A migráció vagy a robotok mentik meg Európát?

Szent-Györgyi Albert

A nemzetközi migráció csak nőni fog

A migráció – mint ahogy a Financial Times egy friss elemzése kimutatja – a globalizmus egyik legfontosabb, de egyben legrejtettebb mozgatórugója. Ráadásul maguk a legnagyobb kibocsátó országok is érdekeltté váltak-válnak a külföldön dolgozók hazautalásai miatt, hiszen 2018-ban több mint 640 milliárd dollárt utaltak haza a migránsok a fejlődő országokban lévő családjaiknak. (Amire egyébként a pénzügyi rendszer gyorsan reagált: érdemben, közel 2%-kal csökkent a hazautalások költsége 2013 óta.) Ez majdnem a négyszerese volt annak az összegnek, amit a fejlett országok nemzetközi segélyekre fordítottak 2017-ben (146,6 milliárd dollár) az OECD számításai szerint. (A nemzetközi segélyek felhasználásával és a korrupcióval kapcsolatos problémáktól most eltekintek.) A trend erősödő jelleget mutat, hiszen a világ különböző országaiban dolgozó külföldi migránsok 2018-as hazautalásai 2012-höz képest közel 100 milliárd dollárral emelkedtek.

A Világbank és az ENSZ kimutatásai szerint 1960 óta közel 72 millióról 245 millió fölé nőtt azoknak a száma, akik már más országban élnek, mint ahol megszülettek. Ez az EU-ban nem éri el a 4%-ot és a 17 millió főt, és a más EU-tagállamban születettek foglalkoztatási rátája jóval magasabb, mint a helyi népességé (77%). Ugyancsak az ENSZ előrejelzései szerint a jelenlegi trendek alapján az évszázad végéig a kevésbé fejlett térségekből közel 300 millió ember vándorol majd a fejlett országokba.

Az ENSZ tavaly december végén elfogadott globális migrációs paktuma kapcsán a kiindulópont és értelmezési keret gyökeresen eltérő a migráció fogalma kapcsán jó néhány európai ország és a világ többi része között. (A csomag ellen mindössze 5 ország szavazott: USA, Magyarország, Izrael, Cseh Köztársaság és Lengyelország.) Bár a csomag magát nem kötelező jellegűnek minősíti, kétségkívül referenciaponttá válik a későbbiekben a nemzetközi kapcsolatokban, ami hosszú távon fejti ki a hatását. A csomag legnagyobb kritikáját az váltotta ki, hogy a paktum deklarált célja – a szöveg szerint a tagállamok jelenleg érvényesülő szuverenitásának formális fenntartása mellett – a bevándorlás biztonságossá tétele és legális csatornába terelése, valamint pozitív jelenségként tünteti fel a migrációt.

Ezzel párhuzamosan ugyanakkor nem tesz megfelelő különbséget menedékkérők és gazdasági bevándorlók között. Ez utóbbi aspektusa a legérdekesebb: a 2003 óta hatályban lévő, migráns munkavállalókra és családtagjaikra érvényes ENSZ emberi jogi egyezményt egyetlen európai uniós és észak-amerikai ország sem ratifikálta, ellenben a legnagyobb kibocsátó országok közül jó néhány afrikai (pl. Marokkó, Egyiptom, Mali, Nigéria) és dél-amerikai ország (pl. Paraguay, Uruguay, Bolívia) igen. Ez az összefüggés azért fontos, mert az EU-polgárok szabad mozgása jelenleg sem korlátozásmentes: a 2004/38/EK irányelv 7. cikke alapján általános, három hónapot meghaladó tartózkodási jog csak feltételekkel adott, vagyis teljes körű egészségbiztosítással, valamint elegendő anyagi fedezettel kell rendelkezni egy másik tagállamban úgy, hogy ne jelentsen terhet a fogadó tagállam szociális ellátó rendszerére, azaz csak „önellátó személyek” tartózkodhatnak egy másik tagállamban állás nélkül három hónapot meghaladóan.

Elvesző paradicsom? Ki eszi a meg a káposztát Németországban?

