A „görög legenda” szerint így mérgezte meg a Nyugat saját pénzét

Janisz Varoufakisz augusztusban úgy vélte, eljött az idő, hogy egy kicsit odaszóljon a németeknek. Azokat a németeket oktatta ki, akik őt is kioktatták minisztersége alatt. Most a Nyugat pénzügyi rendszerét bírálta, látványos módon magyarázatot keresve a mai problémákra.

Így történt a pénz megmérgezése 2008 után

Varoufakisz egy kis gazdaságtörténettel kezdi. Szerinte a kapitalizmus úgy hódította meg a világot, hogy szinte mindent árucikké tett, aminek értéke volt, de ára még nem, így éles éket vert az értékek és az árak közé. Ugyanezt tette a pénzzel is. A pénz csereértéke mindig is azt tükrözte, hogy az emberek mennyire hajlandóak értékes dolgokat átadni adott pénzösszegekért. De a kapitalizmusban, és miután a kereszténység elfogadta a kölcsönökért felszámított díjak (uzsora) gondolatát, a pénznek piaci ára is lett: a kamatláb, vagyis egy halom készpénz lett bizonyos időre történő bérbeadásnak az ára.

A volt görög pénzügyminiszter magyarázata alapján, a 2008-as pénzügyi összeomlás után, de különösen később, a világjárvány idején furcsa dolog történt:

A politikusok és a központi bankárok akaratlanul is megmérgezték „az emberiség elidegenedett képességét” (ez Carl Marx  költői meghatározása a pénzre). Európában és az Egyesült Államokban az általuk beadott méreginjekció volt a 2008 utáni politika, amely egyben a legtöbbeket sújtó kemény megszorítások politikája volt, hogy a kevesek szocializmusát finanszírozhassák.

Varufákisz úgy véli, a megszorítások pontosan akkor csökkentették a közkiadásokat, amikor a magánkiadások téglaként zuhanni kezdtek, felgyorsítva a magán- és közkiadások összegének csökkenését - ami definíció szerint a nemzeti jövedelmet jelenti. 

Krumpli és az ára jó példa a pénz árára is

A kapitalizmusban csak a nagyvállalatok képesek jelentős mennyiségű kölcsönt felvenni abból a pénzből, amelyet a hitelezők, a többnyire gazdag, nagy megtakarításokkal rendelkező emberek hajlandóak kölcsönadni. Ezért zuhant a pénz ára 2008 után: a kereslet elapadt iránta, mivel a nagyvállalatok a megszorítások keresletre gyakorolt katasztrofális hatására a beruházások leállításával reagáltak, miközben a pénzkínálat (a nagyvállalatok számára) megugrott.

Példaként Varoufakisz  a burgonyát említi, amit senki sem akar megvenni az aktuális áron. A pénz ára, a kamatláb- is csökken, ha a kereslet a kikölcsönözhető mennyiség alatt marad. De itt látja a döntő különbséget: míg a zuhanó burgonyaár gyorsan orvosolja a túlkínálat problémáját, addig a pénz árának gyors csökkenésekor ennek az ellenkezője történik. Ahelyett, hogy örülnének, hogy most olcsóbban tudnak kölcsönt felvenni, a befektetők azt gondolják:

 „A központi bank biztos komornak látja a helyzetet, ha ennyire engedi a kamatlábakat csökkenni. Akkor sem fogok befektetni, ha a pénzt ingyen adják!” Így, még azután sem sikerült helyreállítani a befektetéseket, hogy a jegybankárok erősen csökkentették a pénz hivatalos árát. A pénz ára pedig tovább csökkent, egészen addig, amíg el nem érte a negatív tartományt.

Negatív árak = szabadulni a mérgezett értéktől

Furcsa helyzet állt elő Varoufakisz szerint. A negatív áraknak a rossz dolgok esetében van értelme, nem a javaknál, értékeknél. Amikor egy gyár el akarja távolítani a mérgező hulladékot, negatív árat számít fel érte: a vállalatvezetők fizetnek valakinek azért, hogy megszabaduljanak tőle. De

Egyes kommentátorok most azt remélik, hogy a nyugati pénz megtisztul az infláció és a kamatemelések lángjában. De Varoufakisz szerint az infláció nem űzi ki a mérget a nyugati pénzrendszerből.

