Amerika képezte ki a neoliberális gazdasági bérgyilkost, aki tönkretette és kifosztotta Afganisztánt

Az amerikai birodalom bábja

Nincs ember, aki Ashraf Ghani elnöknél jobban megtestesítené azt a korrupciót, bűnözést és erkölcsi rothadást, amely Afganisztán 20 éves amerikai megszállásának lényege, írja Norton, hozzátéve, hogy amikor a tálibok idén augusztusban elfoglalták országát, számos nagyvárost elfoglaltak anélkül, hogy egyetlen golyót is kilőttek volna – Ghani ugyanis szégyenszemre elmenekült.

Az USA által támogatott bábvezér állítólag 169 millió dollárral lógott meg, amit az államkasszából lopott el. Ghani állítólag négy autóba és egy helikopterbe zsúfolta a pénzt, mielőtt az Egyesült Arab Emírségekbe repült, ahol állítólag „humanitárius” okokból menedékjogot kapott.

Az elnök korrupciós ügyeit persze már korábban is leleplezték: ismert volt, hogy 

lehetővé téve számukra, hogy megcsapolják Afganisztán egybillió dollárra becsült ásványkincs-tartalékait. Hogy ezek után az első probléma alkalmával lelépett, egészen új szintet jelentett. Ekkor már hadügyminisztere, Bismillah Mohammadi tábornok is azt írta felháborodva a Twitteren: „Megkötötték a kezünket a hátunk mögött, és eladták a hazát. Átkozott a gazdag ember és a bandája”.

A neoliberális bábelnök menekülése mögött azonban egy sokkal mélyebbre ható erkölcsi romlottság húzódik meg: karriere és hatalomra jutása felett gondosan őrködtek az Egyesült Államok legtekintélyesebb és leggazdagabb agytrösztjei illetve akadémiai intézményei.

A cikk bemutatja, hogy a nyugati kormányok és médiaszócsöveik valóságos szerelmi viszonyt ápoltak Ashraf Ghanival.

Washington is el volt ragadtatva Ghani afganisztáni uralmától, mert vele végre megtalálta az új utat Augusto Pinochet gazdasági programjának megvalósítására, de most végre anélkül, hogy a másként gondolkodók tömegeit stadionokban kellett volna megkínozni és lemészárolni, ami azért PR-szempontból nem utolsó.

Most a külföldi katonai megszállás volt az, ami Pinochet halálosztagainak, koncentrációs táborainak és helikopteres merényleteinek helyébe lépett. Ghani és neokolonialista védelmezői igyekeztek Afganisztánt a kapitalista demokrácia új modelljeként reklámozni, terjesztve a modellt a globális dél más térségeibe is.

Az Egyesült Államokban tanult Ghani a chicagói fiúk dél-ázsiai változataként mélyen hitt a szabad piac erejében. Víziójának előmozdítására megalapított egy washingtoni székhelyű agytrösztöt, az „Állami Hatékonyság Intézetét”, amelynek szlogenje az „állam és piac polgárközpontú megközelítése” volt, és amely kifejezetten a kapitalizmus csodáinak hirdetésével foglalatoskodott.

Ghani egyértelműen kifejtette dogmatikus neoliberális világnézetét egy (természetesen) díjnyertes könyvben, amelynek címe komikus módon „A bukott államok rendbetétele” volt. (A cikk megjegyzi, hogy a 265 oldalas kötetben a „piac” szó 219 alkalommal szerepel.) Nem lehet megfelelően hangsúlyozni azt az iróniát, hogy az állam, amelyet a neoliberális bábelnök személyesen vezet, néhány nappal az amerikai katonai kivonulás után azonnal csődöt mond és

Az amerikai-kabuli bábkormány azonnali és katasztrofális szétesése a nyugati kormányokat és a főáramú újságírókat őrjöngésbe kergette. Kétségbeesetten keresték a bűnbakot, így Ghani kézenfekvő megoldásként tűnt fel. Azt azonban nem mondták ki, hogy ugyanezek a NATO-tagállamok és médiaorgánumok két évtizeden át magasztalták Ghanit, kiváló technokrataként ábrázolva őt, aki bátran küzdött a korrupció ellen. Amikor már nem volt rá szükség, a nemzetközi média eldobta a reklámarcot, Ghaniról immár alattomos csalóként írva, hogy mentse, ami menthető.

