Egyre több országban éled újjá az iparpolitika - a korábban a főáramú, neoliberális közgazdászok által lesajnált megközelítés szép lassan új hívekre talál, számol be az Economist
A járványhelyzettel és klímaváltozással kapcsolatban egyre inkább láthatjuk, hogy az államok szerepe megnőtt a gazdaságban. Az Economist vizsgálta az iparpolitika újjáéledését, ami egyben egy több évtizedes gazdaságpolitikai dogma megdőlését jelenti. Állításuk szerint az iparpolitika újjáéledése már a 2008-as válság után elkezdődött.
Erősödött az 1929-es válság vagy a világháború után. Az 1970-es évek stagflációját követően, a nemzetgazdaságok és a kereskedelem liberalizálódtak, és a kormányok a vállalatok magatartását egyre inkább hagyták a piaci logikára. Ronald Reagan és Margaret Thatcher neoliberalizmusára még ráerősített a szocialista tervgazdaságok bukása is.
A multinacionális vállalatok ott létesíthettek fiókvállalatot, ahol a legésszerűbb volt, elosztva az erőforrásokat, kiszervezték a munkaerőt és automatizálták a gyárakat, mindezt a költségek minimalizálása és a profit maximalizálása érdekében. A reformok százmilliókat emeltek ki a szegénységből, még akkor is, ha ez egyben zsíros hozamot biztosított a részvényesek számára.
A 2008-as összeomlás, a középosztálybeliek munkahelyeinek a külföldiek vagy robotok általi elvesztése és a klímaválság sokakat ráébresztett, hogy a piacokban nem lehet megbízni.
- írta az Economist.
Idéz olyan közgazdászokat, akik úgy vélik, hogy a cégek elveszítik az innovációs képességüket, ami a jövőben okozhat nehézségeket. Aggódnak a kínai-nyugati megosztottság mentén, hogy ki is szerzi meg a kritikus erőforrásokat, a félvezetőktől a gyógyszerekig. A nyugati cégvezetők pedig a kínai állam által támogatott behemótok „tisztességtelen versenyére” panaszkodnak. Újra védeni szeretnék a nemzeti bajnokokat, ha már Kína is támogatja a sajátjait.
Oren Cass, a jobboldali, washingtoni American Compass egyik agytrösztje úgy fogalmaz, hogy „a piacok képesek hatékonyan elosztani az erőforrásokat. Persze kérdés miképp értelmezzük a hatékonyság fogalmát. Ami a legmagasabb hozamot adja az egyéni befektetőnek, az nem feltétlenül a nemzet gazdasági érdeke”.
Mindkét politikai oldal okolja a kormányokat az innovációs aszályért, hogy már nem bábáskodnak a technológiai áttörések terén, ahogy ezt tették az internet vagy a biotechnológia esetében.
Kínában az ilyen aggodalmakra egyszerű a válasz: még több államot. A jelszavakban is változtatnak:
Márpedig Kína sokaknak követendő példa. Még egyes nyugati elemzők is rámutatnak, hogy képes stratégiai célokat kitűzni, és koordinálni az állami és a magánszektort. Mintha Kína megtanulta volna azt, amit Amerika az Apollo-program óta elfelejtett.
És a világjárvány óta sok ország próbálja utánozni a kínai forgatókönyv elemeit. Japán 500 millió dollárral támogat 57 japán vállalat otthoni beruházásait. Létrehozták a gazdasági-biztonsági miniszteri posztot, akinek a megbízatása kiterjed a kiberbiztonságtól a chipgyártásig terjedő ügyekbe való beavatkozásig.
Az EU vállalatokból hozott össze egy konzorciumot az akkumulátorok gyártására, és mintegy 160 milliárd eurót különített el a helyreállítási alapjából a digitális innovációkra, különösen a chipekre. Októberben Emmanuel Macron bemutatta a „Franciaország 2030” programot, amely öt év alatt 30 milliárd eurót fordítana tíz területre, az atomreaktoroktól a gyógyszereken át a kulturális és kreatív tartalomgyártásig.
Nagy-Britannia konzervatívjai is milliárdokat irányítanának a magánszektorba. 2019-ben a kutatásra és fejlesztésre vonatkozó adókedvezmények csaknem felét, a cégek Nagy-Britannián kívül végzett munkájuk után igényeltek. Ezt most újrafókuszálnák, belföldre, az innováció irányába. Emellett számos ország próbálja védeni stratégiai vállalatait a kínai felvásárlásoktól.
Ma ez visszhangzik a Fehér Házban, a Kongresszusban, az agytrösztökben és a Street lobbistái körében.
Joe Biden egyik első elnöki utasításával szerette volna felülvizsgálni a világjárvány által töréspontig kifeszített ellátási láncokat, hogy „ellenállóbbá” tegyék őket – vagyis inkább amerikaibbá. Az amerikai ipar újjáéledése pedig azon kevés területek egyike, amelyben mind a demokraták, mind a republikánusok egyetértenek. Amikor 2020 júliusában a Szenátusban szavazásra került egy 25 milliárd dolláros, félvezetőgyártó cégeknek szánt támogatás, a szenátus 100 tagjából 96 igennel szavazott.
