Az Akadémia úgy tekint magára, mint állam az államban – magyar Nobel-jelölt a Makronómnak

A jórészt jóindulatú kapkodás a rendszerváltás után sok mindenre az európai demokráciák bevált gyakorlataitól távol álló „megoldásokat” talált az Akadémiával kapcsolatban. Ezekről azóta világossá vált, hogy tarthatatlanok. Az MTA-n is minél hamarabb be kell fejezni a rendszerváltást – véli Mezei Ferenc. Az Akadémia körüli hisztéria szerinte nagyon hasonlít a CEU-ügyre, mindkettőben külföldi érdekek is állnak a nagy, politikai sajtónyilvánosságot élvező vélemények mögött a világhírű fizikus szerint. Helyre kellene állítani nemzetközileg elfogadott gyakorlatot az Akadémián, amelyben nincs helye a külföldön is ismeretlen „alapfinanszírozás” fogalmának. Ez a jogállami előfeltétele annak, hogy a magyar tudományos kutatóintézeti hálózat állami finanszírozását néhány év alatt a versenyképes nemzetközi gyakorlatnak jobban megfelelő szintre, a jelenleginek a háromszorosára emeljük, akár a patinás MTA márkanév alatt. Sokan azonban azt kívánják, hogy az MTA a kutatóintézeti munkatársakat idejétmúlt, gyakorlatilag haszontalan privilégiumok elvesztése veszélyének lobogtatásával mindettől elrettentse. Exkluzív interjúnk.

Mezei Ferenc az MTA rendes tagja, a 20. század egyik legjelentősebb magyar fizikusa. 1972 óta Németországban, Franciaországban és az USA-ban kutat, így jól ismeri a fejlett, demokratikus és hatékony tudományos intézményrendszerek működését. Többször is jelölték a fizikai Nobel-díjra. A Berlini Anyag- és Energiatudományi Helmholtz Központ (HZB) – kutatócsoport-vezetője, neutronszórási központjának igazgatója, egyúttal 1990-től az intézet vezetőtanácsának elnöke volt. Tanított a Berlini Műszaki Egyetemen, 1997 után pedig az amerikai Los Alamos-i Nemzeti Laboratórium (LANL) kutatója volt. Az Európai Neutronkutató Központ felépítésére szervezett nemzetközi projekt műszaki igazgatója volt. Az MTA Wigner Fizikai Kutatóközpont professzor emeritusa. Mintegy háromszáz szakcikke jelent meg.

*

Miért küzd tulajdonképpen most az Akadémia?

Az Akadémia egy nagyon nehéz csapdába került, légüres térben érzi magát, és nem találja a kiutat. Az Akadémia elvileg az intézeteknek törvényben garantált alapfinanszírozást tekinti létjogosultsága alapjának. Nem sikerült megtudnom, hogy ez milyen törvényben van leírva és hogyan van egyáltalán törvényileg definiálva. Az akadémiai törvényben nincs.

ami kutatás végzésére ma már messze nem elég, csak egzisztenciát biztosít ahhoz, hogy más forrásokra lehessen pályázni. És ezt jórészt csak az alapkutatások területén igaz, míg a gazdaságilag közvetlen is nagyon fontos alkalmalmazott kutatásokhoz és azokat az gazdasági szférával összekötő innovációra még ennyi sem jut.

Van ilyen „alapfinanszírozás” bárhol a fejlett világban?

Én soha nem találkoztam ilyesmivel. Németországban van több államilag finanszírozott kutatóintézet-hálózat is. Ott nincs a hazai értelemben alapfinanszírozás. Az MTA kutatóintézeti hálózat leginkább a legnagyobb, a Helmholtz Társaság (HGF) profiljának felel meg. Ott a tulajdonos, azaz a kormány finanszírozza a teljes működést – beleértve a teljes meglévő munkakapacitás világszínvonalú kihasználását a kutatási feladatok megoldásában – és ehhez jöhet még valamennyi pályázati pénz, a terveken túlmenő munkákra.

