Egy év a szankciós kudarcok árnyékában

Ordít a szamár, eső lesz

Egy esztendővel ezelőtt, amikor az USA által kézivezérelt Nyugat úgy döntött, hogy belekezd a Moszkva elleni szankciós háborúba, az elbizakodottsága legalább akkora volt, mint Putyiné, amikor azt hitte, hogy néhány hét alatt lerendezi a háborút. Joe Biden elnök a szankciók következtében az orosz gazdaság teljesítményének 50 százalékos csökkenését vizionálta, az egyre furcsábban viselkedő német külügyminiszter egyenesen a Putyin-rendszer megroppantásáról beszélt, Ursula von der Leyen pedig Moszkva hadigépezetének összeomlását látta a szankciókban. A pénzintézetek lelkesen helyeseltek, a JP Morgan 12 százalékos, a Nemzetközi Pénzügyi Intézet (IIF) 15 százalékos GDP-esést prognosztizált, maguk az orosz gazdasági elemzők pedig a 30 százalékos csökkenést sem tartották kizártnak – emlékeztet a The Guardian. 

A valóság jól tükrözi a Nyugat egész háborúval kapcsolatos, propagandát és nem tényeket alapul vevő retorikáját. Az orosz gazdaság mindössze 2,2 százalékkal zsugorodott tavaly. A Nemzetközi Valutaalap előrejelzése szerint Oroszország GDP-je idén 0,3 százalékkal, 2024-ben pedig már 2,2 százalékkal fog nőni, dacára a szankcióknak. Jogosan merül fel a kérdés, amit Magyarország újra és újra feltesz: mi értelme volt az eddigi szankcióknak, és kinek fájnak jobban: Moszkvának vagy az EU-s tagállamoknak? 

A pokolba tartó vonat

Míg egy évvel ezelőtt a nyugati országok a szankciók várhatóan gyors és könyörtelen eredményeivel kampányoltak, a jelenlegi narratíva már csak a második részét tartalmazza az újabb és újabb büntetőcsomagokkal kapcsolatos propagandának. Az uralkodó kötelező panel szerint a gyorsaság soha nem volt mérvadó, a GDP adatok pedig semmit nem jelentenek. A  hívők stratégiai türelmet emlegetnek és plasztikusan úgy fogalmaznak, a szankciók eredményei nem sprinthez, inkább egy maratoni versenyhez hasonlítanak. A büntetőcsomagok hatásainak pozitív értékelésében természetesen az ukránok járnak az élen: kijevi közgazdászok a növekvő költségvetési hiány miatt most éppen az orosz jegybank tartalékainak felélését prognosztizálják.

A szankciós politika kezdete valóban pánikot váltott ki Oroszországban, ezt pedig a Nyugat úgy értelmezte, hogy igaza volt, és intézkedései a háború gyors befejezését fogják eredményezni. A rubel árfolyama óriásit gyengült a dollárhoz képest, az orosz oligarchák vagyonának zárolása tényleg érzékenyen érintette az elitet, a nemzetközi bankrendszerből kikapcsolva az ügyfelek legszívesebben befőttesüvegben tárolták volna a pénzt, a nemzetközi cégek kivonulása pedig az első időszakban úgy tűnt, érzékenyen fogja érinteni az orosz gazdaságot. 

És jött a doktor

Az orosz jegybank és a technokraták egészen bravúros igazodást mutattak be. Sokan voltak az orosz pénzügyi rendszer legfelsőbb köreiben, akik igyekeztek lebeszélni Putyint a háborúról, annak lehetséges, riasztóan negatív gazdasági következményire mutogatva. Ám abban a pillanatban, hogy tavaly február 24-én bekövetkezett, az orosz hadigépezet megindult, az addigi ellenzők pontosan tudták, mit kell tenniük: elfogadták a helyzet megváltoztathatatlanságát, villámgyorsan alkalmazkodtak, és minden eszközzel azon voltak – és vannak a mai napig –, hogy Oroszország a lehető legkevesebb gazdasági és pénzügyi sérüléssel ússza meg a szankciós támadásokat. 

Volt miért aggódni: az orosz központi bank külföldi tartalékaiból a szankciók zászlaja alatt mintegy 300 milliárd dollárt fagyasztottak be még februárban. Ez a lépés egyértelműen a költségek és az oroszországi infláció drasztikus növelését célozta meg, ám

február 28-án 20 százalékra emelte az irányadó kamatlábat, amelynek stabilizációs hatása révén az orosz bankrendszer megmenekült attól, hogy a polgárok a pénzüket féltve kifosszák a pénzintézeteket. Moszkvának még arra is maradt energiája, hogy egyes bankokat – elsősorban azokat, amelyek az energiakereskedelmi tranzakciókat bonyolították – bent tartson a SWIFT-rendszerben, tudván, hogy ez nem csak Oroszországnak, de valamennyi importőr államnak is elemi érdeke. A gyors reagálásnak köszönhetően az orosz likviditási szint március végére nagyjából vissza is állt az első nagy szankciók bevezetése előtti szintre. 

