Klíma-patthelyzet a szegények és a gazdagok közt

Klímapolitika vonatkozásában az elmúlt időszak azért lehetett érdekes, mert a világ vezetői találkoztak Egyiptomban, Sarm es-Sejkben a Sínai-félsziget legnagyobb városában, hogy megvitassák a Glasgow óta elért „eredményeket” a klímaváltozás terén. Az idézőjel nem véletlen, ugyanis csak végső esetben nevezném ezeket eredményeknek, hiszen érdemi változás egy év alatt nem igen történt.

A világ Egyiptomra figyel

A helyzet elég paradox, hiszen a vezető politikusok látszólag elkötelezettek a klímaváltozás megfékezésében – legalábbis a szavak szintjén. Ám a cselekvés szintjén mindez nem mutatkozik meg. Egyes politikusok előszeretettel tesznek katasztrofális előrejelzéseket a jövőre vonatkozóan, amennyiben a klíma területén nem történik összehangolt, hatékony és globális válasz. 

Abban a politikusok egyet is értenek, hogy a klímaváltozás problémája egy nagyobb ambíciót követel meg, például a kibocsátás csökkentésére, de ezek a gyakorlatban nem érvényesülnek, hiszen nincsenek kötelezve ezeknek a céloknak a teljesítésére. Ezért fordulhatott elő, hogy a 2021-es Glasgow-i klímacsúcs óta nem történt előrelépés a klímaválság kezelésében.

Ehhez hasonló klímakonferenciákat az 1990-es évektől kezdve rendszeres tartanak időközönként, viszont a probléma állandó: szinte mindig ugyanaz a forgatókönyv zajlik. A szegényebb gazdaságok azt követelik, hogy a gazdagabb országok elsőként és gyorsabban csökkentsék a saját kibocsátásukat azzal együtt, hogy támogatják azokat a programokat, amelyek a szegényebb országokat segíti a melegedő éghajlathoz való alkalmazkodásban. 

A másik oldalról közelítve a kérdéshez a gazdagabb gazdaságok viszont azt kérik, hogy a szegényebbek álljanak le a fosszilis tüzelőanyagokról, és valósítsák meg az átállást az olyan energiaforrásokra, mint a szél vagy a nap. A szegény gazdaságok rendszerint csak abban az esetben egyeznek ebbe bele, amennyiben a gazdagabbak kompenzálják őket a klímaváltozás jelentette károkért, amely – álláspontjuk szerint – a felelősségi körükön kívül áll. A gazdagabb országok erre szóban hajlandónak mutatkoznak, viszont eddig erre irányuló cselekvések nem történtek. 

Ez volt eddig a megszokott forgatókönyv az 1990-es évek óta megrendezett klímakonferenciákon.

A mostani egyiptomi csúcs azonban rendhagyó volt a tekintetben, hogy a gazdagabb és a szegényebb országok között növekvő szakadék egyre lényegesebb kérdéssé lép elő, elég csupán azt megemlíteni, hogy a gazdag országok egy éles versenybe kezdtek az orosz-ukrán háború nyomán az olaj- és gázellátás biztosításáért. 

A szegényebb országok pedig mélyülő energia és élelmiszerhiánnyal kénytelenek szembenézni a háború miatt, hiszen végeredményben a gazdagabb országok a háború hatásai miatt emelték meg a fosszilis tüzelőanyagok, az élelmiszer és a műtrágya árát, miközben leállították a szegényebb országokba irányuló releváns támogatásokat is. Ezeket a támogatásokat azért függesztették fel, hogy fejlesszék saját infrastruktúrájukat a készleteikkel együtt így elkerülve az éghajlati katasztrófát.

A gazdasági fejlettség lehetne a kulcs

Miközben az ENSZ, a klímaaktivisták és sokan mások erőteljesen kommunikálják kifelé azt, hogy a klímaváltozás elleni küzdelemben szinte semmit nem léptek előre, és felvázolnak egy erős pesszimista forgatókönyvet, addig 

