Újabb válság felé tart Európa?

A Nagy kérdésben Willem H. Buiter, Megan Greene, Daniel Gros és Paola Subacchi válaszolt arra, vajon milyen kemény télre számíthat Európa.

Willem H. Buiter

Szerinte az államadósság-válság felé tart az euróövezet. A fiskálisan törékeny országok listáján szerepel Olaszország, amely az idei első negyedévet a GDP 152,6 százalékát kitevő bruttó államadóssággal zárta. A sort folytatja Görögország, a GDP 189,3 százalékával, igaz, hosszabb átlagos futamidővel, majd Portugália (127 százalék), Spanyolország (117,7 százalék), Franciaország (114,4 százalék), Belgium (107,9 százalék) és Ciprus (104,9 százalék). A válság egzisztenciálissá válhat, ha a fenntarthatatlan államadósság kikényszeríti az euróövezetből való kilépést - mondjuk Olaszország részéről -, és ezzel úgynevezett redenominációs kockázat valósulhat meg.

Buiter úgy véli, hogy

Mario Draghi vezetése nélkül Olaszország valószínűleg nem fog tudni „bármit is megtenni” a bent maradásért az euróövezetben. Az államadósság-válság kockázatát szerinte tovább súlyosbítja a küszöbön álló európai energiaválságra adott valószínűsíthető politikai válasz: transzferek, adócsökkentések és energiaár-ellenőrzés valamilyen kombinációja, amelyek mindegyike növelni fogja az államháztartási hiányt.

Az euróövezetben az államadósság-válság elkerülésének egyik módja, hogy a költségvetési szempontból gyenge tagállamok hiányát társadalmasítják a NextGenerationEU - a COVID-19 világjárvány hatásainak kezelésére létrehozott sürgősségi finanszírozási program - állandóvá tételével.

- írja Buiter.

Alternatív megoldásként az Európai Központi Bank folytathatná a fiskálisan sérülékeny tagállamok adósságainak felvásárlását, és tartózkodhatna attól, hogy az irányadó kamatlábat az inflációs cél eléréséhez szükséges szintre emelje. Az euróövezeti államadósság-vásárlások 2020-ban és 2021-ben a nettó államadósság-kibocsátás 120 százalékát tették ki.

Viszont figyelmeztet arra, hogy az olyan eszközök, mint a végleges monetáris tranzakciók vagy a tranzakcióvédelmi kezdeményezés használata, amelyet a költségvetések megmentésére használnak, nem pedig a piac széttöredezettségének megelőzésére és a monetáris transzmissziós mechanizmus egységének biztosítására, nem lesz elfogadható politikailag Németországban vagy más, fiskálisan önmérsékletet tanúsító tagállamokban. A nemzeti alkotmánybíróságok könnyen megtámadhatják az EU Bírósága előtt.

Ezért Buiter a közeljövőt elég komornak látja.

Megan Greene

Greene is úgy látja, hogy az eurózóna mindenképpen egy újabb válság felé tart, bár hagy némi kiutat magának, hogy ez esetleg mégsem következik be. Szerinte az,

- amelyeken valószínűleg egy jobbközép koalíciós kormány alakul és amelyet az Olasz Testvérek (FdI) vezetnek. Úgy véli, az FdI lényege Mussolini fasiszta pártjában gyökerezik, kormányra kerülésük a befektetők tiltakozását válthatja ki.

Greene vélekedése szerint azonban Olaszország új kormányának nagyon kevés mozgástere lesz, mivel minden költségvetési mozgásterét az energiaköltségek csökkentésére és a megélhetési válság enyhítésére kell majd fordítania. A járvány kitörése óta az Európai Központi Bank volt az egyetlen igazi vevője az olasz adósságnak, míg a külföldi befektetők az EKB támogatását arra használták fel, hogy csökkentsék az Olaszországgal szembeni kitettségüket. Az EKB azonban nem finanszíroz Olaszországban olyan politikákat, mint az egykulcsos adó vagy a nyugdíjkorhatár csökkentése.

Ha az új kormány megpróbálná semmibe venni ezeket a szabályokat, a piacra jutás elvesztése majd visszakényszerítené őket a „megfelelő útra”. Az alternatíva egyedül az lenne, ha elindítanák az euróból való kilépést, amit egy jobbközép kormány nem biztos, hogy szeretne megtenni.

Greene alapvetésként számol az euróövezet gyengeségeivel. Az Európai Unió 2010 óta jelentősen megváltozott az Európai Stabilitási Mechanizmus létrehozásával, illetve a NextGenerationEU bevezetésével, amely egységes szanálási mechanizmust hozott létre és közös adósság-kibocsátással járt.

Ezen célok megvalósításával szembeni ellenállás azonban továbbra is fennáll, amint azt az észak-európai országok ellenállása is mutatja: a NextGenerationEU-t a zöld átmenet és a magasabb védelmi kiadások finanszírozására szolgáló tervként használják fel. Az unió ezen, további integrációi nélkül mindig is kilátásban lesz az euróövezet újabb válsága.

Daniel Gros

Gros írását az ismert mondással kezdi: „A történelem nem ismétli önmagát, de a történések gyakran rímelnek ”.