Az eset tanulságos, mert Ashraf Ghani

Made in USA

Ghani gazdag és befolyásos afganisztáni családba született. Apja az ország monarchiájának dolgozott, és jó politikai kapcsolatokkal rendelkezett. Ghani azonban fiatalon elhagyta hazáját, és Nyugatra ment. Az Egyesült Államok 2001. októberi inváziójának idejére Ghani már élete felét az Egyesült Államokban töltötte, ahol akadémikusként és birodalmi bürokrataként futott be karriert. 2009-ig amerikai állampolgár is volt, de csak azért döntött úgy, hogy lemond állampolgárságáról, hogy indulhasson az Egyesült Államok által megszállt Afganisztán elnöki tisztségéért.

Életrajzából kiderül, hogy kiváló választás volt Amerika képviseletére, hiszen az amerikai elitintézmények petricsészéjében nevelkedett. Az oregoni középiskolából a bejrúti Amerikai Egyetemre vezetett útja, ahol a New York Times szerint élvezte a Földközi-tenger partjait, táncolni járt és megismerkedett libanoni-amerikai feleségével, Rulával. 1977-ben aztán visszaköltözött az Egyesült Államokba, ahol élete következő 24 évét töltötte. A New York-i Columbia Egyetemen szerzett mesterdiplomát és doktori címet, szakterülete az antropológia volt.

Az 1980-as években Ghani azonnal állást talált a legjobb iskolákban: a Kaliforniai Egyetemen, a Berkeley-n és a Johns Hopkinson. A brit állami média rendszeres szereplője is lett, a BBC rendszeres kommentátorává vált. 1985-ben az amerikai kormány a Fulbright-ösztöndíjat adományozta Ghani számára, hogy tanulmányozza a pakisztáni iszlám iskolákat.

1991-ben aztán úgy döntött, hogy elhagyja a tudományos életet, és belép a nemzetközi politika világába. A neoliberális ortodoxiát világszerte érvényesítő fő intézményhez csatlakozott: a Világbankhoz, amit Michael Hudson politikai közgazda egyszerűen az amerikai hadsereg virtuális karjának tekint.

elsősorban a globális délen, de a volt Szovjetunióban is.

Miután 2001 decemberében visszatért Afganisztánba, gyorsan kinevezték az USA által létrehozott kabuli bábkormány pénzügyminiszterévé. Pénzügyminiszterként 2004-ig, majd végül 2014-től 2021-ig elnökként a Világbanknál kidolgozott trükköket alkalmazta, hogy a washingtoni konszenzust ráerőltesse hazájára.

A rezsim, amelynek felépítésében Ghani segített az Egyesült Államoknak, olyan karikatúraszerűen neoliberális volt, hogy az elnök létrehozta az „Afganisztán vezérigazgatója” pozíciót, ami a miniszterelnöki tiszthez volt hasonló. De nézzük részletesebben!

Felmondja a neoliberális tanokat

A 2000-es években Washington támogatásával Ghani fokozatosan feljebb küzdötte magát a politikai ranglétrán. 2005-ben jó technokrataként egy később vírusszerűen terjedő TED-előadást tartott, amelyben szerényen azt ígérte,

Az előadás bepillantást engedett egy Világbankban képzett birodalmi bürokrata elméjébe. Ghani visszhangozta mentora, Fukuyama „történelem vége” érvelését, kitartva amellett, hogy a kapitalizmus a világ megkérdőjelezhetetlen társadalmi szerveződési formájává vált. A kérdés már nem az, hogy egy ország milyen rendszert akar – érvelt –, hanem az, hogy „a kapitalizmus mely formája és a demokratikus részvétel mely típusa” lesz érvényes.

Ugyanebben az évben Ghani a Kabuli Egyetem új elnökeként beszédet mondott a European Ideas Network konferenciáján, ahol tovább fejtegette a világról alkotott elképzeléseit. Kijelentette, hogy a NATO-t és a Világbankot meg kell erősíteni a „demokrácia és a kapitalizmus” védelme érdekében. Ragaszkodott ahhoz, hogy Afganisztán amerikai katonai megszállása olyan modell, amelyet „egy globális erőfeszítés részeként” az egész világra lehet exportálni.