A chip keret azóta 52 milliárd dollárra nőtt, és beépült abba a 250 milliárd dolláros innovációs pályázatba, amely 80 milliárd dollárt szán a mesterséges intelligencia (AI), a robotika és a biotechnológia kutatására, 23 milliárd dollárt az űrkutatásra és 10 milliárd dollárt a Szilícium-völgyön kívüli technológiai központokra. A Szenátus 68 igen szavazattal, 32 ellenében hagyta jóvá, ami mai mércével mérve óriási támogatottság.
A nyugati vezetők kétféleképpen indokolják ezt az újjáéledt iparpolitikát.
Persze a politikusok gyakran mindkét narratívát egyszerre lovagolják meg.
Macron a „Franciaország 2030” víziója ismertetésénél „civilizációs és értékteremtő harcról” beszélt. Johnson egyetlen beszéde sem hangzik el a „globális Nagy-Britannia” vagy a „szintlépés” jelzője nélkül.
Nemzetvédelmi okok miatt is, jó adag önellátásnak volna értelme. A mai hadviselésben a fejlett mikro-chipek ugyanolyan fontosak, mint a rakéták. A világ élvonalbeli chipjeinek nagy részét Tajvanon gyártják, amely most Amerika szövetségese, és ez nagyon zavarja Pekinget, viszont Tajvanra Kína is igényt tartana, ami viszont Washingtont aggasztja. Az szemben álló felek, minden eshetőségre számítva, érthető módon vágynak valamiféle független chipgyártó kapacitásra.
Mindent túlbiztosítani drága dolog. A kritikus erőforrások szűk választékáért viszont megéri ezt az árat megfizetni.
hogy olyan dolgokra is vonatkozzon, amire esetleg nem kellene. Marco Rubio (republikánus szenátor) úgy gondolja, hogy a cukor annak számít. Macron kézzelfoghatóan a filmeket hiszi annak.
Megnézhetjük a kormányzati terveket, a legtöbbet a mesterséges intelligenciával, a biotechnológiával, a tiszta energiával, a félvezetőkkel és a kvantum-számítástechnikával foglalkoznak. Rövidtávon a többletkereslet azzal a kockázattal jár, hogy megemelkedik az inputok költsége. Hosszú távon pedig kínálati bőséget jelenthet. Néhányan már fegyverkezési versenyként tekintenek az iparpolitikára, amely felpörgetheti a tőkeintenzív iparágakra jellemző fellendülési ciklusokat, különösen a chipgyártást. A vállalatok pedig reményekkel és riadalommal vegyes érzésekkel követik az iparpolitikai vitát.
Némi állami pénz olyan projektekre jut, amelyeket a magánszektor önállóan is fejlesztett volna. Az autógyártók már most is szívesebben készítetnék vagy szereznék be az elektromos autók akkumulátorait a gyáraik közelében. A technológiai cégek, már csak a várható haszon miatt is folytatnák a mesterséges intelligencia tökéletesítését.
A másik oldalon, a leginnovatívabb vállalatai közül néhány, köztük az olyan technológiai óriások, mint az Alibaba és a Tencent karnyújtásnyira az államtól fejlődtek fel. Kína több mint 70 milliárd dollárt fordított a Boeing és az Airbus riválisának fejlesztésére, eddig ez nem nevezhető sikertörténetnek. Legnagyobb chipgyártója, a SMIC még azelőtt is évekkel volt elmaradva az élvonaltól, mielőtt Trump szankciói megfosztották volna a legújabb chipgyártási technológiáktól.
Sokan, a „kockázati tőkeállam” akadémikus támogatói közül, figyelmeztetnek a pazarló kampány-ízű költekezésekre. Azt szeretnék, ha a kormányok valóban támogatnák a magánszektor által figyelmen kívül hagyott ötleteket, egyértelmű teljesítménymércéket állítanának fel, és legyenek olyan kritikusak, kíméletlenek, mint a Szilícium-völgy a kudarcoknál. Dani Rodrik, a Harvard munkatársa, az „Iparpolitika a 21. században” című dolgozat szerzője mondja:
Félmillió munkahely és százmilliárdok forognak kockán, ilyenkor már nem számítanak a magasztos elvek és a politikai lózungok.
Szervezett influenszerutak, futurisztikus panorámák és közösségi médiás tartalmak alakítják át a nemzetközi megítélést.
A két vezető inkább a diplomáciai simulékonyságot, mintsem a nyílt konfrontációt választotta.
A sziget lakóinak nem tetszenek az amerikai terjeszkedési törekvések.
Kiss Rajmund szerint a szigetország politikai vezetésének és Raúl Castrónak nem kell attól tartania, hogy kommandósok rúgják rájuk az ajtót.
Franciaország a Kínával folytatott párbeszédét arra használja fel, hogy sürgesse Pekinget, gyakoroljon nyomást Moszkvára az Ukrajna elleni háború beszüntetésére.
Finoman szólva is meghökkentő jelenetek zajlottak le az Országgyűlésben.
Tovább folytatódik a kormányzati átvilágítás-sorozat.