A három évvel ezelőtti cikkemben kiemelten foglalkoztam Németországgal. A legfrissebb német statisztikák szerint – hatalmas állami támogatások és erőfeszítések után – az aktív korú (15-64 éves) menekültek (EU-n kívüli „migránsok”) még mindig mindössze 36 százaléka dolgozik a munkaerőpiacon, és legfeljebb a felük helyezkedett el képzett munkaerőként. A menekültek foglalkoztatási rátája kevesebb mint a fele a teljes népesség átlagának, a menekült nőké pedig még alacsonyabb. A legfrissebb német előrejelzések szerint minden második menekült még mindig munkanélküli lesz a jövőben az érkezésüket követő első öt évben is. 2018-ban az integrációra fordított német szövetségi kiadások nagyságrendje megfelelt a Magyarország által a jelenlegi hétéves ciklusban maximálisan igénybe vehető EU-s támogatások mértékének.

Nézzük meg a menekültválság és bevándorlási hullám alatt született gyermekekkel kiegészült statisztákat is! Azt látjuk, hogy három évtized után 2015-ben javult először érdemben a termékenységi ráta: 1,5-re (2011: 1,39) úgy, hogy a javulást kizárólag átlagosan a majdnem 2-es értéket hozó, külföldi állampolgárságú nők biztosították. Három évvel később azonban már az is látható, hogy bár 2016-ban tovább erősödött ez az érték (újabb történelmi csúcsra, 1.59-re), 2018-ra ismét lefelé fordult a görbe és immáron éves szinten 1.26%-os csökkenéssel az 1.57-es rátát éri el. (A magyar ráta 1.5 volt 2017-ben, ami a 2011-es 1,23-os mélypontot több mint 20 százalékos emelkedéssel haladta meg, méghozzá  „önerőből”, azaz nem bevándorlás alapján.)

Annak ellenére, hogy Németországban jelenleg az 1990-es egyesítés óta nem látott alacsony szinten van a munkanélküliség (3.0%) a több ezermilliárd euróból megtámogatott, a volt NDK részét képező tartományok egy kormányzati elemzés szerint még mindig le vannak maradva a nyugati részekhez képest, olyannyira, hogy a hagyományos pártok folyamatosan és rohamtempóban veszítenek népszerűségükből. (Csak összevetésképpen: hazánk a jelenlegi EU-s költségvetési ciklusban kohéziós, felzárkóztatási célú forrásokból kb. 25 milliárd eurót használhat fel 2014-2020 között.) A keleti tartományok munkanélkülisége szignifikánsan (2018-ban: kb. 50%-kal) magasabb volt, mint a nyugati részeké és eddig az adatok szerint 1991 és 2017 között az emelkedő életszínvonal és óriási pénzpumpa (beszedett szolidaritási adó) ellenére kb. 1,2 millióval több keletnémet ment nyugatra, mint ahányan onnan költöztek a keleti tartományokba. 76 keleti tartományból 73-nak az elvándorlási egyenlege negatív, azaz az ország keleti feléből szinte mindenhonnan jelentős számú német vándorolt el az elmúlt időszakban.

Belső migráció az EU-ban – tényleg kivándoroltak a magyarok?

Az Európai Bizottság 2019-es kiadványa szerint kb. 17 millió európai uniós polgár él, illetve dolgozik (12,4 millió) egy másik tagállamban. Magyarország 2018-ban a 14. helyen állt a külföldön dolgozó magyarok aránya tekintetében (5,3%), ami az EU-átlagot (3,9%) mindössze 1,4%-kal haladta meg az Eurostat legfrissebb adatai szerint. Ez a trend azért még mindig a töredéke a várható globális migrációs trendeknek – és még így is komoly politikai problémát jelent Európában a belső migráció, hiszen mind a nyugat-európai politikai közbeszédben (lásd Brexit), mind pedig az Európai Parlamentben (lásd a kiküldött munkavállalókkal kapcsolatos, illetve a fuvarozási ágazatot érintő jogszabály-alkotást) és a francia belpolitikában egyre hangsúlyosabbá vált az EU-n kívülről érkező migránsokhoz képest arányaiban egyébként kisebb mennyiségben érkező kelet-európaiak általi veszély emlegetése. Ez nem is csoda, hiszen az EU-n belüli migrációs trendek egyértelműek, mert az elsődleges célországok, ahová az EU-polgárok közel 75%-a ment: Németország, Egyesült Királyság, Olaszország, Franciaország és Spanyolország. Az EU állampolgársággal rendelkező migránsok 50%-a román, lengyel, portugál, olasz és bolgár állampolgárságú az Eurostat idézett statisztikái szerint.