Előszeretettel gondolt vissza arra az időre is, amikor Washington neoliberális „sokkterápiáját” hajtotta végre a volt Szovjetunióban: „Az 1990-es években ... Oroszország készen állt arra, hogy demokratikus és kapitalista legyen, és azt hiszem, a világ többi része cserbenhagyta. Abban az időben öt évig volt szerencsém Oroszországban dolgozni” – újságolta.

Ghani annyira büszke volt a Világbankkal Moszkvában végzett munkájára, hogy az afgán kormány honlapján található hivatalos életrajzában azzal dicsekedett, hogy „közvetlenül az orosz szénipar kiigazítási programján dolgozott” – más szóval, privatizálta az eurázsiai óriás hatalmas szénhidrogénkészleteit, oroszok millióit taszítva a halálba.

Miközben Ghani a posztszovjet Oroszországban elért eredményeivel kérkedett, az UNICEF 2001-ben közzétett egy jelentést, amely szerint az újonnan kapitalistává váló Oroszországban bevezetett tömeges privatizációk évtizede elképesztő, 3,2 millió többlethalálozást okozott, öt évvel csökkentette a várható élettartamot, és 18 millió gyermeket lökött mélyszegénységbe, súlyos alultápláltsággal a gyermekek körében.

A Lancet című vezető orvosi folyóirat ugyancsak megállapította, hogy az USA által létrehozott gazdasági program 12,8 százalékkal növelte az orosz felnőtt férfiak halálozási arányát, ami nagyrészt

Az elemzés szerint az sem meglepő, hogy Ghani Afganisztánt egekbe szökő szegénységgel és nyomorral hagyta el: Ashok Swain, az Uppsalai Egyetem béke- és konfliktuskutatással foglalkozó professzora, az UNESCO nemzetközi vízügyi együttműködéssel foglalkozó elnöke megjegyezte, hogy az amerikai-NATO katonai megszállás 20 éve alatt „a szegénységben élő afgánok száma megduplázódott, a máktermesztés területe pedig megháromszorozódott. Az afgánok több mint egyharmadának nincs élelme, felének nincs ivóvize, kétharmada nem fér hozzá az áramhoz”.

A szabadpiaci gyógyszer, amelyet Ghani elnök lenyomott Afganisztán torkán, ugyanolyan sikeres volt, mint az a neoliberális sokkterápia, amit ő és a Világbank munkatársai a posztszovjet Oroszországra kényszerítettek – következtet a cikk.

Nem csak megszakérti a bukott államokat, de maga is felépít egyet

Ghani gazdasági csodagyógyszere azonban lelkes közönségre talált az úgynevezett nemzetközi közösségben. 2006-ra globális ismertsége olyan magasságokba emelkedett, hogy az ENSZ-ben Kofi Annan főtitkár lehetséges utódjának tartották. Eközben nagy összegeket kapott a NATO-államoktól és a milliárdosok által támogatott alapítványoktól, hogy létrehozza az Állami Hatékonysági Intézetet.

Mint az agytröszt fogalmazott: „az ISE munkájának gyökerei a Világbank 1990-es évek végi programjában gyökereznek, amelynek célja az országstratégiák és a programok végrehajtásának javítása volt. A program a reformkoalíciók kiépítésére, a nagyszabású politikák végrehajtására és a fejlesztési szakemberek következő generációjának képzésére összpontosított.” Jelmondatuk semmitmondó, örökzöld technokrata közhely: az „állam és piac polgárközpontú megközelítése”.

Amellett, hogy az ISE szerepet játszott a neoliberális reformok afganisztáni erőltetésében, 21 más országban, köztük Kelet-Timorban, Haitin, Kenyában, Koszovóban, Nepálban, Szudánban és Ugandában is hasonló programokat indított. Ezekben az államokban az agytröszt szerint „keretet teremtett az állami funkciók, valamint a kormányok, a piacok és az emberek közötti egyensúly megértéséhez”.

