásta az amerikaiak pénzügyi jólétét.
Szerinte a politikai osztálynak a tartalékvaluta-státusz állítólagos fontossága nem gazdasági aggályokról szól, hanem valójában egy politikai projekt. Példaként hozza a dollár státuszát övező számos narratíva közül azokat, ahol Kína és a kínai geopolitikai hatalom áll a középpontban, amely tükrözi a zöldhasú hanyatlásától való félelmet. Mindezek nem a vagyon a gazdagság védelméről szólnak, hanem az USA kormányzati hatalmának növeléséről, a legújabb külföldi „gonosz birodalma” elleni harc nevében. Úgy véli, valójában a kínai valuta, a jüan nem is jelent fenyegetést a dollárra, mivel az jelenleg csak az ötödik a valuták versenyében. Egyelőre tehát még mindig a dollár uralkodik.
A tartalékvaluta-státusz első előnye, hogy nagyobb globális keresletet jelent a dollár iránt. A világ nagyobb hajlandóságot mutat, hogy a zöldhasút külföldi központi bankokba és külföldi bankszámlákra helyezze, még akkor is, ha a dollár folyamatosan inflálódik és veszít a vásárlóerejéből. McMaken szerint végső soron ez azt jelenti, hogy az amerikai kormányzat sok éven át képes a választókat még több monetáris infláció, pénzügyi elnyomás és adósság elfogadására rávenni, mielőtt a hazai árinfláció politikai problémává válna. Tulajdonképpen még amikor az amerikai központi bank 8 ezer milliárd dollárnyi új dollárt is teremt az amerikai eszközárak felhajtása érdekében, a világ nagy része kivonja ezeket a dollárokat az amerikai belföldi piacokról, és ez – legalábbis rövid távon – csökkenteni fogja az amerikai árinflációt.
A másik előny: a dollár dominanciája a globális kereskedelmi tranzakciókban, nagyobb globális keresletet jelent az amerikai adósságok iránt. A zöldhasút a nemzetközi kereskedelmi számlák legalább felénél használják, ami ötször annyi, mint az Egyesült Államok részesedése a világ árubehozatalában, és mindez felpezsdíti az amerikai eszközök iránti keresletet. Ezen eszközök közé tartoznak az amerikai államadósságok. Az ezek iránti roham pedig lefelé nyomja a kamatlábat, amelyet az amerikai kormánynak kell fizetnie a hatalmas, 30 ezer milliárd dolláros adóssága után.
Mindent egybevetve,
a dollár tartalék státusza sokkal több amerikai kormányzati kiadást jelent. Ez nem hoz nettó hasznot, mivel a kormányzati kiadások önmagukban torzítják a gazdaságot, felhajtják az árakat és más módon, politikai megfontolások szerint osztják újra a javakat, nem pedig a fogyasztók és a vállalkozók igényei szerint.
Ezek egyike sem tesz jót az USA termelő embereinek. Egyrészt a deficitkiadásokat – akár választási háborúkról, akár jóléti programokról van szó – mindig meg kell fizetni, vagy az árinfláció (azaz az inflációs adó), vagy a jövőbeni rendes adózás formájában. Ezenkívül a tartalékvaluta-státusz rövid távon politikai fedezetet teremt a kormányzat könnyűpénz-politikájához. Vagyis a dollár iránti globális kereslet segít azt az átmeneti benyomást kelteni, hogy a monetáris inflációnak kevés a hátránya. Ez azonban csak addig tarthat, amíg a zöldhasú tartalékvaluta-státusza meg nem szűnik, vagy akár jelentősen meg nem gyengül. Addig is a világot el lehet árasztani a dollárral.
A tartalékvaluta-státusz – azáltal, hogy politikailag elősegíti a hiányon alapuló kiadásokat – a magángazdaság azon részeinek is árt, amelyek függenek a magánberuházásoktól. A hiányból fedezett kiadások növekedésével a gazdaságot egyre nagyobb mennyiségű, adóval fedezett államadósság árasztja el. Ez hatalmas vagyont vonz az államkötvényekbe, amely egyébként a magánszektor beruházásainál landolna.