Viszont azt a pénzt, ami a minisztériumtól jön, azt pályázatinak nevezhetjük, mert

öt évente van átvilágítás, és azt megmondja a német kormány, hogy a pénzt mire kell költeni. Az irányokat, a társadalmi kihívásokat, amiket kutatni kell.

Van egy hosszú lista, hogy min lehet dolgozni az állami finanszírozásból. Ezt annál is inkább és felelősebben teheti meg a német kormányzat, mert a HGF társaságot alkotó kutatóintézetek állami tulajdonban lévő kft.-k. 

Az ötévenkénti elbíráláshoz írni kell pályázatot, én is átestem ezen 2004-ben, mint az össznémet neutronkutatás szószólója, amikor a jelenleg is érvényes Program Orientált Finanszírozás (POF) rendszere beindult. Ebben a pályázatban elmondja a kutatócsoport, hogy melyik megadott témakörhöz kíván tartozni és mit akar csinálni. Ez alapján vagy azt mondják, hogy kaphat több pénzt, vagy ha nem ítélik jónak, akkor pedig fokozatosan csökkentik a forrásokat. Az elbírálást a tulajdonos, azaz a kormány (BMBF minisztérium) által megbízott nemzetközi tudományos bizottságok végzik.

Akkor Németországban súlyosan sérül a tudomány autonómiája? Vagy itthon értenek félre valamit?

Sok mindent rosszul értelmezünk itthon. Vegyük példának a CEU-t.

CEU-ügy sem létezett, csak valakik csináltak belőle. A CEU ügyet Michael Ignatieff rektor találta ki, nyilván politikai célokkal.

Ezt csak feltételezi?

Igen, feltételezem, világosan erre utal ami történt. Én nem tudtam semmiről, de egyszer Kanadában az ottani kollégák szóltak nekem, hogy milyen „nagy baj van Magyarországgal”. Úgyhogy kicsit elkezdtem utánanézni a dolognak. Tudni kell, hogy Ignatieff úr igen tapasztalt kanadai politikus volt, aki az ellenzék vezetőjeként szeretett volna kanadai miniszterelnök lenni, de aztán képviselőnek sem választották meg. 

Ő úgy lépett fel, még mielőtt a törvény megszületett volna, de már a szövege ismert volt, hogy azon az alapon nem lehetett később megegyezni a kormánnyal.

Mint politikus, Ignatieff eleve nem vallhatja be, hogy rágalmazásai alaptalanok voltak.

Ha az ember valaha valakivel meg akar egyezni, akkor nyilvánosan bizonyos dolgokat nem mondhat.

Ignatieff viszont mindent megtett, hogy olyan helyzetbe kerüljön, hogy az akkori magyar kormánnyal neki soha az életben ne kelljen, ne lehessen többé öndiszkreditáló visszavonások nélkül megegyeznie. A kormány maradt, így neki csak rossz megoldások maradtak.

Ha Ignatieff nem csinált volna valótlan propaganda kampányt igazából az ország ellen, most lenne több választása. 

Ha nem kürtölte volna szét itthon és a világban teljesen alaptalanul, hogy az új törvény lehetetlenné teszi a CEU-t, akkor nem kellene most bizonygatnia, hogy milyen igaza volt. És ma is zavartalanul működhetne a CEU itthon, az EU jogi bizottsága által is a nemzetközi gyakorlatnak megfelelőnek tartott törvény keretei között. Megjegyzem, hogy én a bizottság állásfoglalását nem a hazai sajtó egymásnak ellentmondó jelentéseiből ismerem, hanem eredetiben olvastam el.

Mire gondol pontosan, miért lenne célja bárkinek a rágalmazás ezügyben?

Azt csak találgatni lehet. De az ügy óriási reklám lett jelentéktelen költségért a CEU-nak és egyes szereplőknek. Abszolút tény, hogy

Ignatieff nem mondott igazat az akadémiai szabadságról és sok másról.