Elemi hibák

A Nyugat, de elsősorban Brüsszel a legnagyobb hibát akkor követte el, amikor semmibe vette az egyes tagországok érdekeit, és kizárólag a saját akaratát próbálta lenyomni valamennyi ország torkán. Miután az első nagy pénzügyi rohamot Moszkva sikeresen visszaverte, a szankció hívei emelni próbáltak a téten, ám a gyors siker reményében egyszerűen megfeledkeztek a konszenzusos megoldások alapfeltételeiről. A szankciós háború az EU-s tagállamok közös akaratán alapulna, ezt azonban az Európai Bizottság és a háborús eszkaláció lehetőségével mit sem törődő országok teljesen figyelmen kívül hagyták. Több szankció tekintetében számos állam valóban lelassította a folyamatot, ez azonban alapvetően az említett konszenzushiánynak köszönhető. Magyarországot és annak miniszterelnökét a liberális elit válogatott sértésekkel illette, amikor világosan megfogalmazta: nem engedi, hogy az ország energiaellátása veszélybe kerüljön, pusztán azért, mert Brüsszelt, az USA-t és egyes tagállamokat kizárólag Oroszország térdre kényszerítése érdekli.

A tagállamok nemzeti érdekeinek teljes figyelmen kívül hagyásával a háborús szankciós politika hívei maguk nyomtak botot a bicikli küllői közé. Bár a liberális mainstream előszeretettel állítja be Magyarországot a szankciós politika legfőbb akadályozójának, ez a megállapítás nem is állhatna távolabb az igazságtól: emlékezhetünk Németország kétarcú viselkedésére a gázimport területén, vagy arra a cirkuszra, ami az olajársapka bevezetése kapcsán kitört a balti államok és Lengyelország, illetve a nagy kereskedelmi hajóflottával rendelkező országok, például Görögország között. Hogy a belga lobbi mindent elsöprő erejét már ne is említsük az orosz gyémántok kapcsán.

Ami a külföldi cégek kivonulását illeti, a kezdeti oroszellenes hisztéria olyan lépésekre késztetett több száz vállalatot, amelyre senki nem kérte őket, és amelyet utólag rengetegen megbántak. Mára kiderült, hogy a nagy üzleti exodus egy teljesen koncepciótlan, a kivonuló cégeknek csillagászati összegű veszteséget okozó, elkapkodott mutatvány volt – azok ellenben, akik maradtak, köszönték szépen a konkurencia távozását, és folytatták tevékenységüket, amelyet egyetlen szankció vagy előírás sem tiltott meg nekik.

A szankciós politika konszenzust nélkülöző erőltetése és lelassulása időt hagyott Oroszországnak arra, hogy addigi kereskedelmi útvonalait másokkal helyettesítse, illetve exportkereskedelmének súlypontját az EU helyett az ázsiai országok felé terelje. A terv sikerrel járt. Az Indiával és Kínával megerősített gazdasági kapcsolatok révén a kereskedelmi mutatók még akkor is stabilak maradtak, ha a két óriás egyébként nyomott áron vásárol Moszkvától, amely a mennyiség növelésével igyekszik a kiesést pótolni. Ennél is jobban fájt Brüsszelnek Törökország szankciókkal szembeni elutasítása, és kereskedelmi kapcsolatainak soha nem látott erősítése Moszkvával. A tavalyi harmadik negyedévben ez havi 1 milliárd dollárt eredményezett, ami a dupláját jelenti az egy esztendővel azelőtti időszakban mértnek. Oroszország számára Ankara nyitottsága kulcsfontosságú lett, hiszen a nyugati alkatrészek tilalma az időtlen idők óta EU-s tagságért kilincselő, de folyamatosan elutasított Törökországra nem vonatkozik. A széles rést a szankcionáló országok vállalatai is észrevették, így gyakorlatilag Törökországon keresztül vígan üzletelnek Moszkvával, a nélkül, hogy megszegnék a szabályokat.

És Európa elkezdte finanszírozni az orosz hadigépezetet

A szankciós politika csődje a legplasztikusabban az energiakereskedelem terén nyilvánult meg. Bár ebben az esetben is előszeretettel szidják Magyarországot, az orosz energiahordozóktól való jelenlegi hazai függőség eltörpült Németország Moszkvához fűződő, egyébként olajozottan működő kapcsolatai mellett. 