McMaken szerint
ez a dollárpazarlás nem volt sem szükséges, sem tanácsos, de a globális tartalékvaluta-státusz fenntartása segíthet a kormányzatoknak, hogy évtizedekig megússzák az ilyesmit.
Arra is felhívja a figyelmet, hogy a dollár tartalék státuszáról szóló vita gyakran hamis kettősséget teremt a végkifejletek között. Vagy a globális monetáris rendszer teljes uralma vagy a zöldhasú teljes feladása jön csak számításba. Pedig nagyobb a valószínűsége annak a forgatókönyvnek, hogy a dollár jelentősen gyengül, de továbbra is megmarad a leggyakrabban használt valuták között. Ahogy a font sem tűnt el, amikor az 1930-as években elvesztette tartalékvaluta-státuszát.
McMaken felveti azt a lehetőséget, hogy a dollár az összes devizatartalék 40 százalékára süllyed, és csak a nemzetközi kereskedelmi számláknak egyharmadánál használják (a jelenlegi 50 százalék helyett). Szerinte ez nem feltétlenül pusztítaná el a zöldhasút vagy az amerikai gazdaságot, de minden bizonnyal korlátozná az amerikai kormányzat azon képességét, hogy újabb ezer milliárd dollár értékű adósságot halmozzon fel anélkül, hogy a növekvő adósság valódi költségei teljesen nyilvánvalóvá válnának. Ennél is fontosabbnak tartja, hogy egy dollárban kevésbé elárasztott világ olyan helyzetet teremtene, ahol kisebb lenne a kereslet az amerikai eszközök, például az amerikai államadósság iránt.
Ez magasabb kamatlábakat jelentene az amerikai kormány számára és kevesebb lehetőséget arra, hogy a valuta felduzzasztásával finanszírozza a jóléti-háborús államot.
Természetesen a politikusok az állami hatalom ilyen jellegű fenyegetését rossz dolognak tekintik. Ezen a ponton azonban lényegtelen, hogy mit gondolunk erről, ugyanis várható, hogy ez megtörténik, függetlenül attól, hogy ki mit érez a kérdéssel kapcsolatban. McMaken szerint az egyetlen módja, hogy erre ne kerüljön sor, ha az amerikai kormányzat hirtelen elkezdené csökkenteni a hiányt és az állami kiadásokat, erős dollárpolitikát folytatna, esetleg a dollárt is egy olyan árucikkhez rögzítené, mint az arany. De azt is belátja, hogy mindezek közül egyik sem fog megtörténni anélkül, hogy a valutatartalék-státusz elvesztésének szintje már-már fenyegetővé válna. A jó hírnek azt tarja, hogy egy ilyen ébresztő jelzés gyengíteni fogja az amerikai rendszert és potenciálisan arra kényszeríti a döntéshozókat, hogy józanabb költségvetési, valamint monetáris politikát folytassanak.
Az a helyzet, hogy ezekben a figurákban az eszme felülírja az emberséget, és csak azért nem akasztanak, nyaktilóznak és lövöldöznek még, mert ahhoz is gyávák. Ungváry Zsolt írása.
A Trump-párti aktivista és hívő keresztény elleni merénylet a legújabb hibbant szélsőbaloldali elméletek és az általuk hiszterizált közállapotok következménye. Charlie Kirk halálára. Szilvay Gergely írása.
Ukrajnában is beszédtémát szolgáltatott a miniszterelnök vasárnapi előadása.
Varga Mihály MNB-elnök kijelentése is kedvezően befolyásolta az árfolyamot.
Nagyon rossz helyzetbe kormányozta magát Chicago városa, ami az egyik legnagyobb adósságot halmozta fel az USA-n belül. Mindezt súlyosbítja a neki otthont adó tagállam, Illinois adóssága. A kormányzó és a polgármester is baloldali demokrata.
A Fehér Ház megerősítette a hírt.
Nem csodálkozhatunk Florian Wirtzék véleményén, a magyar válogatott csapatkapitányáén már annál inkább.
A 444 ironikus hangnemben számolt be Orbán Viktor interjújáról.
