A háború első éve: a fegyveripar sötét hajnala

Ukrajna mostanság egyetlen hónap alatt használja el az USA 155 mm-es lőszereinek éves gyártási kapacitását. Az egy évvel ezelőtt kitört háború második hónapjában, már tavaly tavasszal nyilvánvalóvá vált, hogy a fegyvergyárak nem bírják azt a tempót, amelyet a kormányzati rendelések diktálnak nekik. 

A világ annyit hallgatta az uralkodó – és éppen megdőlő – doktrínát arról, hogy a „hagyományos” háború korszakának vége, a jövő háborúit pedig már csak okosfegyverekkel és a kibertérben vívják, hogy ennek szellemében kezdett, illetve nem kezdett készülni a várható konfliktusokra. Az országok meglepő mértékben korlátozták a hagyományos szárazföldi készleteket, ám annál többet költöttek a légi és tengeri hadviselés eszközeire. Ebbe a furcsa helyzetbe rondított bele az ukrajnai háború, amely intenzitásával és szárazföldi klasszikus fegyverarzenáljával sok mindenre emlékeztetett, csak éppen arra nem, amire a szakértők és elemzők számítottak. A fegyvergyártókat ennek megfelelően teljesen felkészületlenül érték az újonnan támasztott elvárások, olyannyira, hogy a problémát a mai napig nem tudták megoldani.

A nagy számok törvénytelensége

Az ukrajnai háború alapjaiban a tüzérségre épül. Kijev, miután rövid idő alatt elhasználta a szovjet technikával járó 152 és 122 mm-es lövedékeket, egyre inkább a NATO-tagországok által biztosított fegyverzetre és a más szabványú, 155 mm-es lövedékekre támaszkodik. Csakhogy azokból egyszerűen nincs megfelelő mennyiség, legalábbis annyi semmiképpen, amennyi az ukrán katonák lőszerhasználatát pótolni tudná. A hír, amely szerint az USA a saját speciális, Izraelben felhalmozott lőszerkészletét kezdte megdézsmálni, hogy Kijevnek küldjön belőle, jól rávilágított, mekkora bajban vannak kapacitás terén a lőszergyártó vállalatok. 

A lőszermennyiség drasztikus csökkenése nemcsak annak köszönhető, hogy Ukrajna pár nap alatt nagyobb mennyiséget használ el, mint egy kisebb NATO-tagállam békeidős éves készlete, hanem annak is, hogy 

Tavaly nyáron, amikor még szinte teljes egészében a Javelin és a Stinger rakétáké volt a védekezési főszerep Ukrajnában, a gyártó Raytheon finom vészjelzéseket adott le a készletek aggasztó apadásával kapcsolatban. 
Gregory Hayes vezérigazgató az alkatrészhiányt és az ellátási láncok járványt követően kialakult bizonytalanságát nevezte meg elsődleges akadályként. Ahogyan arra is rámutatott, hogy a globális chipgyártásban kialakult káosz miatt a precíziós fegyvereket egyszerűen újra kell tervezni, hogy az addig használatos félvezetőket más típusúakkal tudják pótolni. A problémát csak súlyosbította, hogy a Pentagon az esetek zömében – biztonsági protokollra hivatkozva – egyetlen beszállítóval kötött szerződést, ez pedig azt eredményezte, hogy elég volt egyetlen szemnek meggyengülni az ellátási láncban, hogy az egész gyártási folyamat veszélybe kerüljön. 

A fegyvergyártók kapacitási lassulásában azonban szerepet játszott a hosszú távú szerződések hiánya is. Az USA esetében a Stingerekre és a Javelin rakétákra a Pentagon hosszú évek óta nem adott le rendelést, így a termelést a kisszámú külföldi tételnek megfelelően csökkentették, beleértve ebbe teljes gyártósorok leszerelését és az üzemek berendezéseinek cseréjét. Ahhoz, hogy egy-egy fegyvert ipari mennyiségben újra elkezdjenek gyártani, a vállalatok mindenekelőtt a hosszú távú szerződést várták saját kormányuk részéről, olyat, amely határidejében független a jelenlegi háború hosszától és kimenetelétől. 