Ez azért fontos, mert a gazdaságilag fejlettebb országok sokkal ellenállóbbá váltak a klímaváltozás hatásainak tekintetében. Az éghajlathoz egyértelműen alkalmazkodni kell, ezért a társadalom kellő védelemmel vértezi fel magát a szélsőséges időjárással szemben. A gazdag országokban ennek az alkalmazkodásnak a gyakorlati formái például az ellenálló épületek, gátak építése, légkondicionáló és hűtőtároló felszerelések (élelmiszerek, gyógyszerek), korai figyelmeztető rendszerek telepítése, kiürítési útvonalak létrehozása jó minőségű utak mentén, de még számos példát lehetne hozni. A társadalom éghajlati ellenálló képessége értelemszerűen összefüggésben áll a gazdasági fejlettséggel. Ez jelenti a bőséges energiához való hozzáférést (bár Európa ebben jelenleg nem áll jól), a jobb technológiát és mezőgazdaságot, valamint a jobb házakért és infrastruktúráért való fizetés lehetőségét. Maga a fejlődés emberek életének millióit mentette meg és képes megmenteni. A Föld egy átlagos lakosa ma már nagyjából 90 százalékkal kisebb eséllyel hal meg szélsőséges időjárás okozta katasztrófában, mint az 1920-as években, ami a gazdasági fejlődés és a szegények számának csökkenésének eredménye: biztonságos lakhatáshoz, működő infrastruktúrához és jó intézményekhez való hozzáférés.

A klímaváltozás elleni küzdelem nem mehet a gazdasági növekedés, illetve a technológiai fejlődés rovására, hiszen ezek az elmúlt évszázadban is már több tízmillió ember életét mentették meg a szélsőséges időjárástól. Igaz ez annak ellenére is, hogy a globális felmelegedés miatt a Föld átlaghőmérséklete fokozatosan emelkedik. A gazdasági fejlődés és az életszínvonal emelkedése különösen fontos azoknál az országoknál (főleg a déli féltekén), amelyeket fokozottan érintenek a klímaváltozás hatásai.

Ezeket az összefüggéseket azonban a COP27 konferencián figyelmen kívül hagyják, és ragaszkodnak ahhoz, hogy az elmúlt években radikálisan megnőtt a szélsőséges éghajlati hatásokkal szembeni globális sebezhetőség, ami egyértelműen nem igaz. 

Ezek az érvek tisztán a nagyobb és gazdagabb országok érdekeit szolgálják, aki előszeretettel adják elő az éghajlati veszélyhelyzetről szóló beszédeiket, hogy megnyugtassák az erős hazai környezetvédelem-centrikus választópolgárokat. Nem véletlen, hogy korlátozzák a fosszilis tüzelőanyagok további terjedését a szegényebb gazdaságokban. Ezzel szemben a szegényebb gazdaságok azt állítják, hogy a környezeti problémákért elsősorban a klímaváltozás a felelős, erre hivatkozva követelnek pénzügyi forrásokat a gazdagabb országoktól.

Annak a ténynek a figyelmen kívül hagyása, illetve a félretájékoztatás, hogy a gazdasági fejlődés hozzájárul a klímaváltozás hatásai elleni alkalmazkodáshoz mérsékli az erre irányuló erőfeszítéseket. Ennek az a magyarázata, hogy elterelik a figyelmet a már bevált és bizonyítottan jó fejlesztési utakról, amivel egy globális szinten is sikeres gyakorlatot kreálnak zéró összegű konfliktussá. Ez lényegében szembeállítja a gazdag és szegény országokat, valamint a klímaváltozás mérséklését az ahhoz való alkalmazkodással.

Az ellenálló képesség növelhető

A szélsőséges éghajlati hatásokhoz való alkalmazkodás az elmúlt 100 év egyfajta alulértékelt sikertörténete, hiszen az elmúlt évszázadban a természeti katasztrófákkal összefüggő halálesetek száma 100 éve 10-szer akkora volt, mint most. A globális népességhez viszonyítva a halálozás sokkal gyorsabban, mintegy 25-szörösére csökkent, ami összhangban volt a globális népesség növekedésével. Ezt szemlélteti az alábbi ábra.

Forrás: MunichRE

A 20. században szinte megszokottak voltak a halálos természeti katasztrófák. Kínában 1887-ben például a Sárga-folyó áradása 2 millió, 1931-ben Jangce-Huai folyó áradása 4 millió embert ölt meg. De a trópusi ciklonok Indiában, Pakisztánban és Bangladesben is jelentős számú áldozatokat követeltek. 

Az ehhez hasonló katasztrófák száma ma már jóval kevesebb, ami a gazdasági fejlődésnek és az alkalmazkodóképességnek tulajdonítható. Ezek a tendenciák régen megelőzték az éghajlatváltozással kapcsolatos ismereteket, illetve aggodalmakat. Ez a trend annak ellenére sem állt meg, hogy egyre fokozódott a klímaváltozás, illetve a globális felmelegedés. Az 1980-as évek óta az ilyen természeti katasztrófák jelentette halálos veszélyek halálozási aránya 85 százalékkal csökkent, ezen belül az árvizek 52, a hőhullámok 55, a viharok 87 százalékkal. A halálozási arány csökkenése 1989 és 2016 között jól látható az alábbi ábrán.