Soros sem maradt ki a jóból

A washingtoni székhelyű intézetet persze finanszírozták nyugati kormányok (Nagy-Britannia, Németország, Ausztrália, Hollandia, Kanada, Norvégia és Dánia); nemzetközi pénzügyi intézmények (a Világbank és az OECD); illetve a nyugati hírszerzéshez kapcsolódó, milliárdosok által támogatott vállalati alapítványok (a Rockefeller Brothers Fund, a Soros-féle Nyílt Társadalom Alapítványok, a Paul Singer Alapítvány és a Carnegie Corporation of New York).

Ghani társalapítója a szabadpiacért rajongó Clare Lockhart volt, egy korábbi befektetési bankár és a Világbank veteránja, aki később a NATO által létrehozott afgán kormány ENSZ-tanácsadójaként és a CIA által támogatott Ázsia Alapítvány kuratóriumának tagjaként tevékenykedett.

Ghani és Lockhart piacmániás szemléletmódját az ISE és az Aspen Institute között 2008-ban létrejött partnerségben foglalták össze. A megállapodás értelmében Ghani és Lockhart vezette az Aspen „piacépítési kezdeményezését”, amely szerintük „párbeszédet, kereteket és aktív elkötelezettséget teremt az országok támogatásához a legitim piacgazdaságok kiépítése során”, és „célja, hogy létrehozza az értékláncokat és az azokat alátámasztó hiteles intézményeket és infrastruktúrát, hogy a polgárok részt vehessenek a globalizálódó világ előnyeiben”.

Az abszurditás azzal tetőzött, amikor 2008-ban Ghani és Lockhart részletesen kifejtették technokrata világnézetüket a „Fixing Failed States: A Framework for Rebuilding a Fractured World” című könyvükben. A könyvet kinyitva egyből Ghani ideológiai vezetőjének, Francis Fukuyamának a szövege látható (ő az, aki azt a nevetségessé vált kijelentést tette, hogy a Szovjetunió és a szocialista blokk megdöntésével a világ elérkezett a történelem végéhez, és az emberi társadalom a Washington vezette kapitalista liberális demokratikus rendben tökéletesedett).

Fukuyama dicséretét követi Hernando de Soto perui jobboldali közgazdász írása, az a chicagói fiú, aki a diktatórikus perui Alberto Fujimori-rezsim neoliberális sokkterápiás politikáját dolgozta ki. Ő volt az is, aki egykor a 2021 szeptemberében adatmanipulációk miatt megbukó világbanki versenyképességi rangsor ihletését adta. Ghani könyvének harmadik ajánlószövegét a Goldman Sachs alelnöke, Robert Hormats írta, aki szerint a kötet „brilliánsan kidolgozott és rendkívül értékes elemzést nyújt”.

A bukott államok helyreállítása egyébként meglehetősen unalmas olvasmány, és lényegében Ghani tézisének 265 oldalas megismétlését jelenti:

A két szerző olyan, bármely Világbankos kiadványból megismerhető közhelyekkel ostromolja olvasóit, minthogy „a működő piacok létrehozása a kapitalizmus, mint a gazdaságszervezés egy modelljének győzelméhez vezetett a versenytársai felett azáltal, hogy a piacgazdaságban érdekelt felekként nagyszámú ember kreatív és vállalkozói energiáit hasznosította”. Amellett, hogy a könyvben 219 alkalommal szerepel a „piac” szó valamilyen változata, 159 alkalommal fordul elő a „befektetni”, „befektetés” vagy „befektető” szó.

Ideológiai vakbuzgalmuktól vezérelve Ghani és Lockhart addig is elment, hogy

Természetesen Ghani saját példájával bizonyította e kijelentés abszurditását, amikor hírek szerint 169 millió dollárt próbált betuszkolni néhány autóba és egy helikopterbe. És persze amikor azelőtt eladta az országát olyan amerikai vállalatoknak, amelyekbe családtagjai is befektettek, kizárólagos hozzáférést biztosítva számukra Afganisztán ásványkincseihez.