Mindezek alapján, amikor demográfiai folyamatokról beszélünk, fontos látni, hogy Nyugat-Európa és Kelet-Európa alapvetően különbözik, mint ahogy erre a korábbi írásomban is rámutattam. Annak ellenére, hogy bár a KSH által májusban közölt kedvező adatokat eredményező módszertant többen is kifogásolták, az átfogó tendenciákat illetően a Portfolio is azt írta, hogy biztosnak látszik az, hogy az utóbbi években csökkent az elvándorlási kedv és nőtt a hazatérési hajlandóság a magyarok körében.

Ha az egyik legnépszerűbb EU-tagállamra, az Egyesült Királyságra tekintünk a külföldön dolgozó magyarok tekintetében, akkor bizonyára a Brexittel összefüggő bizonytalanságokra is visszavezethetően a brit statisztikai hivatal (ONS) friss adatai szerint tavaly 21 ezerrel, 98 ezerről 77 ezerre csökkent az ottani hatóságok látókörében lévő magyar állampolgárok száma és a kilépéssel összefüggésben kevesebb mint 55 ezer magyar jelezte a tartós maradási (letelepedési) szándékát a közel kétmillió EU állampolgárból, ami hozzávetőlegesen a 19. legnagyobb magyar város, Eger népességének felel meg.

Az európai középosztály megrendülése és újabb társadalmi kihívások az EU-ban
Három évvel ezelőtti írásomban rámutattam, hogy a politikai változásokat (Brexit, a francia Nemzeti Front megerősödése, stb.) Nyugat-Európa-szerte az indukálta, hogy a szociális kiadásokat sok helyen visszavágták, illetve növelni szándékoztak bizonyos adók bevezetését, emelését, amelyek utcai elégedetlenségekhez is vezettek (lásd a sárga mellényesek legalább 10 halottal járó tiltakozásait Franciaországban).

McKinsey elemzőház egyik elemzése szerint a nyugat-európai középosztály válságának egyik eredője az, hogy a fejlett gazdaságokban élő polgárok 65-70%-a olyan háztartásokban él, ahol 2005 és 2014 között a jövedelem nem változott vagy éppenséggel csökkent. (1993-2005 között mindössze 2% tartozott ebbe a kategóriába.) Ráadásul, a Brookings Institute előrejelzése szerint csak az európai és az észak-amerikai középosztály mérete nem fog változni, míg az ázsiai térségben nagyságrendileg meg fog duplázódni a középosztálybeliek száma, elérve a három és fél milliárdos létszámot, ami a többszöröse lesz az EU és USA középosztálybeliek számának – már 2030-ban. Ezért is gondolják sokan, hogy a klímavédelem terén egyre nagyobb mértékben a fejlődő országok fognak a helyzeten rontani a növekvő fogyasztásuknak köszönhetően. Az elemzők szerint a következő néhány évtizedben az éves gazdasági növekedés tekintetében az első 10 leggyorsabban növekvő gazdaság között nem lesz sem az európai, sem az amerikai gazdaság.

Az EU még mindig a világ legjobb helye, ha az életszínvonalat és a magas szintű szociális és egészségügyi vívmányokat nézzük. A Nemzetközi Valutaalap legfrissebb becslése szerint az Európai Unió a világ összgazdasági (fogyasztói) teljesítményének kb. 16 százalékát adja a vásárlóerő paritást vizsgáló (azaz egy nemzetközi életszínvonal-számításon) alapuló statisztika szerint, amellyel megelőzi az USA-t, de Kínát már nem. Az USA immáron 4%-kal gyengébb e tekintetben mint a világelső Kína (bár az egy főre eső GDP tekintetében az Egyesült Államok még mindig erősen világelső, mögötte az EU-val). Az EU erejét és gazdasági jelentőségét nagymértékben gyengítheti a Brexit, amennyiben a második legnagyobb EU-s gazdaság, az Egyesült Királyság valóban távozik, hiszen a 28 tagú EU GDP-jének kb. 13%-át a brit gazdaság adja.

