Az Akadémia átalakításának szükségessége

Grüner György a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a Kaliforniai Egyetem, Los Angeles (UCLA) professzora. Egyetemi tanárként a Los Alamos-i Nemzeti Kutatólaboratóriumban osztályvezető és a UCLA Solid State Science Center igazgatója volt. Emellett több innovatív vállalatot alapított és vezetett. Tudományos munkásságát Alexander von Humboldt- és Guggenheim-díjjal, illetve a világon egyedüliként kétszer is, a Világgazdasági Fórum „Technology Pioneer” díjával ismerték el. A „Highly Cited” cím birtokosaként a  világ egyik legtöbbet idézett fizikusa. „Én is abban a tudatban voltam, hogy állami pénzből azt kutatok, amit akarok” – mondta korai magyarországi kutatói éveiről korábban a Makronómnak. Vendégszerzőnk írása.

*

Először: a szemléletváltás szükségessége

Az MTA holnapján jelent meg az Akadémia mostani és előző elnökének írása. Érdekes, sokféle gondolatot ébresztő olvasmányok. Az Akadémiát vezető, az azt képviselő tudósok véleményei egyben bizonyítékai is a szemléletbeli váltás, egy modern tudományszemlélet, és az abból adódó tudománymenedzsment égető szükségességének. 

Egy elavult tudományfelfogásról

Először is a terület megítéléséről, a tudomány rendszeréről. Pálinkás József úr, az Akadémia korábbi elnöke által felállított, az Akadémia holnapján megjelent írásában három területre osztja a tudományokat. Ez a 1) matematika, természettudomány, mérnöki tudományok, az 2) élettudományok és a 3) társadalom és bölcsészettudományok hármas rendszerezése. Ami azonban fél évszázada talán még érvényes volt, ma biztosan idejétmúlt.

Azt, hogy a matematikán alapuló „virtuális világ” kutatása és fejlesztése, az alkalmazott matematika és hasznosítása, a szoftver, a hatalmas adathalmazok, a hálózatok kutatása ma már egy különálló, saját törvényeivel rendelkező tudományággá vált. Ez hozta el a mesterséges intelligenciát, a fintech, a „big data” alkalmazási területeket az egészségügyben, és persze a Facebookot vagy a Google-t.

És egyben Pálinkás úr rendszerezése épp arról a területről nem ejt egy szót sem, amely területen a legtöbb sikeres magyar kisvállalat működik.

És ahol az innováció, a hasznosítás egyedi törvényeket követ. Ahol a startup befektetések törvényei, és a befektetések nagyságrendje is lényegében különbözik a más területekétől.

De nem csak ez a fő hiányosság. A besorolás nem veszi figyelembe az „élővilág” megismerését célzó élettudományok fejlődését sem és azt sem, hogy a természettudományokhoz hasonlóan az élettudományok területén is kialakult az alkalmazott élettudomány. Azt sem veszi figyelembe, hogy a „transzláció”, a kutatástól a fejlesztésig húzódó folyamat először az alkalmazott élettudományokban jelent meg fogalomként, ott jelentek meg a kizárólag ezzel foglalkozó tudományos folyóiratok is. Hogy ez az innovációs lépésenként lezajló folyamat, például amikor egy új molekula gyógyszerészeti alkalmazását megtaláljuk, majd a különböző fázisokban hasznosságát demonstráljuk, ugyanolyan szerepet játszik, és ugyanúgy kezelendő, mint a természettudományokban.

A 21. században már inkább az „élővilág” és az „élettelen világ” (az új anyagok és műszerek), illetve az előbb említett „virtuális világ” közötti felosztás lehet az, ami nem csak a tudomány, de a társadalmi relevancia szempontjából is lényeges. Ami a nagy kihívásokhoz kapcsolódik, legyen az az egészségügy, a mesterséges intelligencia, vagy a 3D nyomtatás, mint iparág.

Pálinkás akadémikus úr megközelítése nem veszi figyelembe az interdiszciplinaritás megjelenését. Azt, hogy a különböző „világokban” dolgozók között nagyobb a kapcsolat, mint a régi modellben dolgozók között. Hogy egy új anyagcsaládon, az anyagok tulajdonságait célzó felfedező kutatásokon ügyködő vegyészek, fizikusok, anyagkutatók (az úgynevezett „materials science” terület) érdeklődése sokkal inkább közös, mint egy e területen dolgozó fizikus és a gravitációs hullámokat detektáló, szintén fizikus között. Hogy a biofizikát biológusok és fizikusok együtt csinálják a legjobban. És hogy ez egy új fókuszt – és egy új rendszert is jelent. 