Távol a valóságtól

2010-ben a „Fixing Failed States” (A bukott államok helyreállítása) című könyvéért Ghani és Lockhart a Foreign Policy 100 legjobb globális gondolkodójának listáján az 50. helyet szerezte meg. A nagyra becsült magazin az Institute for State Effectiveness nevű intézetüket „a világ legbefolyásosabb államépítési agytrösztjeként” jellemezte.

Természetesen a politikai befolyásolásra egyébként is nyitott Szilícium-völgy szintén el volt ragadtatva. A Google meg is hívta a szerzőket New York-i irodájába, hogy ott is ismertessék könyvük következtetéseit.

Az Atlanti Tanács jó katonája

Washingtonban számos agytrösztnél igyekeztek politikai és intellektuális indoklást szolgáltatni Afganisztán két évtizedes külföldi katonai megszállásának folytatásához. A szakértők hadát foglalkoztató agytrösztök a háborút neokolonialista civilizációs missziónak tekintik, amelynek célja a demokrácia és a felvilágosodás előmozdítása egy „elmaradott” nép érdekében.

A politikai kapcsolatokkal rendelkező amerikai agytrösztök és egyetemek valóságtól elszigetelt világában, az 1977 és 2001 között az Egyesült Államokban eltöltött 24 év alatt született meg Ghani, mint politikus.

A nagyhatalmú Brookings Intézet valósággal szerelmet vallott neki: a Washington Postban 2012-ben írt cikkében az agytröszt külpolitikai kutatásainak igazgatója,

De a Ghani felemelkedését támogató szervezetek közül a legfontosabb az Atlanti Tanács, ami gyakorlatilag a NATO washingtoni agytrösztjének tekinthető. Ghani együttműködése az agytrösztökkel egyébként közel 20 évre nyúlt vissza. 2009 áprilisában Ghani interjút adott Frederick Kempe-nek, az Atlanti Tanács elnök-vezérigazgatójának. Kempe ekkor elárulta, hogy ők ketten 2003 óta közeli barátok és kollégák.

Kempe azt is elárulta, hogy Ghani nemcsak a Nemzetközi Tanácsadó Testület tagja, hanem az Atlanti Tanács egy befolyásos munkacsoportjában, a Stratégiai Tanácsadók Csoportjában is helyet kapott. A bizottságban Ghani mellett korábbi magas rangú nyugati kormányzati és katonai tisztviselők, valamint nagy amerikai és európai vállalatok vezetői is ott ültek. Az Atlanti Tanács Stratégiai Tanácsadói Csoportjának tagjaként

Ghani és Kempe tehát megalkotott Obama elnök számára egy 10 éves Afganisztán-tervet. Ghani ezt a stratégiát 2009-ben tette közzé az Atlanti Tanácsban „Tízéves keret Afganisztán számára: az Obama-terv végrehajtása” címmel.

Kampánya irányításához James Carville amerikai politikai tanácsadót alkalmazta, aki Bill Clinton, John Kerry és Hillary Clinton demokrata elnökválasztási kampányában stratégaként betöltött szerepéről volt ismert. A Financial Times akkoriban azt írta Ghaniról, hogy az afgán választásokon induló jelöltek közül ő a legnyugatosabb és leginkább technokratikus.

Az afgán nép talán épp emiatt nem volt ennyire lelkes. Ghani végül alulmaradt a versenyben, és a szavazatok kevesebb mint 3 százalékával a siralmas negyedik helyen végzett. Amikor Ghani barátja, Kempe még októberben, a választások után visszahívta őt egy interjúra,

Kempe dicséretekkel halmozta a választáson megbukott technokratát, akit a világ egyik legképzettebb köztisztviselőjének és koncepcionálisan brilliánsnak nevezett.

Ghani a következő években is szorosan együttműködött az Atlanti Tanáccsal, a közös rendezvényeken az agytröszt elnöke rendszeresen kijelentette, hogy Ashraf mennyire kedves barátja.

Ghani 2014-ig aktív tagja maradt az Atlanti Tanács nemzetközi tanácsadó testületének, számos volt államfő, Zbigniew Brzezinski amerikai birodalmi tervező, Lawrence Summers neoliberális gazdasági apostol, Bahaa Hariri libanoni-szaúdi milliárdos oligarcha, Rupert Murdoch jobboldali médiamogul, valamint a Coca-Cola, a Thomson Reuters, a Blackstone Group és a Lockheed Martin vezérigazgatói mellett, írja a cikk.