Pedig a törvénynek semmilyen hatása nem volt a CEU akadémiai szabadságára és a működése lehetőségére. Ignatieff már a legelején olyan feltételeket szabott – mint amelyek nélkül szerinte a CEU nem tud működni – hogy saját maga zárta ki a megegyezést. Semmi bajuk nem lett volna. Lehet, hogy nem csinálhattak volna akkora politikai vagy üzleti hasznot. De a magyar törvényben semmi nem érintette az akadémiai szabadságot.

Mi volt a fő vitapont a CEU ügyében?

Az egyetlen téma az volt, hogy a CEU-nak is kellett volna némi erőfeszítést tennie annak érdekében, hogy Magyarországon amerikai diplomákat úgy osszanak ki, hogy Amerikában léteznek, mint akármilyen kicsi, de diplomát adó egyetem.

Ennek semmi köze az akadémiai szabadsághoz,

hiszen a CEU, mint magyar diplomákat is osztó egyetem, azt tanítja és arról ad diplomát amiről akar, ráadásul akármilyen nyelven. A budapesti Semmelweis orvosi egyetem német nyelvű oktatási programjának magyar diplomáját Németországban és az egész világon nagyra értékelik, minden külföldi cégér nélkül.

Másrészt ugyanazon törvény szerint, a törvényben szereplő feltételek külföldi diplomák osztására csak nemzetközi megegyezés más intézkedései hiányában alkalmazandók. Ezt viszont, ugyancsak tényleges okok nélkül elhallgatták vagy lehetetlennek nyilvánították. 

És most nagyjából ugyanaz van, mint a CEU ügyében.

Az Akadémia vezetése a staus quo-hoz ragaszkodik, a nemzetközi gyakorlat fényében nem létező okok alapján, és ijesztgeti a saját dolgozóit.

Viszont a status quo fenntarthatatlansága már bele volt építve az 1994-es akadémiai törvénybe, és az Akadémia vezetése annyiban hibáztatható a csapdába jutásért, hogy nem vették észre az írást a falon. Az igazat megvallva, ez sokunkkal megeshet.

Mennyire korszerű intézmény az Akadémia nemzetközi összevetésben?

Azt kell látni, hogy az Akadémián a rendszerváltás félrecsúszott, nem abba az irányba ment, ami az európai demokráciák jogállami gyakorlatának megfelelne.

Így az Akadémián a rendszerváltást most kell befejezni.

Én itt nem vitatkozni vagy hibáztatni akarok, hanem eredményeket és előrehaladást, hogy kikerüljünk a csapdából. 

Az akadémiai törvényt már 1994-ben is rossznak tartottam, amikor meghozták. A régi vezetés nagyon büszke volt rá, hogy

el tudta érni azt, hogy az Akadémia nálunk megkülönböztetett szerepet kapott, valójában állam lett az államban.

Nem meglepő, hogy ez modern jogállami keretek között nem tartható fenn sokáig. 

A rendszerváltás során, a jóindulat a tapasztalat hiányával, sokszor az európai tapasztalat tudatos, „mi jobban tudjuk” elutasításával keveredett, és ez – érthetően – több súlyos hibát is eredményezett. Ilyen volt például a mezőgazdasági termőföldek szabad eladásásának és felvásárlásának megengedése, akár spekulánsoknak is. Ezt a korszerű európai országok régóta nem engedik. 

Szerencsére, sok nagyon káros és maradandó következmény után, nagyjából tíz évvel később ez nálunk is le lett állítva. Más káros hibák hosszabb életűek. Az Akadémiával kapcsolatban ez az akadémia szabadságának téves értelmezéséhez vezetett.

Tehát Palkovics csupán egy régi hibát oldana most meg?

A lényeg az, hogy az akadémiai kutatóhálózat nálunk nem a kormány költségvetésébe tartozott.

Ezt a hibát hozná helyre végre Palkovics.

Szétválasztaná az köztestületet és a kutatóintézeti hálózatot, ami egyébként a világon mindenhol szét van választva, ahol színvonalas kutatás folyik. A legfontosabb azonban az, hogy ez a miniszteri kezdeményezés egy történelmi lehetőség arra, hogy az MTA nagy presztízsű, kiváló munkatársakkal rendelkező kutatóintézeti hálózatának állami finanszírozási szintjét pár éven belül a jó európai szintre hozzuk, azaz legalább megháromszorozzuk. 