A Pálinkás úr által említett rendszer nem veszi figyelembe, illetve

leválasztja a mérnöki tevékenységet, szőnyeg alá söpörve azt a folyamatot, ahol egy találmányból valami hasznos lesz.

Az innovációs láncot. Vajon az idei Nobel-díjasok, akik kitalálták az ultra-rövid lézer impulzusok előállítását, kutatóknak vagy mérnököknek tekinthetők? És ha már ezeknél a díjaknál tartunk, vegyészmérnökök voltak-e, akik felfedezték a polimereken alapuló elektronikát? Vagy mérnökök hozták-e létre az optoelektronikát? (Zárójelben jegyzem meg, hogy fizikusok voltak). De említhetnénk ugyanakkor a Lovász László elnök úr által elnyert, az alap és alkalmazott matematikát kombináló uniós pályázatot is.

A felfedező és alkalmazott kutatások mesterséges szétválasztásáról 

Meglepő kijelentések találhatók az MTA weboldalán a kutatás céljaival kapcsolatban. A két, Lovász László által említett kutatási cél, hogy „a kutatás vagy a gazdasági élet, ipar által felvetett kérdésekre keres választ, vagy olyan kérdést vizsgál, amelyet a tudomány belső logikája diktál”. Azért meglepő ez, mert közismerten van egy harmadik út is: amely a felfedezésben rejlő potenciált rögtön észreveszi, és azt megvalósítani igyekszik.

Meg voltam lepődve a felhozott példáin is, amelyekkel a felfedező és az invenciót, innovációt célzó kutatások merev szétválasztását igyekezett indokolni. 

Az általa felhozott példák egyike, a gén vagy más néven genom „editing”, azaz szerkesztés egy olyan technológia, mely azt célozza meg, hogy öröklött génjeinket módosíthassuk. Felfedezése és hasznosítása a 21. század szerintem föltétlenül legizgalmasabb tudományos története. A gének módosításának különböző aspektusait csupán pár éve, 2011 és 2013 között három csoport, egy szomszédbeli, bécsi, Emmanuelle Charpentier által vezetett diákcsoport, egy a Kaliforniai Egyetem Berkeley kampuszán működő és harmadikként egy Harvard-MIT csoport fedezte fel.

Természetesen publikációik előtt a szabadalmak bejegyzésére került sor és e szabadalmak érvényesítéséért, az elsőség jogáért, a szabadalmi területek lefedéséért jelenleg különböző bíróságokon folytatják a harcot e csoportok. Nem véletlen, hiszen többszáz milliárd dollárról, egy új „iparágról” van szó.

A felfedező kutatást végző tudósok persze vállalatokat is alapítottak; a két legismertebb közül egyik a Harvard-MIT mellett működik, a Charpentier által alapított vállalat pedig nem meglepően Svájcban. És most ő, a vállalat szakmai vezetése mellett, egy Max Planck intézet igazgatója, egy nagy kutatócsoport vezetője.

Ellentétben tehát Lovász elnök úr állításával itt sem volt szó arról, hogy a felfedezés és az innováció egymástól elkülönülve történt.

A történet egyben számos tanulsággal szolgál. Megmutatja azt a dinamizmust, amely a modern tudományt jellemzi. A felfedező és alkalmazott kutatások közötti szabad átjárást. A szabadalmak fontosságát. A gyorsuló időt: azt, hogy manapság vállalatok bejegyzése és elindítása pár éven belül követi a felfedezést – általában a felfedezésért felelős kutatók, mint alapítók részvételével.

És a történet egyben egy példa is. Arra, hogy a kutatás elemeit egy modern kutatói rendszernek hogyan kell értelmeznie és kezelnie.

Másodszor: a tudomány fejlődéséből adódó szükségesség

Példaként az a terület, ahol dolgozom, a fizika. Egy olyan terület, amely mára már szétvált a világegyetemmel kapcsolatos alapvető fizikai törvényeket és jelenségeket célzó kutatásokra és az úgynevezett „kondenzált anyagok fizikájára”, az új típusú anyagokban fellelhető új, főleg az elektronokra vonatkozó törvények, új elektronállapotok kutatására.

A fizikának az első ága az, amely az elmúlt fel évezredben a legtöbb felfedezést adta. Newton, Heisenberg és Einstein világa. Ez a tudomány 100 évvel ezelőtt az atomokkal, 50 éve az atommagokkal foglalkozott, negyed évszázada már megtaláltuk az elemi részecskéket is, és most olyan konstrukciókat próbálunk találni, mint az elhíresült Higgs-bozon. Persze minden fent említett területen lehet még kutatni, lehet cikkeket írni, de a UCLA egyetemen tanszékünk mintegy 30 éve szavazta meg, hogy

a magfizika mint terület egy leszálló pályára állt, és hogy ezen a témán kutató professzorokat mi már nem veszünk fel.