A mérgezett pénz több mint egy évtizedes függősége után 

Az inflációt ma nem ugyanannak a szörnyetegnek látja, amellyel a Nyugat az 1970-es években és az 1980-as évek elején szembesült. Ezúttal olyan módon fenyegeti a munkaerőt, a tőkét és a kormányokat, ahogyan azt 50 évvel ezelőtt nem tudta. Akkoriban a munkások elég szervezettek voltak ahhoz, hogy olyan béremelést követeljenek, amely megakadályozta a megélhetési válságot, és sem az államok, sem a magánvállalatok nem támaszkodtak az ingyen pénzre, hogy fennmaradjanak. 

Ma nincs olyan optimális kamatláb, amely helyreállítaná az egyensúlyt a pénzkereslet és a pénzkínálat között, és nem váltana ki tömeges magán- és államcsődhullámot.

Melyik kezünket harapjuk le? Mi lesz az euróval?

A görög szakértő írása szerint az USA kormánya mindeközben azzal a lehetetlen dilemmával néz szembe, hogy megfékezze a hazai inflációt, amivel a vállalati Amerikát és számos baráti kormányt fizetőképességi válságba kényszeríti, ezzel veszélyeztetve Amerika saját stabilitását.

Varoufakisz szerint sokkal rosszabb a helyzet az euróövezetben, ahol miután 2008 után az európai bankok csődbe mentek, a döntéshozók nem voltak hajlandók megtenni a nyilvánvaló dolgot: létrehozni egy megfelelő szövetségi alapot - egy fiskális uniót. Ehelyett hagyták, hogy az Európai Központi Bank „bármit is megtegyen” az euró megmentése érdekében. Az EKB csak a saját pénzének megmérgezésével tudta fenntartani az eurót.

amelyek tartását az inflációs cél elérésének eszközeként már nem tudja indokolni, de

A megoldhatatlan rejtélyen való töprengést, amellyel Európa és Amerika szembesül, Varoufakisz jó pillanatnak tartja arra, hogy elgondolkodjunk azon a mélyebb okon, amiért a pénz megmérgeződhet (ami nem ugyanaz, mint az infláció általi elértéktelenedés). Ehhez jó kiindulópontnak tartja Albert Einstein gondolatát, miszerint a fényt csak akkor tudjuk értelmezni, ha elfogadjuk, hogy két különböző viselkedési formája van: a részecske és a hullám.

Kétféle természete van a pénznek!

Így a pénznek is két természete van. Az első természete, az árucikké, amellyel tudunk más árukkal kereskedni, és ez soha nem tudja megmagyarázni, hogy a pénznek miért lenne valaha is negatív ára. A második természete azonban igen.  

A pénz ez utóbbi szerint, akárcsak a nyelv, az egymáshoz és a technológiáinkhoz való viszonyunk tükörképe. Visszatükrözi, hogyan alakítjuk át az anyagot, és hogyan formáljuk a körülöttünk lévő világot. Számszerűsíti az „elidegenedett képességünket” arra, hogy együtt, közösségként tegyünk dolgokat. Ha egyszer felismerjük a pénz második természetét, mindennek sokkal több értelme lesz - írja Varoufakisz.

A bankárok számára a szocializmus, a többiek számára pedig a megszorítások hiúsították meg a kapitalizmus dinamizmusát, és az “aranyozott stagnálás” állapotába taszítottak bennünket.

És most, hogy az infláció kísértete lebeg felettünk, semmilyen monetáris politika nem képes megtisztítani a pénzt, helyreállítani az egyensúlyt, vagy oda irányítani a befektetéseket, ahol az emberiségnek szüksége van rájuk  – zárja eléggé pesszimista sorait a volt görög pénzügyminiszter.