Milyen hátrányai lettek ennek a régi akadémiai modellnek?

Magyarországon a kutatás olyan, mint egy gladiátor játék. A magyarországi bajnoki címért versengünk sokan, de közben semmilyen kötelezettségünk nincs. Azért kutatunk, hogy jobbak legyünk (azaz külföldön elismertebbek), mint a hazai kollégáink, de a társadalmi hasznosságra kevésbé figyelünk. 

Az Akadémia az 1994-es törvényben megkapta az intézethálózat tulajdonjogát és irányítási jogát, nemzetközileg teljesen szokatlan módon. Ehhez persze kellett, hogy az intézethálózatra adjon pénzt a mindenkori kormány, akinek nincs tulajdoni és irányítási joga és beleszólása. Hogy ez a helyzet jogállamilag nem fenntartható, azt nyilván sokan sejtették.

Talán így jelent meg idővel az „alapfinanszírozás” hazai tévfogalma, ami nem szerepel az akadémiai törvényben,

tudtommal sehol sincs törvényi szinten definiálva és ellentétes a nemzetközi gyakorlattal. Elvileg persze mondhatjuk azt, hogy az USA, német, francia, angol és más kutatásirányítási rendszerek a rosszak, mert ott nyoma sincs a kutatóintézeti szinten a tudomány autonómiájának, és mi megint „jobban tudjuk”. Jobb lenne időben észrevenni, hogy ez talán nem így van. 

Mire fordítják ezt az alapfinanszírozást ma az Akadémián?

Abból a ma már igen kevés pénzből, amit az egymást követő kormányoktól nagyjából azonos szinten megkapott az MTA a kutatóintézetek fenntartására, nem lehet komoly kutatást csinálni. Az intézetek pályáznak persze ahova lehet. A sikeres intézetek az MTA alapfinanszírozásánál sokkal nagyobb pályázati bevételt érnek el, és de facto ezek a pályázatok döntik el, hogy mit csinálnak. Az Akadémia valójában nem tudja a kutatást irányítani, mert nem tud rá pénzt adni. Így az úgynevezett „alapfinanszírozásból” az intézetek jórészt csak szűken létezhetnek, és pályázatokat írnak máshova, hogy nyerjenek pénzt kutatásokra.

Sőt, sokszor már csak eleve akkor írnak pályázatot, ha valahonnan kívülről kapnak hozzá pénzt. A sokat hangoztatott alapkutatás nagyrészt ugyancsak nem az alapfinanszírozásra épül. Az csak életjáradék pályázatok írására. Keresnek hozzá pályázatokat, sokszor az EU-tól, ahol a megpályázható feladat sokszor erősen adminisztratív vagy „public relation”, azaz PR-jellegű.  

Tehát az alapfinanszírozásnak keresztelt pénzből nem is kutatnak?

Az alapfinanszírozásba nem is fér bele sok kutatás. Az alapfinanszírozásért egyedül nem lehet semmit elvárni.

Így alapfinanszírozással nem lehet kutatást sem irányítani, jórészt alapkutatást sem. 

Az Akadémia finanszírozása többet jelent olyanoknak, akik nehezen tudnak pályázati pénzt szerezni, akik pedig jól tudnak, azoknak viszonylag kevesebbet. Az agykutatásban az alapfinanszírozás a költségvetés 25 százaléka. Úgy tudom, hogy az átlag 46 százalék körüli. És vannak, akiknél pedig akár 90 százalék körüli az alaptámogatási arány, leginkább a társadalomtudományoknál, akik nehezebben nyernek pályázatokat.

Akiket ismerek, ott gyakori, hogy a költségvetés legalább mintegy felét pályázatokból hozzák be. Emiatt lényegében csak azt csinálják, amit a pályázatok megkövetelnek. Az alapfinanszírozásként kapott adófizetői életjáradék fejében jelenleg nincs semmi tartalmi elvárás.  