A Pentagon a Raytheon esetében igyekezett is biztosítani a vállalatot szándékai komolyságáról, és azonnal kötött vele egy 625 millió dolláros szerződést, ám az idő így is a donorországok ellen dolgozik. Hayes kalkulációi szerint 

más vállalatok még ennél is pesszimistább előrejelzéssel szolgáltak, és egyes lövedékek és fegyverek esetében a 2027-28-as határidőt tartották reálisnak.

105 lett, maradhat? 

Bár az európai vezetők, az amerikai elnök és a NATO főtitkára igyekeznek megnyugtatni Zelenszkijt a szállítások folyamatosságáról és a megfelelő mennyiségről, a háború első évének végén tisztán látszik, milyen hiányokkal kell szembenéznie a Nyugatnak. 

Az ukrán hadsereg mára már szinte kizárólag a szövetségesek szállításaira építhet, a konfliktus második éve azonban már egyértelműen arról fog szólni, képes-e teljesíteni ígéretét Washington és a háborút minden eszközzel folytatni akaró államok. A gyártási számok lehangolók: az Ukrajna által legjobban sürgetett 155 mm-es lőszerek gyártási kapacitása az USA-ban jelenleg 180 ezer darab. Ez óriási növekedés a „békeidős” termelést tekintve – amikor évente mindössze 30 ezer darab hagyta el az üzemeket –

Európa némileg jobban teljesít, a 155-ös kaliber gyártókapacitása itt (mindent beleszámítva) évi 300 ezer darab. A két szám együtt még mindig csak akkora mennyiség, amelyet Ukrajna 3-4 hónap alatt használ el, így érthető az aggodalom. Az USA máris arra kényszerült, hogy a mennyiségi problémát minőségcsökkenéssel orvosolja. A 155-ösök helyett 105 mm-es lövedékeket kezdett el összecsomagolni, amely nagyobb készletekben áll ugyan rendelkezésre, ám a hatótávolság tekintetében nem veheti fel a versenyt komolyabb testvérével, ami nyilván óriási gondot okoz egy tüzérségi eszközökkel vívott háborúban. 

Ötletroham, szerződésözön, rendeléscunami

A lövedékekkel kapcsolatos problémákat az összes ország szeretné gyorsan kezelni. Brüsszel azon fáradozik, hogy a tagországok egyéni megrendelései helyett egyetlen hatalmas, közös beszerzést írjon ki 155 mm-es lőszerekre, ezzel ösztönözve a gyártókat a termelés fokozására. Az Európai Bizottság szerint ez magában foglalná az előrefizetés lehetőségét is, hogy

A finanszírozási háttér még nem egészen tiszta, de az EU valószínűleg felhasználná az Európai Békekeret összegét is, amelyből eredetileg a donorországokat kárpótolta volna az Ukrajnának küldött fegyverzetért, és amelynek felhasználási módjáról az Európai Bizottság nem nagyon akar beszámolni.

A gyártás élén természetesen Németország és a Rheinmetall áll, amely egyszerre több vasat is tart a tűzben. Armin Papperger vezérigazgató szerint a vállalat évi 70 ezerről 450 ezerre emelné a termelést, ennek érdekében pedig megvenne egy spanyol lőszergyártó céget. 

Ezzel párhuzamosan 

amelynek éves bevételét 300-350 millió euróra (mai árfolyamon 114-135 milliárd forintra) becsülik előzetesen. 

Problémája Pappergernek is a hosszú távú szerződések hiányával van, ám a tény, hogy a Rheinmetall hajlandó saját zsebből előfinanszírozni a fejlesztéseket, azt jelzi, hogy megnyugtató ígéreteket kapott. 

Az USA ugyanakkor pontosan azt teszi, amit fegyvergyártó vállalatai várnak tőle: hosszú távú szerződéseket kezdett kínálni, hogy a cégek biztonságban érezhessék új befektetéseiket, de fellazítja az ellátási láncok szigorú szabályait is, kiküszöbölve a kizárólagos beszállítókra épülő rendszer bukkanóit. Az ösztönző eszközöktől a védelmi tárca a Javelin-gyártás meghatszorozódását, míg a Stingerek és a HIMARS-rendszerek esetében az előállított mennyiség megduplázódását várja. Ami a legfontosabbat, a 155 mm-es lövedékeket illeti: a Pentagon egyfelől új gyártóüzemet tervez építeni, másfelől egy kanadai vállalattól fog importálni, amelytől a lőszermennyiséget évi 1 millió darab fölé tudják növelni. A legnagyobb kérdés, hogy ez mennyit tud segíteni Ukrajnán, miután a tervezett kapacitásnövelés gyümölcsei leghamarabb 2024-re, legrosszabb esetben csak 2028-ra érhetnek be. 