Forrás: MunichRE

A természeti katasztrófák különböző fajtáival szembeni fokozott ellenálló képesség szorosan összefügg a globális gazdaság növekedésével, de az infrastruktúra, a technológia, a kormányzás és a szociális szolgáltatások javulásával is. 

Ennek elsődleges haszonélvezői a világ legszegényebb államai voltak. Ez fokozottan igaz az elmúlt évtizedekre, amikor is a csökkenő szegénységi ráta, a gyors urbanizáció, a jobb kommunikációs technológiák terjedése nagymértékben javították a lakosok katasztrófákkal szembeni ellenálló képességét. Ez különösen jól látszik India és Kína esetében.

A népesség nagyarányú migrációja a vidékről a nagyvárosokba elmozdulást hozott a burkolatlan utakról, a sok esetben például sárból épített instabil házakról egy modernebb infrastruktúra felé.

Azt viszont érdemes megjegyezni, hogy a klímaváltozás nyilvánvalóan ronthatja a szélsőséges időjárás egyes aspektusait (hűhullám, árvíz, hurrikán felerősödése). Viszont minden ilyen  váratlan időjárás szélsőséges lenne klímaváltozás nélkül is. A klímaváltozás csupán fokozza az időjárás szélsőségeit. Idén tavasszal például az Indiában tomboló hőhullámot a kutatók szerint a klímaváltozás 1 Celsius-fokkal emelte meg. Ugyanígy a klímaváltozás 4 és 9 százalék körüli értékkel növelte a Katrina és 10 százalékkal az Ian hurrikán csapadékának mennyiségét. Viszont egy természeti katasztrófa emberi és gazdasági költségeit alapvetően nem az adott szélsőség intenzitása határozza meg. Inkább az határozza meg az adott katasztrófa költségeit, hogy az hány embert ért, illetve ezek az emberek mennyire alkalmazkodtak a veszélyhez.

Így tehát elmondható, hogy a jelenlegi természeti katasztrófák, illetve annak költségei döntően nem a klímaváltozásnak tulajdoníthatóak, hanem sokkal inkább a természetes éghajlati változékonyságnak. A természeti katasztrófa intenzitása pedig a gazdasági fejlődés, illetve társadalmi rugalmasság elegyének függvénye. A klímaváltozáshoz való megoldás esetében így nem túlzás azt állítani, hogy a módszer megegyezik azzal, ami lehetővé tette a természeti katasztrófákkal kapcsolatos emberi költségek csökkentését: több vagyonra, infrastruktúrára, illetve technológiára van szükség.

Szélsőséges klímaaktivisták

Mindezen bizonyítékok ellenére a klímaváltozás kezelésére tett nemzetközi erőfeszítésekben ezeket figyelmen kívül hagyták, miközben a gazdaság, illetve infrastruktúra-fejlesztésekre kellett volna fókuszálni. Ehelyett sokkal kisebb intézkedéscsomagokat favorizálnak az államok, holott egyébként a fókusz eltolása a fejlesztések felé nem veszélyeztetné a szén-dioxid-kibocsátás mérséklésére tett erőfeszítéseiket.

A klímaaktivisták többsége azonban a klímaváltozáshoz való alkalmazkodást és az ellenálló képesség növelését a gazdasági fejlődésen keresztül elutasította. Úgy gondolták, hogy ez a klímaváltozás tagadásának egyik formája, amely csak eltereli a figyelmet a kibocsátás csökkentéséről és a fosszilis tüzelőanyagok betiltásáról.

Amikor 1992-ben Rióban elfogadták az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményét, akkor felismerték az alkalmazkodás kulcsszerepét, de ebből kihagyták a természeti katasztrófák jelentette óriási kockázatokat. Ennek az a következménye, hogy immár sokan elismerik az alkalmazkodás fontosságát, de azt mégsem, hogy a gazdasági fejlődés vezet el lényegében a klímaváltozással szembeni ellenálló képességhez. Ez a cél pedig a kritikus fejlesztési folyamatokkal egyetemben továbbra is fosszilis tüzelőanyagokat igényel. Ehhez képest a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás csak egy szűk körét vizsgálják, kihagyva ebből a gazdasági fejlődést, így lényegében megkerülik a konkrét kérdést.