Korábbi írásomban azt elemeztem, hogy az EU globális versenyképessége is folyamatosan csökken az 1990-es évek óta, méghozzá úgy, hogy az EU és az USA közötti GDP/fő különbség egyenesen 50%-kal nőtt az amerikaiak javára. Az Európai Beruházási Bank 2018-os jelentése szerint a kutatás-fejlesztés terén nemhogy javult, hanem relatíve még romlott is a helyzet: 2005 és 2015 között bár nőtt az erre a területre fordított forrás nagysága, de lényegében az összes versenytársunk állva hagyta az EU-t, és ma már mindenhol (Dél-Korea, Japán, USA, Kína) többet költenek a tudományokra a saját GDP-jük arányát tekintve. Ez talán azzal is magyarázható, hogy Kínában minden második diploma mérnöki tudást is tartalmaz, még ha az nem is mérnöki diplomát jelent, míg ez az arány az Egyesült Államokban mindössze 15 százalék. Természetesen nem lehet összehasonlítani a két ország oktatási rendszert és a szocióökonómiai viszonyokat, a trend azonban jelzésértékű, hiszen a két ország közötti népességszámbeli eltérés egymilliárdnál is több. A bejegyzett szabadalmak tekintetében pedig Kína egymaga magasabb – még ha minőségileg is vitatott – értékkel rendelkezik, mint az Egyesült Államok, az Európai Unió és Japán együttvéve. Természetesen lehet megkérdőjelezni a képzés minőségét, azonban a kínai egyetemek egyértelműen jönnek fel a nemzetközi listákon (a Pekingi Egyetem már előzi az Oxfordi Egyetemet is). Az is sokat elmond, hogy a Business Insider jelentése alapján a kínai gyermekek inkább űrhajósok szeretnének lenni, míg az USA-ban inkább celebek.

Eközben az EU-ban jóval kevesebb innováló cég van, mint az USA-ban és azok is (méghozzá kétszeres mértékben) inkább a fejlesztések adaptálását végzik: az EU-s cégek mindössze 8%-a nevezhető vezető innovátornak, amely a kutatás-fejlesztésbe invesztál és új termékeket vezet be a piacokra, ami egyébként az amerikai adat fele. Ami érdekes, hogy a kohéziós országok (hazánk is ide tartozik) kiemelkedőek az innovációk adaptálásában (30% felett), ami a régiónk felzárkózását is jelenti. Ez egyben lehetőséget is nyújt ezekben a gazdaságokban a munkaerő(hiány) kezelése tekintetében, ami a statisztikákban is visszatükröződik.

Mi lesz a kecskével? Átalakuló gazdaságokról és a középosztály jövőjéről

A hét legfejlettebb G7-ország (USA, Kanada, Németország, Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország, Japán, Egyesült Királyság) és a hét fejlődő gazdaság, azaz az E7-országok (Kína, India, Brazil, Mexikó, Oroszország, Indonézia és Törökország) között megváltozik az erősorrend 2050-re úgy, hogy míg a G7-es országok megduplázzák a GDP-jüket, addig az E7-ek megtízszerezik. (34,1/18,8 ezer milliárd USD és 69,3/138,2 ezer milliárd USD.) Ha minden így folytatódik, akkor India is meg fogja előzni az USA-t a GDP tekintetében 2050-re, mint ahogy ezt Brazília is várhatóan meg fogja tenni Japánnal és Németországgal.

Az ipar 4.0-nak is nevezett technológiára épülve ma Kína jár élen a teljesen automatizált gyárak, a 80 milliárdos piaci értéket képviselő ipari robotok tekintetében, elsősorban az autóipar és az elektronika területén alkalmazott robotokkal. A Portfolio már beszámolt arról, hogy itt nemcsak a termelés és a prototípus virtuális megtervezése, a gyártási hibák minimalizálása, a robotok autonóm működése lesz biztosított, hanem a szinte végtelen mennyiségű információ rendelkezésre állása mellett a robotok és a szoftverek fejlesztése már magában a gyárakban elkezdődik (robotok gyártanak robotokat), méghozzá a dolgozók bevonásával az 5G technológia, valamint az un. kiterjesztett valóság alkalmazásával. Nem véletlenül Kína és Japán állt az élére ennek az iránynak: a csökkenő, idősödő népessége mellett a robotikát tartják a várható munkaerő-hiány kezelése egyik legfontosabb eszközének a nemrégiben látványosan eltörölt egyke-politika, illetve a nők munkavállalásának megkönnyítése mellett, hiszen az ipar 4.0 automata gyárak becsült ötéves növekedési üteme 6-7%-os, a robotizációé 14%, míg az ipari szoftvereké akár 30%-os is lehet.