Abban az évben azonban bekopogtatott a lehetőség, és Ghani végre elérhetőnek látta végső céljait.

Washington szerelmi viszonya a „technokrata reformerrel”

Afganisztán első, a tálibok utáni vezetője, Hamid Karzai kezdetben hűséges nyugati bábnak mutatkozott. Uralkodásának végére, 2014-re azonban Karzai az amerikai kormány „kemény kritikusává” vált, ahogy a Washington Post fogalmazott: „egy szövetséges, aki elnökségének 12 éve alatt ellenféllé vált”.

Karzai nyíltan bírálni kezdte az amerikai-NATO csapatokat, amiért azok civilek tízezreit ölték meg. Dühös volt amiatt, hogy mennyire ellenőrzik, és igyekezett nagyobb függetlenséget gyakorolni, és siratta, hogy „afgánok haltak meg egy olyan háborúban, amely nem a miénk”.

Washingtonnak és Brüsszelnek gondja akadt. Miközben egy évtizeden át dollármilliárdokat fektettek abba, hogy Afganisztánban a saját képükre formált új kormányt hozzanak létre, az általuk kiválasztott marionettnek kezdett fájni, hogy kötélen rángatják.

A NATO-kormányok szemszögéből nézve Ashraf Ghani tökéletes utódot jelentett Karzai helyett.

hiszen a 2009-es választásokon is csak a szavazatok kevesebb mint 3 százalékát kapta, mivel Ghani nyíltan a washingtoni konszenzus jelöltjeként indult. Kabulban csak az elit egy szűk köre támogatta.

Így amikor a 2014-es elnökválasztási versenyre került sor, Ghani és nyugati tanácsadói teljesen új irányt vettek: hagyományos ruhákba öltöztették, és beszédeit nacionalista retorikával töltötték meg.

Az átcsomagolás segített Ghaninak a második helyre befutni, de a 2014-es választások első fordulójában így is súlyos vereséget szenvedett. Riválisa, Abdullah Abdullah 45 százalékot szerzett Ghani 32 százalékával szemben, közel 1 millióval több szavazattal. Mint látni fogjuk, érdekes módon sikerült elérni, hogy mégis Ghani legyen az ország első embere.

A júniusi második fordulóban ugyanis hirtelen fordult a kocka.

Abdullah 43,6 százalékával szemben. Utóbbi azt állította, hogy Ghani széles körű csalással ellopta a választásokat. Vádjai korántsem voltak alaptalanok, mivel jelentős bizonyítékok szóltak a szisztematikus szabálytalanságokról, véli Norton.

A vita rendezése érdekében az Obama-kormányzat John Kerry külügyminisztert küldte Kabulba, hogy közvetítsen Ghani és Abdullah között. Kerry közvetítése egy nemzeti egységkormány létrehozásához vezetett, amelyben Ghani elnök legalábbis kezdetben beleegyezett abba, hogy megossza a hatalmat Abdullahhal, aki egy újonnan létrehozott szerepet töltött be, amelynek neve átláthatóan tükrözte Washington neoliberális programját: ő lett Afganisztán vezérigazgatója.

Az Európai Unió választási megfigyelőinek jelentése egyébként arra a következtetésre jutott, hogy a júniusi választásokon valóban nagymértékű csalás történt. Több mint 2 millió szavazat, azaz az összes leadott szavazat több mint egynegyede származott olyan szavazóhelyiségekből, ahol nyilvánvaló szabálytalanságok voltak.

már ő volt az elnök. Washingtoni birodalmi pártfogói pedig örömmel söpörték a szőnyeg alá a botrányt.

Washington a csalás és a kudarc ellenére is dicsőíti Ghanit

A 2014-es választások nyilvánvaló manipulációja nem sokat rontott Ashraf Ghani megítélésén a nyugati médiában. A BBC három kifejezéssel – reformer, technokrata és megvesztegethetetlen – jellemezte őt. E kifejezések váltak a nyugati liberális sajtó kedvenc jelzői arra az elnökre, aki végül 169 millió dollárral menekült országából.