A szankciós politika legnagyobb kerékkötője Németország lett, igaz, Berlint nem merték az Orbán-fóbiában szenvedő EP-s képviselők sértegetni és Putyin-pincsinek nevezni, inkább csak néma remegéssel figyelték a Scholz-kabinet rémületét és tanácstalanságát. Német közgazdászok minden módon próbálták a kormányt meggyőzni arról, hogy az orosz energiától való elszakadás nem vezet majd a gazdaság gyors összeomlásához, ám süket fülekre találtak. (Tegyük hozzá: a recesszió igen nagy valószínűségét ők is elismerték, mindössze a gazdasági katasztrófát tagadták.) Habeck gazdasági miniszter tömeges munkanélküliséget és elszegényedést emlegetett, Scholz kancellár pedig elég idegesen küldte el melegebb éghajlatra az energiaszankciókat helyeslő gazdasági szakembereket. Miközben a kormány töprengett, Oroszország márciusban napi 1 milliárd eurót keresett energiaexportból. 

Aztán jött minden idők egyik legdrágább nyara, amikor a szankcióknak és az oroszok viszontválaszainak köszönhetően rekordmagasságba emelkedtek az energiaárak, olyan mesés bevétellel szolgálva Moszkva számára, amelyről a szankciós politika által megzavart világpiaci kereskedelmi káosz nélkül nem is álmodhatott volna. A tavalyi év során az orosz folyó fizetési mérleg többlete augusztus végéig több mint háromszorosára, 227,4 milliárd dollárra emelkedett. Ez 86 százalékos növekedést jelent az export-import közötti különbségben, és főszerepet játszott az infláció csökkentésében és a rubel izmosodásában. Ha van tankönyvbe illő példája a kontraproduktivitásnak, ez biztosan az. 

Tél tábornok nem vett részt a háborúban

A gazdasági helyzet annyira magabiztossá tette Putyint, hogy előbb csak belengette az Európába irányuló gázszállítások csökkentését, majd meg is tette azt. Júniusban 75 százalékkal húzta le az EU-ba irányuló mennyiséget, egy hónappal később 10 napra – éves karbantartás címén – teljesen lezárta a vezetékeket, amikor pedig újranyitotta, a 170-ről eleve 40 millió köbméternyire csökkentett gázmennyiség helyett már csak napi 20 millió köbmétert engedett átcsorogni a csöveken. A helyzet gyorsan és drasztikusan véglegesedett, amikor szeptember 26-án „ismeretlenek” felrobbantották az Északi Áramlat vezetékeket, ezzel pontot téve az északi gázszállítás történetének végére. 

Németország számára ezzel törvényszerűvé vált a diverzifikáció fénysebességre kapcsolása, ezzel együtt az orosz energiahordozókkal kapcsolatos óvatos álláspont teljes feladása. Európa azon része, amelynek – földrajzi adottságai vagy pénzügyi tartalékai révén – lehetősége volt rá, gyakorlatilag fél év alatt igyekezett függetleníteni magát az orosz gáztól, és méregdrágán ugyan, de feltöltötte tározóit. A mostani siker és az, hogy az európai gázmennyiség megbízható szinten maradt, óriási részben köszönhető az enyhe időjárásnak és a rekordokat döntő magas hőmérsékletnek, amely drasztikusan csökkentette a felhasznált energiamennyiséget. És igen, az orosz gáznak is, amelyből jócskán volt még elraktározva a szankciók előtti időkből. 

Úgy tűnik tehát, hogy az Oroszországból Európába irányuló vezetékes gázszállításnak majdnem mindenhol vége – Magyarország a szerződéseknek megfelelően kapja a mai napig a földgázt –, Putyinnak tehát az egyik legfontosabb dolga az LNG-termelés kapacitásának növelése, amelyet aztán szépen tud értékesíteni az EU-s piacokon, valamint az eddigi útvonalak átállítása az ázsiai országok felé. Az orosz gázexport megsínylette a szankciókat (és az év legcinikusabb terrorcselekményét), de Moszkva alternatív megoldásaival el tudta érni, hogy mindez ne befolyásolja érdemben háborús gépezetét. Miután kész tények elé állították, az orosz energiakereskedelem elkezdte a kiskapuk kiszélesítését. A legfontosabb feladat az eddig az európai keresletet kiszolgáló gázmezők összekötése Kínával, a Power of Siberia vezeték ugyanis teljesen más területről szállítja az energiát Pekingnek.

Olajra lépve

Egészen a nyárig kellett várni arra, hogy a hatodik szankciós csomagban az EU meghozza az orosz kőolajra vonatkozó tiltó rendelkezéseket. (Ez az, amelyet Magyarország csak azzal a feltétellel szavazott meg, ha mentességet kap alóla.) A határidőkkel azonban így is nagyon rugalmasan bánt Brüsszel: míg az importtilalom a nyers kőolajra december 5-én lépett életbe, addig a finomított származékok tiltásának dátuma február 5-e volt. A kőolajkereskedelmi tilalom diszkrét kiskapuja pedig az a (harmadik országokba szállítandó) hordónként 60 dolláros árplafon lett, amely körül a mai napig folyik a vita a tagországok között: míg egyesek (Görögország, Ciprus) alacsonynak tartják, mások (Lengyelország, balti államok) nevetségesen magasnak. 