Ennek látványos gyakorlati példája, mikor az alacsony tengerszinten fekvőparti régiókat tömegesen elhagyják, ahelyett, hogy azokat megfelelő infrastruktúrával védenék. Történik mindez annak ellenére, hogy a gazdasági fejlődés nem jelent veszélyt a klímavédelem prioritásaira, így a kibocsátás csökkentésére sem.

A probléma az, hogy ezzel teljesen figyelmen kívül hagyják azokat a már bevált mechanizmusokat, amelyek radikálisan javították a globális ellenálló képességet a szélsőséges klímával szemben. Annak, hogy figyelmen kívül hagyják a gazdasági fejlődés jótékony hatását nyilvánvaló oka, hogy a fejlődéshez, rugalmassághoz energiára van szükség.

A legtöbb ilyen mechanizmus energiaintenzív, amelyek az egyes társadalmakat képesek lennének ellenállósággal felvértezni a klímaváltozással szemben. De probléma van azzal is, hogy a jelenlegi alacsony szén-dioxid-kibocsátású technológiákhoz rossz az alkalmazkodás, kiemelten a megújuló energiákhoz.

Az élelmezésbiztonság faktora

A fenti szemlélet az élelmezésbiztonságban is visszaköszön. Fontosak a szárazságtűrő növények, de a szintetikus műtrágyák is elengedhetetlenek ahhoz, hogy növekedjenek a mezőgazdasági hozamok, valamint javulhasson az élelmezésbiztonság. Ez igaz a nagyüzemi öntözésre is. A műtrágyát viszont földgáz segítségével állítják elő, az öntözés pedig folyamatos villamosenergia-ellátást igényel, amit a megújuló energia nem tud biztosítani. 

Itt ki kell térni arra is, hogy világszerte éves szinten 1,3 milliárd tonna romlandó élelmiszert dobunk ki csupán azért, mert a betakarítást követően nem tudjuk megfelelően tárolni. Az élelmiszer-ellátási láncok esetében a szállítás és a hideg tárolás is kulcsfontosságú, viszont szintén energiaigényes, amely energiát csupán a gazdag és közepes jövedelmű gazdaságok képesek biztosítani.

Ugyanígy a szélsőséges időjárással szembeni ellenálló képesség kialakítása is energiaigényes, elég csupán az útépítésre, az elemek csapásainak kellően ellenálló otthonok, kórházak és iskolák építésére gondolni a harmadik világban. A rugalmas szerkezetek kiépítéséhez szükség van többek között vasra és acélra, amelyek gyártására viszont nagy mennyiségű energiát használnak fel. Ezekhez pedig magas hőmérséklet szükséges, ami pedig csak fosszilis tüzelőanyagokkal érhető el, az útépítések pedig – többek közt – a kőolaj-finomítás nagyarányú fenntartását igénylik (aszfalt).

Az éghajlati szélsőségekkel, illetve természeti katasztrófákkal szembeni ellenállás mindezekből fakadóan is annak függvénye, hogy a kritikus infrastruktúra, illetve alkalmazkodási képesség mennyiben elérhető. Ezekhez fosszilis energiára van szükség, hiszen néhány folyamatot, mint a szállítást nehéz villamosítani, némelyeknek viszont folyamatos áramellátásra van szükségük, ami megújuló energiaforrásokkal jelenleg nem biztosítható költséghatékonyan.

A globális energiaipar is átalakulás előtt áll

Az energiaipar átalakulás előtt áll – ez a kérdés is felmerült az egyiptomi klímakonferencián. A globális energiaipar alakulásával ugyanakkor a geopolitika is együtt változik. Az ellátási láncok a fosszilis tüzelőanyagokról a megújuló energia infrastruktúrájához, valamint az elektromos járművek akkumulátoraihoz nélkülözhetetlen ritkaföldfém ásványok irányába tolódnak. Ez szükségszerűen kihat a geopolitikára is.

A háborúra tekintettel egyúttal szükséges a globális ellátási láncok megerősítése az energiabiztonság érdekében, amely 2007 óta nem látott energiabefektetést igényel.

A globális energiaipar átalakulásának szükségességéhez nem férhet kétség: a pandémia világgazdasági megrázkódtatásai, melyeket súlyosbított az orosz-ukrán háború arra kényszerítette a nemzetgazdaságokat, hogy mind az energiapolitikájukat, mind pedig az energiabiztonsági stratégiájukat alapjaiban újragondolják. Ez megteremti az elvi lehetőséget a tiszta energiaátmenetre.