Számos új technológia kerül bevezetésre és a vállalatok átlagos élettartama rövidülni látszik: a technológiaváltás egyúttal növekvő dinamikát jelez a gazdaságban is. A nagyvállalatokat egyre inkább fenyegeti a strat-upok és innovatív garázscégek megjelenése, ami érinti a munkaerőt is. Előző írásomban kiemeltem az Adidas példáját, amikor a vállalat 2016-ban úgy döntött, hogy 1993 után visszaköltözteti a cipőgyártása egy részét Európába, mert durván nőttek a kínai bérek (50%-kal) és szállítási költségek is, továbbá a mesterséges intelligencia alkalmazása is egyre olcsóbbá vált. A gyakorlatilag teljes mértékben robotokkal automatizált bajorországi gyárban akkor mindössze 160 ember kapott állást 2017-től, ami 20%-os munkaerő csökkenést jelentett.

A „hagyományos” (azaz előre gyártott és meghatározott, korlátozott funkciót ellátó) robotika terjedése kapcsán a jelenlegi elemzések nyilvánvalóan legfeljebb csak az elérhető csúcstechnológiából tudnak kiindulni, ennek ellenére a 19-20. századi termelékenység éves növekedésének akár többszörösét is - azaz a korábbi évi 0,3%-ról 1,5%-ra emelkedő termelékenységbeli növekedést – prognosztizálta a McKinsey elemzőház 2017-ben. Ezt egyébként a Portfolió Ipar 4.0 című rendezvényén 2019. október 17-én a német Bosch-csoport képviseletében Járvás Tamás is kifejtette, rámutatva, hogy az ipari termelés az adatoknak köszönhetően exponenciálisan emelkedhet. Az adatot a PwC is alátámasztja: 2030-ra várhatóan 14%-kal növelik a globális GDP-t a mesterséges intelligencia alapú fejlesztések, ami megfelel Kína és India mai együttes kibocsátásának (kb. 16 trillió USA dollár), s ezen belül Kínában ez akár 26%-os növekedést jelenthet.

A negyedik ipari forradalom lesz a leggyorsabb?

Annak ellenére, hogy történelmi mértékkel az automatizáció minden korábbi gazdasági átalakulásnál, ipari forradalmaknál gyorsabban fog lezajlani Baldwin professzor, a genfi Graduate Institute Geneva kutatóintézet vezető kutatója Richard Freeman-ra a Harvardi Egyetem professzorára hivatkozva úgy véli, hogy a technológiai váltás lassabban fog bekövetkezni, mint jelenleg becsülik, mert a technológia egyre összetettebb és bonyolultabb, amelynek kezeléséhez egyre képzettebb személyzet kell. Ráadásul Robert Allen és az általa kidolgozott „Engels’s Pause” formula szerint – visszautalva a nyugati középosztály stagnáló jövedelméről írtakhoz – a dolgozók alkalmazkodási sebessége (és bérezése) elválik a technológia adta lehetőségektől. A formula azon alapul, hogy a bérek 1800 és 1840 között stagnáltak, miközben a termelékenység kilőtt. A KPMG elemzője, Steve Hill szerint ugyanakkor az 1970-es évektől kezdve 2015-re a bérek és a GDP változása egymással ellentétesen mozogtak: ma már a bérek részesedése a GDP arányában lecsökkent, amelyet aggasztó jelenségként aposztrofált. Ezért épít a hazai gazdaságpolitika a bérhányad növelésére építő politikára, amelyet György László és Oláh Dániel tanulmánya (A nettó bérhányadnövelésének gazdaságpolitikai eszközei válság idején) alapozott meg 2017-ben. Ezt a gazdaságpolitikát un. „bérvezérelt növekedési modell”-nek nevezték el, amely a bér és a tőkehányad, a munka és a tőkehányad egyensúlyára épülő modell kialakítására törekszik, ugyanis az innovacióvezérelt növekedés alapfeltétele, hogy a technológia megújulása mellett a humántőke is megújulhasson.

