Román EP-képviselő: Többet adunk a Nyugatnak, mint amit támogatásként visszakapunk

Nyugati orvos, keleti pénzen

Gyakori hiba, hogy a nagylelkű nyugati országok és a pénzükért küzdő keletiek konfliktusaként, érdemesek és eltartottak vitájaként tekintünk a költségvetési tárgyalásokra – kezdi írását a román Clotilde Armand, az Európa Megújul képviselőcsoportjának tagja. E vitában a gazdag országok Európa nagylelkű adományozóiként tüntetik fel magukat, miközben kritizálják a kelet-európai választókat, amiért azok az unióval kapcsolatban szkeptikus álláspontot megfogalmazó vezetőket választanak.

A nagyobb képet nézve azonban egy teljesen más történet körvonalazódik a román képviselő szerint.

Rámutat, hogy 2009 és 2015 között Románia elvesztette az orvosai közel felét és évente a fennmaradó orvosok nagyjából tíz százalékát is aktívan toborozzák a fejvadász-ügynökségek, hogy az őszülő Nyugat-Európa számára orvosokat találjanak.

Lengyelország orvosai és ápolói 7 százalékát vesztette el alig egy évtized alatt és felmérések szerint az orvostanhallgatók több mint fele tervez külföldre költözni a diploma megszerzése után. Bulgáriában ez az arány eléri a 90 százalékot és Horvátország, amely 2013-ban csatlakozott az EU-hoz, már szintén elvesztette egészségügyi szakembereinek 5 százalékát. Az uniós csatlakozással tehát megnyílt a lehetőség az emberi erőforrások jelentősebb elszívása előtt is.

A szerző szerint ez a kivándorlási hullám egyfajta hatalmas vagyontranszfer. Romániában egyetlen orvos képzése százezer euróba kerül, erről pedig a nyugati országok igyekeznek megfeledkezni. Az orvosok elcsábításának költsége Románia számára éves szinten már az éves romániai uniós támogatások negyedét teszi ki.

Nyugati profit, keleti piacon

És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a nyugati cégek a térség piacait megszerezve, azon piaci hatalmukkal élve a régióban keletkező jövedelmeket jelentős részben hazaviszik.

2010 és 2016 között Magyarország, Csehország, Lengyelország és Szlovákia az éves GDP-je 2-4 százalékát kapta meg támogatásként, miközben a nyugatra áramló profitok ennek épp a duplájára rúgtak. Épp ezt mutattuk be a francia sztárközgazdász, a gazdasági egyenlőtlenségeket vizsgáló Thomas Piketty 2018-as cikke nyomán.

A kutatót megkerestük, aki egyetértett felvetésünkkel, miszerint a nyugatihoz képest alacsonyabbnak számító bérek (és emögött a bérarány, azaz a bérek részesedése a megtermelt jövedelemből) illetve a jelentős külföldi tőkekivonás között erős kapcsolat lehet. Piketty szerint „a térség alacsony béraránya nagyon erős és szemléletes bizonyítéka annak, hogy a külföldi tulajdonosok valóban magas hozamokat érnek el a kelet-európai országokban.” Hozzátette, hogy „emiatt nem csodálkozhatunk azon, hogy a kelet-európai politikusok gyakran hivatkoznak arra, hogy a külföldi befektetők a piaci erejüket arra használják, hogy alacsonyan tartsák a béreket, és így extraprofitot érjenek el”.

Hiába dühösek a francia szavazók a lengyel vízvezetékszerelő miatt, a kelet-európai dolgozóknak a francia vezérigazgatókból lett elegük 

– írja a román képviselő Pikettynél valamivel közérthetőbben, aki Bukarestben is francia szupermarketben tud vásárolni és felhívja a figyelmet, hogy a helyi telekomcég, de a vízszolgáltató is francia tulajdonú. A román képviselő azonban folytatja a felsorolást, hiszen a romániai gázszámláit is egy francia cégnek utalja, természetesen francia bankon keresztül.

Ez, mint a Makronóm hasábjain rámutattunk, azt jelenti, hogy a sok esetben monopol vagy oligopol helyzetben lévő vállalatok e helyzetből eredően komoly extraprofitra tesznek szert, e profitok pedig a profitkivonásról szóló statisztikák (ábráinkat lásd itt) alapján nem a helyi gazdaság beruházásait gyarapítják.