Ez akkor egy ingyenpénz?

Tartalmilag igen. Viszont enélkül nem lehetne sok intézetet fenntartani, csak a megszerezhető pályázati forrásokból. De az alapfinanszírozás nem egy tervezési alap, mert ahhoz a legtöbb esetben sokkal több pénz kellene. A kiadások nagyon ritkán korlátozhatók pusztán a munkatársak fizetésére és minimális helyigényére.

De azért zajlanak kutatások és innovációs tevékenység is az alapfinanszírozásnak köszönhetően?

A természettudományokban a költségvetés nagy részét az intézetek maguk állítják elő. És van komoly innovációs tevékenység is. Ha kapnak megbízást az ipartól, azt általában kiválóan teljesítik. Vannak, akik komoly alkalmazott dolgokat csinálnak, ipari feladatokat oldanak meg megbízások alapján.

Az alapfinanszírozást a legtöbben úgy kénytelenek értelmezi, hogy azért nem kell kutatási eredményt letenni az asztalra, azt majd csak a pályázati pénzért kell. Sokszor a dolog odáig fajul, hogy nagyon érdekes pályázati lehetőségeket kihagynak, mert saját erőből túl soknak tűnik ez előkészítő kutatási, „pályázatírási” munka. 

Ami tehát nem jogállami az egészben, hogy az alapfinanszírozás felhasználásáról nem kell és nem lehet tartalmilag elszámolni.

Ez a kutatásban a szükségből megszokott szalámi taktika része, azaz innen is, onnan is valami pénzt találni, majd csak lesz valami a végén. A mai korszerű irányítási gyakorlat, akár a közszférában, akár a magánszektorban viszont az, hogy legyen világos, hogy mi mibe kerül ténylegesen és mit hoz. Ez a szalámizás ellentéte.

Jól értjük, hogy az Akadémia jelenlegi működése jogállamisági problémákat vet fel?

Az alapfinanszírozás egy fikció, amire nem szabadna hivatkozni. Az akadémiai törvényben nincs is benne.

Lehet, hogy szokásjogot csináltunk az alapfinanszírozásból, és igen, ez szembemegy a jogállamisággal.

Egy jogállamban a kormány nem finanszírozhat tudomány vagy bármi más címen az adófizetők pénzéből olyan tevékenységet, amelynek tartalmáért, országos hasznosságáért és a teljesítés ellenőrzéséért nem tartozik felelősséggel. 

Ez egyáltalán nem érinti a kutatás szabadságát, ami nem azt jelenti, hogy állami pénzből finanszírozni kell mindazt, amit kutatásnak lehet tekinteni. Hanem azt, hogy az állam gondoskodik arról, hogy a kutatók szakmai véleményüket, meggyőződésüket szabadon, hátrányok veszélye nélkül követhessék és a megfelelő csatornákon keresztül kifejezhessék és publikálják, függetlenül attól, hogy ki finanszírozta a kutatást. A megfelelő csatornák persze függnek attól, hogy miről van szó, és ezek mások egy szabadalmaztatható innováció, egy társadalomtudományi felmérés vagy például egy nemzetvédelmi felismerés esetén. 

Hogyan induljunk el a helyzet megoldása felé?

Az első és legfontosabb dolog, hogy a saját dolgainkat itthon oldjuk meg, magunk és magunk között. Magunkon kívül senki sem cselekszik a mi érdekünkben, hanem a saját érdekében. Ez vonatkozik Nyugat-Európára is, ahol a gyarmatok kihasználása az évszázados tapasztalat. A mi évszázados tapasztalatunk inkább félgyarmati sors. Ennyi idő alatt egyik oldal se felejtette el a hagyományos beidegződést. 

A jelenlegi vita annyiban és ugyanolyan károsan hasonlít CEU ügyhöz, hogy

itt is az akadémiai szabadság nemlétező megsértése ürügyén folyik politikai propagandaháború a magyar kormány ellen, mind itthon, mind külföldön.