Ha az ipari forradalmak további sajátosságaira tekintünk, akkor Gregory Clark-nak, a Kalifornai Egyetem közgazdászának a brit Economistban közölt elemzése arra világít rá, hogy az első ipari forradalom óta a magasabb szakmai tudással és gyakorlattal rendelkező (szak)munkások és a képzetlen munkások bérei közti különbség folyamatosan csökkent, mintegy hozzávetőlegesen 30%-kal. Bár Nyugaton az 1960-as években volt egy rövidebb, javulásnak tekinthető időszak a képzettek vonatkozásában a globalizáció és az integráció erősödésével, de ez inkább átmenetinek tekintendő a szerző szerint. Clark úgy látja, hogy a képzetlen foglalkoztatottak aránya a modern technológiáknak köszönhetően erősen növekedett az iparosodás alatt Angliában: 20%-ról közel 40%-ra emelkedett a számuk 1700 és 1850 között. Carl Benedikt Frey idén júniusában publikált, The Technology Trap című munkájában ugyanakkor arról ír, hogy az ipari forradalmak mindig többletmunkahelyet hoztak létre, hiszen a termelékenység növekedésével többletbevételt, illetve alacsonyabb árakat is hoztak. Erre azt a példát hozta a kutató, hogy a fejlődő országokban 10%-os növekedés a telefonhasználatban közvetetten 1%-os GDP növekedést indukált és az elmúlt 30 évben a szegénység gyorsabb ütemben csökkent, mint bármikor a világtörténelemben.

Ezt a trendet támasztja alá az Oxfordi Egyetem és a Citi közös, 2016-ban közölt átfogó elemzése is, miszerint az USA-ban 1984 és 2014 között éppenséggel a közepes végzettségű (azaz az un. „rutin kognitív / rutin kétkezi munkások”) munkaerő iránti kereslet csökkent a leginkább. Sőt, a 2008-ban kitört pénzügyi válság óta a „hagyományos” szolgáltatói és termelői szektor termelékenysége olyannyira leromlott, hogy az OECD 2001-2010 közötti adatai szerint a leginnovatívabb és legtermelékenyebb szolgáltatások és vállalatok a többiekhez képest már 50%-kal javították a termelékenységüket. Ha az OECD adatainak hihetünk, akkor láthatjuk, hogy az újonnan csatlakozott tagállamok (pl. Lengyelország, Magyarország, Lettország) körében jóval magasabb a termelékenységnövekedés, mint a régi tagállamok némelyikében (pl. Olaszország, Portugália, Egyesült Királyság). Ráadásul hazánkban – meglepő módon – tulajdonképpen valójában nincs is munkaerő-hiány: Baja Sándor, a piacvezető Randstad munkaerő-közvetítő cégcsoport regionális vezetője szerint a hivatalos munkaügyi ellenőrzések nyilvánosságra hozott adatai alapján a dolgozók közel 15%-a szürkén vagy feketén foglalkoztatott, és ez nem csak a kis cégekre igaz, hanem jellemző "a kerítésen belüli fekete foglalkoztatás" is, ami azt jelenti, hogy a multik beszállítói, munkaerő-kölcsönzőin keresztül is feketén alkalmaznak munkatársakat. Magyarországon ráadásul sokkal kevesebb diák dolgozik, mint Nyugat-Európában, mert az iskolaszövetkezetek monopolhelyzetben uralják a piacot, tette hozzá a szakértő.

Új kihívások jönnek – nemcsak a Nyugat, de a férfiak is lemaradóban?

A Zürichi Egyetem tavaly novemberi kutatása azt mutatja, hogy a soft skillnek nevezett készségek egyre fontosabbá válnak, ami a képzett nők munkaerő-piaci helyzetének erősödésével jár. Az Egyesült Államokban is egy új, korábban elképzelhetetlen trendet láthatunk: az 1980-as évektől a férfiak pozíciója romlott, míg a nőké jelentősen javult a jól fizetett állások vonatkozásában. Ha pedig a (képzett) nők munkaerő-piaci helyzetét elemezzük a versenyszférában, akkor sokak számára meglepő fejleménnyel találkozunk: a vezető, menedzseri pozícióban lévő nők tekintetében Magyarország nagyon előkelő helyezéssel rendelkezik: az Eurostat adatai szerint megelőzünk olyan országokat, mint Luxemburg, Svédország, Franciaország vagy Hollandia. Ez azt jelenti, hogy az Európai Unió első öt országában vagyunk e tekintetben.