A tények alapján úgy tűnik, nem tarthatjuk az uniós támogatást segélynek és adománynak, hiszen az egyfajta kárpótlásnak tekinthető a keleti piacok megnyitásáért, ahol gyakran gyengébb helyzetben lévő cégeket találtak a tőkeerős nyugati cégek.

Kelet-Európa megengedte, hogy a Nyugat egy darabot kihasítson a keleti gazdaságokból. Cserébe a Nyugat megígérte, hogy küld vissza pénzt arra, hogy legalább az infrastruktúrát fejleszthessék a keleti országok – mutat rá a képviselőnő. Amihez hozzá kell tennünk, hogy ez az infrastruktúra is nagyon gyakran olyan szerkezetű és irányú, hogy a nyugati cégek számára a lehető legkönnyebben elérhetővé tegye a keleti piacokat – a keleti országok nemzetrészeinek összekapcsolása, esetleg a kelet-európai gazdaságok közötti kapcsolatok erősítése már kisebb prioritást élvez. Az infrastruktúra pedig támogatja, hogy a kilencvenes évek nagy privatizációitól kezdődően kialakuló tulajdoni, gazdaságszerkezeti viszonyok stabilizálódjanak és így az uniós támogatások jelentős része visszafolyjon a nyugati gazdaságokba, a régiónkban működő nyugati multikon keresztül (ezt mára számos tudományos kutatás bizonyította).

Befektetés helyett kifektetés

A nyugati gazdaságok egykori merkantilista gyarmati gazdaságpolitikájának lényegi eleme is az volt, hogy a függő országok egymással lehetőleg korlátozottan kereskedjenek, mindannyian csak a nyugati gazdaságokkal, azaz minden (gazdasági) út nyugatra vezessen.

Ma is látunk erre utaló jeleket, amikor a Komárom-Esztergom megyei uborkát a német cég Malajziában német logóval árulja – ez derült ki a Malajziában élő Kerekes Györggyel készült beszélgetésünkből –, vagy amikor ahhoz is nyugat felé, Bécsnek kell vennünk az irányt, hogy kelet felé, erdélyi nagyvárosokba repüljünk, ahogyan az a Firbás György logisztikai szakértővel készült interjúnkban is megfogalmazódik. Ráadásul ma sok esetben a Nyugat távoli városai könnyebben és gyorsabban elérhetők a magyarországi utazó számára, mint az erdélyi települések.

Nem véletlen, hogy Piketty függő gazdaságnak nevezi a térségünk gazdaságait, hiszen ezekben meghatározó a külföldi tőke gazdaság- és társadalomszervező ereje. A függőség abban is megnyilvánul, hogy a gazdasági döntések a külföldi vállalatok esetében többnyire külföldi vállalati központokban születnek, ami csökkenti a gazdaságpolitikai teret, azaz a szuverenitást (erről szól a függő gazdaság kapitalizmusmodellje). A Makronómnak a német innovációs szakértő, Nicolai Andersen megerősítette, hogy e helyzetükből eredően a nyugati cégek sokáig igyekeztek a magas hozzáadott értékű, innovatív, azaz jól fizető állásokat és termelési folyamatokat hazájukban tartani. Ezt ismerte fel számos gondolkodó, például a dél-koreai Ha-Joon Chang, aki szerint tévhit, hogy a tőkének nincs nemzetisége. 

„Szerintem már a főáramú közgazdaságtant képviselők sem állítják többé, hogy a tőkének nincs nemzetisége. Elég ehhez megnézni a 2008-as pénzügyi válságot: Lengyelországban például a külföldi tulajdonú bankok még annak ellenére is menekülőre fogták, hogy a lengyel gazdaság teljesen rendben volt. A gazdaság állapotára tekintet nélkül mégis visszavágták a hitelezésüket, mert a számukra fontosabb külföldi anyabankok problémáit helyezték az előtérbe. Ebben a pillanatban mindenki megértette, hogy a tőkének van nemzetisége, hiszen a külföldi bankközpontok határozták meg a Lengyelországban működő leánybankjaik viselkedését” – vélekedett Changhoz nagyon hasonlóan Marcin Piasecki, a lengyel Nemzeti Fejlesztési Alap alelnöke a Makronómnak adott interjúban.

A Nyugat profitra tett szert abból, hogy a kelet fejlődött, az egyezség mindkét fél számára előnyös volt.

De a Nyugat most azt kockáztatja, hogy felmondja ezt az európai társadalmi szerződést 

– zárja cikkét a román képviselőnő.

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.