Jellemző, hogy a New Yorker azt állította, hogy Ghani „megvesztegethetetlen”, és úgy üdvözölte őt, mint egy technokrata látnokot, aki húsz évvel előre gondolkodik.

2015 márciusában Ghani Washingtonba repült a végső dicsőség pillanatára. Az új afgán elnök beszédet mondott az amerikai kongresszus közös ülésén, ahol

Az agytrösztök és barátaik a sajtóban nem tudtak betelni Ghanival. Abban az augusztusban Jed Ober, az amerikai kormány által finanszírozott Democracy International nevű szervezet programigazgatója a Foreign Policy című folyóiratban megjelentetett egy cikket, amely tükrözte, hogy amerikai kormányzati körök mennyire szerelmesek kabuli emberükbe.

„Amikor Ashraf Ghani-t megválasztották Afganisztán elnökévé, a nemzetközi közösségben sokan örültek. Bizonyára egy reformer hírében álló volt Világbank-tisztviselő volt a megfelelő ember arra, hogy megoldja Afganisztán legsúlyosabb problémáit és helyreállítsa az ország nemzetközi megítélését. Nem volt jobb jelölt arra, hogy Afganisztánt a jó kormányzás új korszakába vezesse, és elkezdje kiterjeszteni azokat a jogokat és szabadságokat, amelyeket az ország polgáraitól túl gyakran megtagadtak.”

A választási csalás dokumentált vádjaitól nem zavartatva az Atlanti Tanács 2015-ben a kiváló nemzetközi vezetői díjjal tüntette ki Ghani-t, méltatva a demokrácia és az emberi méltóság iránti önzetlen és bátor elkötelezettségét.

Az Atlanti Tanács izgatottan jegyezte meg, hogy Ghani „személyesen vette át a díjat, amelyet Madeleine Albright volt külügyminiszter adott át neki március 25-én Washingtonban, NATO-vezetők, nagykövetek és tábornokok előtt”. Albright, aki egykor nyilvánosan védelmébe vette több mint félmillió iraki gyermeknek az USA által vezetett szankciók általi megölését, „brilliáns közgazdászként” dicsőítette Ghani-t, és azt állította, hogy „reményt nyújtott az afgán népnek és a világnak”.

Örülnek a nemzetközi szervezetek

Az Atlanti Tanács Ghani elnök nevében folytatott marketingtevékenysége az ünnepség után hiperhajtóművekkel indult be. Az agytröszt 2015 júniusában a „New Atlanticist” blogon közzétett egy cikket, amelynek címe: „IMF: Ghani megmutatta, hogy Afganisztán nyitott az üzletre”.

A Nemzetközi Valutaalap afganisztáni vezető tisztviselője, Paul Ross misszióvezető pedig úgy nyilatkozott, hogy  Ghani „jelezte a világnak, hogy Afganisztán nyitott az üzletre, és az új kormányzat eltökélt a reformok folytatásában”. A bürokrata kijelentette, hogy az IMF „optimista a hosszú távú kilátásokkal kapcsolatban” Ghani vezetése alatt.

Ghani Egyesült Arab Emírségekbeli nagykövete, Javid Ahmad egyúttal az Atlanti Tanács agytröszt vezető munkatársa is volt. Ahmad ki is használta ottani állásának tekintélyét, hogy a főnökét mérsékelt reformerként ábrázoló véleménycikkeket írjon a főbb médiumokba, kiemelve, hogy Ghani végre helyreállítja a vitát az afgán politikában.

A Foreign Policy is segített Ahmadnak 2014 júniusában, hogy

Abban az időben Ahmad a nyugati kormány által finanszírozott hidegháborús lobbicsoport, a German Marshall Fund of the United States Ázsiáért felelős programkoordinátora volt. A Foreign Policy szerkesztői nyilvánvalóan nem vették észre, hogy Ahmad írásában olyan részek szerepelnek, amelyek szinte szóról szóra Ghani hivatalos életrajzának másolatai.