A 60 dolláros plafon valóban nem ingatja meg annyira Oroszország kereskedelmét, mint amennyire vehemensen foglakozott a G7 és az EU a kiszabásával. A Kreml eleve 70 dolláros árral kalkulált 2023-ra, Putyin ráadásul annyira biztos a dolgában, hogy még azt is beígérte: nyár közepéig egy csepp olajat sem szállít azokba az országokba, amelyek az árplafonhoz akarják tartani magukat. Hogy ki jár jól? Ismét Kína és India, amelyek a Brent olajhoz képest olcsó Ural olajat

amely megint csak az eladott mennyiséggel fogja kompenzálni a bevételkiesést. A 60 dolláros árplafon – bármennyire abszurd – valójában mindenki számára jó megoldás. Oroszország tovább tud kereskedni, a Nyugat megnyugtatta a lelkiismeretét, az ötletgazda G7-es országok pedig biztosították, hogy az olajárak ne kezdjenek piacrengető táncba. 

A kritikusok a plafon összegének a felét, vagyis nagyjából 30 dolláros hordónkénti limitet tartanának elfogadhatónak annak érdekében, hogy azt az orosz gazdaság valóban megérezze. Ahhoz, hogy Putyin tartani tudja horribilis, a GDP 6,3 százalékát kitevő védelmi költségvetését, nyilvánvalóan ragaszkodnia kell az előzetesen kalkulált energiabevételi számokhoz. Az Ural olaj pillanatnyi ára 53 dollár felett van valamivel. Hogy a kijevi közgazdászoknak igaza legyen, és Oroszország elkezdje felélni tartalékait, a számítások szerint huzamos ideig 25-35 dollár körül kellene mozognia az orosz olaj árának, erre azonban szinte csak elméleti lehetőség van, ilyen mélyre az árplafont sem a G7-ek, sem Brüsszel nem hagyná süllyedni, akkora piactorzító hatása lenne. 

Azt pedig mondani sem kell, hogy Oroszország, amely rengeteget tanult Irántól a szankciók kijátszásáról, remekül alkalmazza az ismert gerillamódszereket is annak érdekében, hogy elkerülje a csapdát. Az óriástankerek helyett Moszkva kisebb hajókból álló, zavaros tulajdoni háttérrel rendelkező hajókat vásárolt, vagy egyszerűen papíron eladta a sajátjait nem orosz vállalatoknak, (hogy aztán ugyanúgy használja azokat), és az így felépített árnyékflottával szállítson kőolajat mindazon országok felé, amelyek örömmel élnek a szankciós politika által tálcán nyújtott lehetőséggel.

A nagyobb trükkök mellett persze számtalan apró is létezik az olajkereskedelmi szankciók kijátszására: a sima papírozási bűvészkedéstől a hajók átnevezésén át egészen az orosz és a más jellegű kőolaj keveréséig. A titkos piac egyelőre működik: 2023 egyik nagy kérdése lesz, hogy képes-e folyamatosan ereje teljében működni, kiküszöbölve ezzel teljesen a szankciók okozta nehézségeket. 

A vadászat folytatódik 

Brüsszel változatlanul ragaszkodik a szankciós csomaggyár működtetéséhez. A háború kitörésének első évfordulójára időzítve fogják bejelenteni a tizedik tilalmi lista tervezetét, a harc tehát folytatódik. Bár immár egyre több európai kormány teszi fel a kérdést arról, van-e bármiféle értelme ennek a küzdelemnek, egyelőre – az USA irányításával – Brüsszel merev álláspontja előtt fejet hajtanak.

Látva azonban az egy esztendő alatt elért eredményeket és kudarcokat, a szankciós politika kontraproduktív hatásait, a minden mindegy alapon folytatott offenzívát, Oroszország gazdasági alkalmazkodóképességét és ellenszankciós lépéseit, valóban nehéz már megállapítani, valójában kinél van a puska ebben az abszurd és az elemi logikának ellentmondó vadászatban. Eddig ugyanis úgy fest a helyzet, hogy Oroszország nem csak kilép a zsákmányszerepből, de át is öltözik vadásznak. Ha pedig a fegyvert is csőre tölti, akkor száz százalékban igaza lesz a magyar miniszterelnöknek, aki pár napja úgy fogalmazott: a szankciókkal Oroszországot célozták meg, de Európát találták el.

Fotó: 123RF