Ma már egyre több országban több nő szerez diplomát, mint férfi, és az úgynevezett reál tárgyak terén is emelkedik a számuk, az arányuk. Olyannyira, hogy egyes amerikai egyetemeken már minden harmadik hölgy természettudományi, technológiai, matematikai, illetve mérnöki tanulmányokat folytat. Ez azt is jelentheti Sarah O’Connor, a Financial Times szerzője szerint, hogy a „robotbiztos”, illetve a kevésbé automatizálható munkaköröket a mesterséges intelligencia terjedésével egyre inkább a nők lesznek képesek betölteni. Ezzel párhuzamosan egyre kisebb számban és arányba kerülnek be a férfiak a felsőoktatásba, és a lemorzsolódók közt is magasabb a fiúk, férfiak aránya Európa-szerte. (Minden 10. európai lemorzsolódik, Magyarország az európai átlagot hozza e tekintetben.) Ugyanakkor a vállalkozó (férfiak) körében csökken a diplomások aránya: 1985 és 2014 között a vállalkozók körében a felsőfokú végzettségűek aránya 12,2%-ról 5,3%-ra csökkent. Ez a lefele tartó spirál jellemző például Belgiumban, az Egyesült Királyságban és Németországban is: az Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) statisztikái szerint a magas jövedelmű országokban közel 30%-kal csökkent a vállalkozó kedv mértéke.

Megoldás: Poszt-reneszánsz polihisztorok robotizált családi vállalkozásokkal?

A tudomány és az európai politika vakon tapogatózik a sötétségben, ami az automatizáció mértékét, ütemét és ami a várható következményeit illeti. A McKinsey 2017. májusi elemzése szerint a digitális gazdaságra történő átállásnak még csak a kezdetén vagyunk, hiszen az Egyesült Államokban is legfeljebb 20%-osnak tekinthető a digitalizáció általános szintje a potenciális lehetőségekhez képest. (Ez az arány az EU-ban még alacsonyabb: 12%). Amikor az automatizáció várható fejlődését becsülik, akkor az USA-ban egyfelől a munkahelyek mindössze 5%-a kerülhet teljesen kiváltásra a varrógép-kezelőktől az összeszerelő munkásokig. Másfelől a munkahelyek 60%-ánál hozzávetőlegesen minden harmadik állás részben automatizálható lesz. Ez azt jelenti, hogy szinte minden második munkahelynek legfeljebb a 70%-a maradhat meg. Sőt, az elmúlt 25 év adatai alapján az új munkahelyek 33%-a olyan állás volt, amely korábban egyáltalán nem létezett, különösen az IT területén. Becslések szerint a következő évtizedben akár negyedmillió informatikus vagy azzal valamilyen módon határos területtel foglalkozó szakember hiányozhat csak az Egyesült Államokban. (Ez a szám önmagában nagynak látszik, de ez az amerikai foglalkoztatottak kevesebb mint 0,2%-a.) Az iparágban az egyik legjelentősebb think tank, a Tractica 2019-es, friss előrejelzése szerint 2025-re a mesterséges intelligenciát fejlesztő szoftverágazat piaca a 2018-as 9,5 milliárd dollárról 2025-re közel 120 milliárd dollárra nő. A jelenlegi automatizáció terjedése alapvetően a közvéleményen is múlik: Frey szerint az automatizáció sikere mindig az adott társadalmon múlik és egy rosszul értelmezett hozzáállás nemcsak lemaradást (kimaradást) hozhat, hanem valóban káros lehet a munkanélküliség kapcsán, hiszen a termelékenységnövekedés csak a meglévő munkahelyeket fogja (hátrányosan) érinteni.

Összegezve: talán nem még több, és főleg nem a hagyományos és merev struktúrában működő egyetemeknél végzett fiatalra lesz szükség, hanem valami egészen másra. Én olyan alkalmazkodó, folyamatosan művelődni képes emberekre gondolok, akik képesek „szimbiózisban” együtt alkotni és együttműködni a mesterséges intelligenciával. Ráadásul a közeljövőben a mesterséges intelligencia fejlődése mind a jog- és cselekvőképesség, mind pedig a termelékenység fogalmát is átértékelheti. Mire gondolok? Legfontosabb kérdés, hogy – leegyszerűsítve – a jövőben egy kifejlett, megfelelő mesterséges idegrendszerrel (avagy programozott „erkölccsel”) rendelkező mesterséges intelligencia eléri-e majd az ókori rabszolgák státuszát, vagy sem. Ez lényegében a mesterséges személy eljövetelét jelentheti a természetes és jogi személy után. (Az értékpapír tőzsdéken már jogügyleti, azaz szerződéskötési képességgel rendelkeznek az algoritmusok és az ügyletek többségét már ők kötik a The Economist szerint. Ezért sem véletlen, hogy a tőzsdei cégek beszámolóit az Európai Értékpapír-piaci Hatóság által kidolgozott módszertana alapján a robotok számára is értelmezhetővé kell tenni 2020 január 1-étől az EU-ban is.) Szintén egyre inkább időszerű jogi kérdésekké válnak a robotok által okozott károk és az ezzel összefüggő, felelősségi és biztosítási kérdések is, mint ahogy Zara Orsolya az Európai Jogban (Robo sapiens, avagy személy lesz-e a robot?, Európai Jog, 2016/2),) erre három éve rámutatott, kifejtve, hogy: „A felelősség kérdése annál nehezebb, minél nagyobb autonómiát élvez a robot, hiszen minél inkább képes önállóságra, annál kevésbé tekinthető egyszerű eszköznek egy ember kezében”.