A 2018-as NATO-csúcstalálkozón az Atlanti Tanács újabb hízelgő interjút kért Ghanitól. Az afgán elnök állítólagos „reformtörekvéseivel” dicsekedett, miszerint a biztonsági ágazat teljesen átalakul, a korrupció elleni harc jegyében. Hozzátette, hogy generációváltás zajlik a biztonsági erőknél és az egész területen.

Az Atlanti Tanács szerelmi viszonya Ghani iránt egészen az elnöksége végéig tartott. Ghani 2019-ben az Atlanti Tanács által támogatott, a német kormány által szponzorált Müncheni Biztonsági Konferencia (MSC) díszvendége volt. Ott az arisztokrata afgán elnök olyan beszédet mondott, amelytől még a legcinikusabb álpopulista is elpirulna, kijelentve, hogy a békének polgárközpontúnak kell lennie, nem pedig elitközpontúnak.

Az Atlanti Tanács 2020 júniusában utoljára látta vendégül Ghanit, a CIA-val kapcsolatban álló Egyesült Államok Béke Intézete és a Rockefeller Testvérek Alapja által közösen szponzorált rendezvényen. Miután Kempe „a demokrácia, a szabadság és a befogadás vezető hangjaként” dicsérte, David Petraeus, a CIA korábbi igazgatója dicsérte Ghanit, hangsúlyozva, hogy „milyen kiváltság volt [vele] együtt dolgozni Afganisztánban parancsnokként”.

Amikor Ghani 2021 augusztusában már nyíltan rabolta ki országát, miközben szégyenében külföldre menekült, az Atlanti Tanácsnak sem maradt más, mint látszólag ellene fordulni.

Drámai fordulat volt ez egy olyan agytröszt részéről, amely jobban ismerte Ghanit, mint talán bármely más washingtoni intézmény és ahol legjobb barátai ültek. De egyúttal visszhangozta az amerikai elit intézményeinek kétségbeesett próbálkozásait is megítélésük megmentésére – hiszen épp ők tették Ghanit neoliberális gazdasági bérgyilkossá.

Washington az utolsó pillanatokban is magabiztos

Az illúzió, hogy Ashraf Ghani egy technokrata zseni, egészen a katasztrofális hivatali idejének végéig fennmaradt. Június 25-én, alig néhány héttel kormánya összeomlása előtt Ghani találkozott Joe Bidennel a Fehér Házban, ahol az amerikai elnök biztosította afgán kollégáját Washington szilárd támogatásáról.

„Kitartunk melletted” – nyugtatta meg Biden Ghanit, hozzátéve hogy Amerika mindent megtesz azért, hogy rendelkezzen a szükséges eszközökkel. Egy hónappal később, július 23-án Biden egy telefonhívás során megismételte Ghaninak, hogy Washington továbbra is támogatni fogja őt.

Augusztus 15-re Ghani a lopott pénzzel elmenekült az országból. Ez szürreális cáfolata volt a sajtó által unalomig ismételt narratívának, miszerint Ghani – ahogy a Reuters 2019-ben fogalmazott – „megvesztegethetetlen és művelt”.

A washingtoni elitek persze nem hitték el a történteket és tagadták, amit láttak. Még a legendás progresszív korrupcióellenes aktivista, Ralph Nader is tagadott, aki Ghanira úgy hivatkozott, mint „megvesztegethetetlen volt amerikai állampolgárra”.

Kevés személyiség foglalja össze jobban az USA 20 éve tartó afganisztáni háborújának erkölcsi és politikai rothadását, mint Ashraf Ghani. Az ő teljesítményét azonban nem szabad elszigetelt példának tekinteni. Washington, az agytrösztök apparátusa és a talpnyaló riporterek serege tette Ghanit azzá, aki, írja Ben Norton. Ezt ő maga is elismerte az Atlanti Tanácsnak adott 2020. júniusi interjújában, amelyben Ghani a legnagyobb háláját fejezte ki pártfogóinak, az amerikai népnek, az amerikai kormányoknak és az Egyesült Államok kongresszusának, és különösen az amerikai adófizetőknek, zárul a The Grayzone cikke.

Címlapkép: Fehér Ház, Pete Souza.