Ez se az évtizedes problémák megoldását, se semmilyen más hazai érdeket nem szolgál. 

Mit kellene elérnünk a magyar tudomány és az ország érdekében a hazai, közfinanszírozott kutatóintézeti hálózatot illetően, ami túlnyomó részben ma az MTA-hoz tartozik?

Ez nemzetközi összehasonlítás alapján elég világos: egyrészt alaposan javítani kell a finaszírozás szintjét, másrészt javítani az alkalmazott kutatás és innováció csekély részarányán. Az európai versenytársak gyakorlata alapján kevesebb mint 10 év alatt meg kellene háromszorozni az együtt tartott, egész mai MTA kutatóhálózat finanszírozását.

Ez lehetőség lenne arra, hogy az alapkutatás folytatása mellett gyorsan felfuttassuk, éppen az MTA kutatóintézeti hálózatban található kiváló szakmai környezetben, az államilag finanszírozott alkalmazott kutatásokat. Tehát azon a nagy területen az alapkutatás és termékorientált innováció között, ahol a finanszírozás még nem kifizetődő az ipar számára. Még egyszer hangsúlyozom, hogy

a vezető európai kutatóintézeti hálózatokban fel sem merül az alap és alkalmazott kutatás szétválasztása. 

Hogyan lehet e célt elérni?

Ez a nemzetközi jogállami gyakorlat alapján ugyancsak eléggé világos: 1) áttenni a teljes MTA kutatóintézet hálózatot állami tulajdonba, ezzel átadni a finanszírozás gyökeres javításának és az irányításnak a felelősségét a mindenkori kormánynak; 2) megtartani ezen intézethálózat értékeit, amelyek közül a legfontosabbak az emberi értékek, de a hálózat egésze és a patinás MTA márkanév is nagyon fontos. 

Miért legyen az állam a kutatóintézeti hálózat tulajdonosa?

Az állam adja a magyar adófizetők pénzét a kutatásokra, ezért a felelősséget az államnak kell vállalnia.

Az Akadémiának, mind köztestületnek megmarad a országos tanácsadói szerepe, sőt ez függetlenebb és így objektívabb, hatékonyabb lehet. Az USA National Academy of Sciences példa jó erre: nagyon jó tanulmányokat készít a tudományos és társadalmi kihívásokról, kiváló tanácsadói munkát végez. Mivel bizonyítottak, az amerikai kormányon kívül is sokan odafigyelnek rájuk, nemcsak az USA-ban.

Többek között az MTA intézethálózatnak legjobban megfelelő francia CNRS és német HGF kutatóhálózatok is állami tulajdonok, így

ezek elnökeit, vezetőit, többnyire hozzáértő tudósokat, az ottani kormányok nevezik ki. Ott senkinek eszébe sem jut hogy ez sértené a akadémiai szabadságot vagy autonómiát.

Ezek az országok az MTA mai kutatóintézeti hálózatának megfelelő intézményeikre a nemzeti jövedelmükkel arányosan nagyjából háromszor annyit költenek, alap és alkalmazott kutatásokra együtt, mint mi. Semmi nem akadályoz meg bennünket, hogy ezt mi is megtegyük. Csak esetleg saját magunk.

Tehát az akadémiák szerepe ma a világban elsősorban tanácsadói?

Ez a lényege a magyar törvénynek is. Csak az meg lett toldva azzal a nemzetközileg páratlan abszurdummal, hogy a tanácsadói szerep ellátásához az MTA tulajdonába adják és irányítása alá helyezik a magyar kutatóintézeti kapacitás túlnyomó részét. Egy olyan szervezetnek, amelyben a tagság életfogytiglanra szól! Ez a modern társadalmak demokráciafogalmával összeegyeztethetetlen.