Ezért megítélésem szerint a korábbi ipari forradalmaktól eltérően a legújabb (negyedik) ipari(?) forradalom az ember és a mesterséges intelligencián alapuló technológia szó szerinti szerves szimbiózisát hozhatja el a következő évtizedekben. Elsőként a testen hordott, mesterséges intelligencia asszisztensekkel megerősített okos eszközök, majd az egyre szofisztikáltabb implantátumok, illetve az öregedési folyamatokat egyre inkább hátráltató biotechnológia (és esetleg a génmódosítás) nyithat meg újabb kaput az ember termelékenysége előtt, felvetve azt is, hogy vajon mennyiben beszélhetünk az adott ember termelékenységéről. Főleg akkor kérdéses ez, ha a World Economic Forum 2018-as előrejelzése szerint már 2022-re a termelésben az élő munkaerő munkaidő-szükséglet kb. 60%-ára fog esni és 2025-re a robotok és a mesterséges intelligencia fogják a munkaidő 52%-át „ledolgozni” a munkahelyeken. Állandó a félelem a tömeges munkanélküliség esetleges megjelenése kapcsán (már Keynes is erről írt), azonban a World Economic Forum (WEF) 2018-as előrejelzése szerint bár 75 millió munkahely fog megszűnni, 130 milliónál is több fog létrejönni 2022-re, ám ennek megoszlása és terjedése egyenetlen lesz és óriási kihívások elé állítják ezek a folyamatok az oktatási rendszereket is.

Ezért – a kkv-k munkaerő-piaci helyzetének megőrzése, azaz a népesség nagyobb részét foglalkoztató szektor stabilitása érdekében - a jövőben egyre inkább „poszt-reneszánsz polihisztorokra” lehet szükség, akik gyakorlatilag az egykori, helyi piacra termelő manufaktúrák tőkéseinek lehetnek olyan utódai, akik munkások helyett gépekkel, robotokkal dolgoznak, akár egy nagyobb, globális cégcsoport részeként és nyújthatnak kifejezetten személyre szabottabb szolgáltatásokat, jelentős mértékben kiiktatva a mostani kereskedelmi láncokat. Így egy olyan, jelenleg még nem is létező és sokkal versenyképesebb (minimális lemorzsolódást biztosító) alapfokú és az arra kreatívan épülő, az egyéni teljesítményt figyelembe vevő oktatási rendszerre és szellemi-társadalmi környezetre lesz szükség, ahol a folyamatos innováció, a technológia iránt érzékenység és a flexibilis alkalmazkodás miatt gyakorlatilag mindenhez érteni kell az ötletalkotástól (másképpen: termékfejlesztés) a filozófián át (önálló gondolkodás, társadalmi tőke kiaknázása) a termékek legyártásához szükséges természettudományok erős alapjaiig (fizika, kémia). A jövő polihisztorainak és technikusainak egyúttal magasabb szintű, erkölcsi-morális értékrendre, egészségtudatosabb életmódra és érzelmi biztonságra is szükségük lesz, hiszen a kreativitást és fittséget, állóképességet a fejlett világban egyre növekvő mértékű mentális betegségek és depresszió, valamint boldogtalanság rombolja le leginkább.

Összegezve, nagyon nehéz ezeket a folyamatok átlátni, s mint ahogy Szent-Györgyi Albert is mondta, a legnagyobb kihívás:

Az igazi kérdés az, hogy Európa – és benne Magyarország – felkészül(t)-e minderre.

A szerző Lovászy László, miniszteri biztos,
ENSZ emberi jogi szakértő,
volt európai parlamenti szakmai tanácsadó,
a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos főmunkatársa