Lecsupaszítva

A háború első évének riasztó tanulsága a lőszerhiányhoz kapcsolódik. Miközben az elmúlt években egyre több jelentés és elemzés foglakozott az olyan lehetséges konfliktusokkal, mint az orosz-ukrán háború vagy egy Kína-Tajvan konfliktus, elgondolkodtató az a baki, ahogyan a globális fegyvergyártás nem vett tudomást a lőszerkészletek és a gyártáshoz szükséges kapacitás reménytelen hiányosságairól. 

A német védelmi miniszter kirúgásához vezető okok között kiemelkedő helyen szerepelt a katasztrofális lőszerhiány, amelyet a tárcavezető hónapokon keresztül mintha észre sem vett volna.

Beszédes az is, hogy az újra európai katonai vezérszerepre törekvő Berlin 100 milliárd eurós (több mint 38 ezer milliárd forintos) haderőfejlesztési programot jelentett be, ám a lőszerkészletek növelésére alig akar költeni. 

De nem Németország az egyetlen, amely ezzel a problémával küzd. Egyes elemzők arra mutattak rá, hogy a NATO európai szárnya csupán 10 százalékával rendelkezik annak a lőszermennyiségnek, amely egy eszkalálódó háború első néhány hetében szükséges lenne.

A megoldást valószínűleg a szövetséges országok fegyvergyártói közötti együttműködés jelentené, amely közös fejlesztésekben és a gyártási kapacitások összefésülésében nyilvánulna meg, ám a piaci farkastörvények felülírják a nemesnek vélt szándékokat. Nemcsak a szabvány egységesítés nehézkessége okoz problémát, hanem az is, hogy a fegyvergyártási verseny főszereplői féltékenyen védik és őrzik saját technológiájukat, és eszük ágában sincs erkölcsi alapon megosztani azt a konkurenciával. 

Oroszország eközben teljesen átállt a hadigazdaságra. A fegyvergyártóknak nincs szüksége hosszú távú szerződések ígéreteire, pontosan tudják, mi a dolguk: 0-24-ben ontják magukból a haditechnikát. Bár április óta naponta jelenti be a „brit hírszerzés”, hogy Moszkva teljesen kifogyott a fegyverekből és a lőszerből, jelenleg mégis a Nyugat próbál egyre kétségbeesettebben tartalékokat összekaparni, míg Oroszország egyre gyorsuló ütemben hajt végre csapásokat Ukrajna ellen. 

Az EU és az USA a szankcióktól és embargóktól várta és várja a orosz fegyvergyártási és fegyverbeszerzési kapacitás hanyatlását, de egyelőre még nem látni az összeomlást. Ez persze nem azt jelenti, hogy az oroszoknál nincsenek a hiányból fakadó problémák, de a jelek arra utalnak, hogy a két oldal közül nem ők azok, akik kétségbeejtőbb helyzetben vannak.

A háttérben ráadásul 

Az USA, miközben a hadianyaggyártó képességeit nagy részben az ukrajnai eseményeknek rendeli alá, megfeledkezni látszik egy lehetséges invázióról. Márpedig Kína ellen nagy hatótávolságú precíziós rakétákra lenne szükség, hatalmas mennyiségben. Peking óriási arzenállal rendelkezik e téren, Washington azonban finoman szólva sincs fényes helyzetben: a napokban tartott müncheni biztonsági konferencián egy szimuláció egy Tajvan elleni kínai támadást modellezett, amely természetesen az USA beavatkozását vonta maga után. A kísérlet szerint 

Az ukrajnai háború első évének konzekvenciája nyilvánvaló, ám a Nyugat még mindig kétségbeesett lassúsággal reagál a problémára. A szolidaritás és a moralizálás azonban kevés lesz az ukránoknak: ha nagyon gyorsan nem találnak megoldást az egyre aggasztóbb lőszerhiányra, akkor sokkal hamarabb fognak tárgyalóasztalhoz ülni, mint ahogyan az Egyesült Államok azt tervezte.

Fotó: MTI/EPA/Alisa Yakubovich