Ezzel kapcsolatban a Nemzetközi Energia Ügynökség első ízben adott ki olyan előrejelzést, amely szerint belátható időn belül minden fosszilis tüzelőanyag felhasználása tetőzik vagy csökken. 

Pontosabban az előrejelzés szerint

ami  óriási fejlődésként értékelhető a korábbiakhoz képest. Az OPEC viszont egészen máshogy látja a helyzetet: szerintük a csúcs a vártnál később fog bekövetkezni éppen azért, mert a világ az energiabiztonságot helyezi előtérbe az éghajlati ígéretekkel szemben.

A Világgazdasági Fórum érvelése szerint viszont az energiaipar jövőjét 8 kulcstényező fogja befolyásolni:

1.     Politika-alkotás
2.     Új energiabiztonsági kihívások
3.     Az energiahatékonysági intézkedések hiánya
4.     Magasabb dekarbonizációs költségek
5.     Kormányzati beruházások és infláció
6.     Az energiaárak nagyobb volatilitása
7.     Elégtelen energiaellátás
8.     Nem megfelelő energiahozzáférés a fejlődő országokban

A Világgazdasági Fórum szerint ez a nyolc elem kulcsfontosságú lesz mind a magán és közszféra új stratégiáiban, amelyeket a kritikus energiacélok teljesítésére dolgoznak ki egy egyre összetettebb környezetben.

Éppen amiatt, mert az energiaátmenet elkerülhetetlenné teszi a volatilitást, a geopolitika jelentősen el fog mozdulni új prioritások mentén. Mégpedig ahogyan az ellátási láncok a fosszilis tüzelőanyagokról a megújuló energia infrastruktúrájához és az elektromos járművek akkumulátoraihoz nélkülözhetetlen ritkaföldfém ásványok felé tolódnak el. 

A megnövekedett verseny e területen pedig áremelkedést eredményezhet.

Kétségtelen, hogy a dekarbonizáció költséges lesz, az állami beruházások pedig nélkülözhetetlenek e téren. A jelenlegi beruházási szintek világszerte jóval az alatt vannak, amivel elegendő karbonsemleges energiát lennénk képesek biztosítani a jövőben. 

Az új technológiákkal az a probléma, hogy a jelenlegi kiadások és a 2030-as szükségletek között 22 ezer milliárd dolláros a differencia. Ez az óriási különbség pedig főként a globális déli országokban

Ez annak köszönhető, hogy miközben az energiakereslet tovább növekszik, közben egyre távolodunk a fosszilis tüzelőanyagoktól. Ahhoz pedig, hogy a kereslet és a kínálat közti differenciát minimális szinten lehessen tartani, szükség lesz energiahatékonysági szabványokra. Viszont az ezekben rejlő lehetőségeket valószínűleg nem fogják teljes mértékben kihasználni az érintettek.

A politika kulcsfontosságúvá válik majd a jövőben ebben a kérdésben, hiszen segíthet a szén-dioxid-mentesítési ígéreteket tevők elszámoltatásában. Az energiaátmenet ugyanakkor nem lesz könnyű feladat az energiaellátás nehézségei, változékonysága miatt, a költségek pedig visszaszorítják a gazdaságot a fosszilis tüzelőanyagok felé, ha nem állnak rendelkezésre megfelelő politikai intézkedések és végrehajtási eszközök.

Nincs előrelépés

A szegényebb országok a fentebb vázoltak ellenére is csatlakoztak a klímaváltozás elleni globális küzdelemhez, habár esetükben a szegénység és a gazdasági fejlődés hiánya sokkal nagyobb veszélyt jelent a lakosságra, mint a klímaváltozás. 

A szegényebb országok azért csatlakoztak, mert az ENSZ éghajlati kerete egy alkut kínált:  a globális kötelezettségvállalásért cserébe (a felmelegedést az iparosodás előtti hőmérséklethez képest 2 celsius-fokkal korlátozzák) a gazdag országok jelentősen csökkentik a kibocsátásukat, vállalják a tiszta energiára való átállás költségeit a szegényebb országokban az alkalmazkodás finanszírozásával. A szegényebb országok azért mentek ebbe bele, mert több fejlesztési támogatást reméltek a másik oldalról, és attól tartottak, hogy ha elutasítóak, akkor megszűnik a nyugati technológiákhoz és a piachoz való hozzáférésük. A keret elfogadása óta azonban egyik vállalás sem teljesül.

Borítókép: MTI/AP/Peter Dejong