És ezzel az e területen dolgozó munkatársaim is egyet értettek, annyira egyértelmű volt az írás a falon.

Mára a fizika e része gyökeresen megváltozott: az igazi felfedező kutatásokhoz eurómilliárdok kellenek, gondoljunk a CERN-re vagy LIGO-ra, ahol a gravitációs hullámokat felfedezték, vagy a szintén milliárdokba kerülő obszervatóriumokra, ahol a sötét energiát, a sötét anyagot, a fekete lyukak természetét vagy a világegyetem tágulásának gyorsulását vizsgálják. Olyan területek ezek, ahol egy cikk szerzőinek száma az ezret is meghaladja. Ahol mi labdába sem rúghatunk, még azt sem érhetjük el, hogy ezeknél a nagy berendezéseknél a vezető csapatok közelébe kerüljünk.

De van egy másik fajta fizika is, ahol egy-egy kis kutató csoport is tehet világraszóló, magasan értékelt felfedezéseket, létrehozhat invenciókat. A kondenzált anyagok fizikája, az elektronfolyadékok, elektrongázok és elektronkristályok területe. És egyben ez a Nobel-díjjal értékelt invenciók és innovációk területe: a tranzisztor, az integrált áramkör, a korábban említett szerves anyagokon alapuló elektronika vagy az új nanorészecskék területe. Ez egy egészen más fizika, nagyságrendekkel kisebb költségekkel, ahol a kutatások egyben alkalmazásokkal is kecsegtetnek. És hozzá kell tenni, minden ipari forradalom egy új anyaggal kezdődött.

Harmadszor: a hazai tudományos teljesítmény javításának szükségessége

Ugyancsak az Akadémia honlapján jelent meg a következő állítás:

„A hálózat teljesítménye kiváló, és számos olyan alkotóműhellyel rendelkezik, amely a világ élvonalába tartozik, és nemzeti kincsnek tekinthető. A kutatóhálózat gyökeres átalakítására ezért nincs szükség.”

E tételt sajnos számok és pártatlan kiértékelések nem támasztják alá. Az EU kimutatása szerint Magyarország kutatási rendszer kvalitásait mérő mutatója – a legtöbbet hivatkozott publikációknak az összes publikációhoz viszonyított száma – mélyen az átlag alatti, az alsó húsz százalékban kullog, Görögoszág, Málta, Csehország, Portugália és Észtország mögött, megelőzve viszont Bulgáriát, Romániát és Horvátországot. 

A másik mutató, a European Research Grant, az MTA által sokszor emlegetett, a honlapon többször szereplő mutató, ami szintén hasonló lemaradást mutat. A 2018-ban elnyert ERC pályázatok száma egyes nyugat-európai fejlett országokban több tucat is lehet, de Portugáliában is nyolc, Görögországban pedig három.

Nem elírás, nulla.

Palkovics miniszter úrnak igaza van.

Hazánk, pár igazán kiváló kutatási területtől eltekintve – agyprogram, matematika – nem teljesít jól, nincs az élvonalban.

Az élvonal közelében sem. Miniszter úrnak abban is igaza van, hogy ne Bulgáriához hasonlítsuk magunkat, hanem mondjuk Ausztriához.

Az Akadémia felelőssége

Úgy vélem, hogy jelen helyzetben ezek a fő kérdések, ezekre kell először választ adnunk, amikor a tudomány – és az Akadémia – jövőjéről beszélünk. Nekünk, akadémikusoknak kell ezekre választ adnunk, nem kívülről kell, hogy megfogalmazódjon, hogyan is nézhet ki egy, a 21. század kihívásainak megfelelő akadémiai intézetrendszer. Ez a nagyon szükséges szemléletváltás elvezethet majd a tudományos felelősséghez és a tudomány társadalmi szerepéhez kapcsolódó kérdések megvitatásához is. 

Hogyan lehetne ezt elkezdeni? Esetleg úgy, hogy először az Akadémia kijelenti, hogy tevekénysége nem csak a felfedező kutatásokra, hanem az összes tudományos tevékenységre is kiterjed, beleértve az invenciót és az innovációt is.

Ahelyett, hogy újra megállapítjuk, hogy mi vagyunk az Aranycsapat és minden maradjon a régiben.

Ami a tények alapján egyszerűen és újra csak, sajnos nem igaz, és nem védhető álláspont.

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.