A Politico beszámolója szerint múlt héten Ukrajna, az USA, Kanada, Lengyelország, a balti államok, Japán és Dél-Korea diplomatái egy nagyon zárt körű ebéden vettek részt Brüsszelben. A megbeszélés hivatalos tárgya Ukrajna további támogatása volt, az eseményen részt vevő egyik diplomata szerint ugyanakkor legalább akkora hangsúlyt kaptak a Kína elleni szankciók alternatívái is. A leves és a desszert elfogyasztása között az is kiderült, hogy több ország egyáltalán nem lelkesedik Joe Biden újabb pusztító hatású tervéért. A hárítás indoka egyelőre az, hogy senki (beleértve a titkosszolgálatokat) nem tudott eddig konkrét bizonyítékkal szolgálni Peking fegyverszállítási akcióiról. Még akkor sem, ha az elmúlt hetek amerikai narratívája érezhetően ezt helyezi előtérbe, továbbá akkor sem, ha Olaf Scholz nagyokat nyelve szintén „megfenyegette” Kínát a vörös vonal átlépésével kapcsolatban, jelezve, hajlandó lesz belesétálni egy újabb szankciós politikai csapdába.
Nem mintha a bizonyíték hiánya bármit számítana. Ha az USA bármilyen formában háborúzni akar Kínával, akkor azt fogja tenni, és ebbe – szokásához híven – belerángatja majd szövetségeseit is. Nem kell messzire visszatekinteni a történelemben: Washington az iraki háború megindítását 2003-ban a feltételezett tömegpusztító fegyverkészletek miatt indította el – amelyről aztán kiderült, hogy nem is léteztek, de ezzel a szimpla ténnyel utólag már nehéz volt bármit kezdeni. Most is így fog történni.
Így vagy úgy
Konkrét tervek nincsenek még nyilvánosság elé tárva (hogy léteznek, abban biztosak lehetünk) a Kína ellen bevethető szankciókról. Az USA jelenleg a puhítás fázisánál jár. Oroszországgal ellentétben Kínával óvatosabbnak kell lennie, ha gazdasági és kereskedelmi tiltórendelkezéseket akar bevezetni. Ursula von der Leyen „berendelése” elsősorban azért lett sürgős, hogy Bidennek információkkal szolgáljon egy újabb, ezúttal már a globális kereskedelmet is lebénító szankciómassza ötletének a tagállamokra gyakorolt hatásáról – nem a gazdasági, inkább az együttműködési hajlandóság értelmében. Afelől nem lehet sok kétség, hogy ha Biden elindítja az újabb szankciós gépezetet, nem von der Leyen lesz az, aki ellenvetésekkel fog élni sőt, nagyon elképzelhető, hogy hamarosan ugyanolyan lelkesen várhatjuk a Kínára kivetendő szankciók melletti propagandaérveket, mint Oroszország esetében.
Egy Pekingnek küldött hadüzenet senkinek nem fájna jobban, mint Németországnak – nem véletlen a Biden–Scholz találkozó. Az USA-nak el kell fogadtatnia Berlinnel, hogy „önszántából” újra beszaladjon egy olyan zsákutcába, ahonnan nem tud kikecmeregni. Németország ipara és gazdasága olyan szorosan összefonódik a kínai ellátási láncokkal, hogy csak vesztesként kerülhet ki egy újabb szankciós konfliktusból. Ennek ellenére Scholzon nyomaiban sem látszik az a határozottság, amellyel saját országának iparát meg tudná védeni. A helyzet az, hogy az Északi Áramlatok vezetékeinek felrobbantása (ezzel a német gázszállítások teljes ellehetetlenítése) után egyre növekvő rémülettel és tanácstalansággal – gyakorlatilag Macron francia elnöknek átengedve a vezéri szerepet – nézte végig Biden zöld törvényének bevezetését is, amely tönkre fogja tenni az európai és elsősorban a német ipart. Ezzel azonban még nincs vége a behódolásnak.