Azért tartja a 2011-12-es euróválság megismétlődését valószínűtlennek, mivel a fundamentumok most teljesen mások. Egy évtizeddel ezelőtt az euróövezet déli országai komoly folyó fizetési mérleghiánnyal rendelkeztek, ami azt jelentette, hogy nagy tőkebeáramlásra volt szükségük. Amikor leálltak ezek az áramlások, gazdaságaik is leálltak, és nyilvánvalóvá vált a bankrendszerük sebezhetősége.

A történések a tíz évvel ezelőtti válsággal való rímelését abban látja, hogy a visszaesés idején a kockázati felárak általában a legjobb (AAA minősítésű) hitelfelvevők kivételével, minden más hitelfelvevő esetében emelkednek. Megállapítja, hogy az olasz kormány nem tartozik ebbe a csoportba. A több mint 150 százaléknyi GDP-arányos adóssággal rendelkező Olaszország szuverén besorolása BBB. Az elmúlt egy év során az olasz hosszú lejáratú államkötvények kamatlába körülbelül annyival emelkedett, mint a magánszektorbeli BBB hitelfelvevőké. Spanyolország és Portugália alacsonyabb adóssággal rendelkezik, és így sokkal alacsonyabb kockázati felárat élveznek, körülbelül fele akkorát, mint Olaszország.

Gros szerint,

A vészharang egy évtizeddel ezelőtt akkor szólalt meg, amikor a befektetők jelentős kockázati felárat követeltek a rövid lejáratú adósságokért. Jelenleg ennek semmi jele.

Véleménye szerint ennek fényében nem lett volna szükség az új TPI-re (Transzmissziós védelmi eszközök), amelyet az EKB július végén mutatott be. Egyesek úgy vélik, a TPI valójában „Olaszország védelme”, mivel egyetlen más ország sem kérte. Összegzésképp a véleménye optimista, mikor azt írja, hogy nem áll fenn egy újabb euróövezeti válság kockázata, sem a TPI-vel, sem anélkül.

Paola Subacchi

Szerinte az euróövezet nehéz tél elé néz. A széles körű bizonytalanság jelentős lefelé mutató kockázatokat rejt magában, amely nem utolsósorban az ukrajnai háborúból ered, és aminek továbbra sem látszik a megoldása.

Subacchi abból indul ki, hogy Európa, a kínálati oldali korlátok enyhítése terén elért eredményei ellenére, nagymértékben függ az Oroszországból származó energiától, amely 2021-ben a gázimport 40 százalékát és a kőolajimport 27 százalékát tette ki. Most Oroszország úgy döntött, hogy határozatlan időre leállítja az Északi Áramlat-1 gázvezetéket, és az EU embargót vetett ki az orosz olajra.

A múlt hónapban az energiaárak éves szinten 38 százalékkal emelkedtek, az éves infláció pedig 9,1 százalék volt, szemben a júliusi 8,9 százalékkal. A fogyasztók és a kormányok arra készülnek, hogy a téli hónapokban, amikor az energiafogyasztás növekedni fog, még nagyobb nyomás nehezedik az életszínvonalra. Mindez megmutatkozik az üzleti és fogyasztói bizalom visszaesésében is.

Subacchi viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy összességében az euróövezet gazdasága meglehetősen jó állapotban van. A gazdasági tevékenység 2022 eleje óta tartó jelentős lassulása ellenére, a reál-GDP az előrejelzések szerint idén 2,6-2,8 százalékkal emelkedik, miután 2021-ben 5,3 százalékkal nőtt (amikor is a járvány utáni fellendülés az elmúlt 15 év legerősebb konjunktúráját hozta az euróövezetben). Az OECD 2023-ban 1,6 százalékos reál-GDP-növekedésre számít, a Nemzetközi Valutaalap pedig 1,2 százalékos növekedést vár.

Bár a fenti megállapításait azzal árnyalja, hogy az Északi Áramlat-1 leállításának hatása ronthatja ezt a kilátást, különösen a német és az olasz feldolgozóiparra gondolva. A COVID-19 újabb zárlatai Kínában - Németország fő kereskedelmi partnerénél - is tovább ronthatják a helyzetet. Az euró gyengesége pedig, amely az amerikai dollárral közel azonos árfolyamra süllyedt, még drágábbá teszi az importot. A veszélyt abban látja, hogy

bár a háztartások megtakarításaik felhasználásával tompíthatják a magasabb árak hatását.

Azt is kockázatnak látja ugyanakkor, hogy

A jelentős kötelezettségekkel rendelkező vállalatok - különösen a villamosenergia-termelő iparban - nehezen találják meg a vihar átvészeléséhez szükséges likviditást, de ez nem vált majd ki rendszerszintű hatásokat.

Bizonyára erős az ellenszél. De a megélhetési költségek növekedését mérséklő és a likviditáshiányos vállalatok számára védőhálót nyújtó politikáknak segíteniük kell abban, hogy Európában minimálisra csökkenjen a téli időszak elégedetlensége és a veszedelmesebb recesszió kockázata - zárja írását Subacchi.