A törvény szerint: „az Akadémia az e törvényben meghatározott feladatainak ellátása céljából közfinanszírozású kutatóhálózatot, kiszolgáló és egyéb intézményeket létesít és működtet, amelyek felett irányítási jogot gyakorol.” Ha ezelatt egy – egy szakkönyvtárt kellene érteni, vagy dokumentációs központot, az rendben lenne. De az, hogy a nemzet kutatási kapacitásának legértékesebb része egy mindenkitől független tanácsadó testület számára álljon rendelkezésre, mint egy illuzórikus tudásbázis a tanácsadói feladatainak ellátására, annak nincs jogállami létjogosultsága a rendszerváltás után.

Az Akadémia kutatóhálózata nem is ebben a szellemben működött az elmúlt években, és az abszurd, ürügy jellegű törvényi indoklás nem szolgált és nem szolgálhatott annak megállapítására, hogy milyen kutató hálózatot milyen szinten kell fenntartani. Így alakult ki idővel az alapfinanszírozás tartalmatlan, törvényben nem szereplő koncepciója, és az önkényes asszociáció, hogy a törvény csak az alapkutatásra vonatkozhat, mert igazából arra sem elég a pénz.

Ez a légüres tér a csapda, amiből ki kell most szabadulnunk az ITM reformjának történelmi lehetősége kapcsán.

Tehát a rendszerváltás befejezése az Akadémián a 1994-es törvény idézett mondatának revíziójával kezdődik el, például olyan értelemben, hogy konkrétan szerepel, hogy milyen intézményekről van szó a tanácsadó köztestületi feladatok ellátására és miről nincs. 

A német kormány egyik utolsó oktatási és tudományos minisztere például iskolai tanárnő volt, a mostani a hotelszakmában dolgozott. Nyilván nem ők mondják meg Németországban a jól működő kutatóhálózatnak, hogy mit kell kutatni. Ehhez kellenek a jó és független tanácsadók, a tudós társaságok és bárki, akitől a kormány még tanácsot tud kérni, különösen nemzetközi szinten. A német HGF intézetekben mára a belső bizottságok nyelve is angol, hogy a német tudás ne legyen meghatározó kritérium.

Amikor az 1980-as években Nyugat-Berlinben kezdtem dolgozni, akkor is voltak külföldi tagok a belső bizottságainkban: főleg osztrákok, svájciak, elzásziak, német anyanyelvű belgák.

Mi a tétje az innovációtermelő rendszerek felépítésének? Miért kell hatékonyan működő tudományos intézményrendszer?

Az innovációnak mindig is fontos szerepe volt, de most még nagyobb a szerepe a gazdaságban. Az alapkutatásból azonban nem mindig Magyarországon lesz gazdasági eredmény. Abból nem lesz automatikusan termék, csak sok-sok beruházással. Alapkutatásból nem él meg az ország. Nagyon fontos persze a színvonalas oktatáshoz és kutatóképzéshez, de a társadalmi kihívásoknak való megfelelést, ezek megoldását kevésbé segíti.

Én negyven éve kitaláltam egy eszközt, a neutrontükröt, amit a neutronműszerekben jól fel lehet használni. Azóta a világon mindenki vásárolja.

Csináltunk is egy céget itthon, így most a világ termelésének 25 százaléka itthon történik ebből az eszközből. 

Ez a kis, egyébként jelentéktelen cég – négy kutatónk és 25 további emberünk van – 25 éve áll fenn. Sok ipari alvállalkozót is foglalkoztatunk.

Fennállása óta a teljes exportbevétel eléri az MTA teljes kutatóhálózat egy évi finanszírozási költségét.

Nagy hazai hozzáadott értékű termékek exportjáról van szó, így a kincstári adójövedelem is igen jelentős.  Ez csak egyetlen ötlet, egyetlen cég, egyetlen példa a sok közül. Valahogy meg kell keresnie az országnak azt a pénzt, amiből élünk és kutatunk.

Szívesen innovál a magyar kutató?

Én nem találkoztam még olyan kutatóval, aki nem dolgozott volna szívesen olyasmin, amiből termelés lett. És nem találkoztam olyan emberrel, akinek ne tetszene az, ha az ő eredményeit használják. 

A neutrontükör esete másrészt egy jó példa arra, hogy a különböző fázisokat illusztráljuk. Az eredeti, alapkutatási munka nagyjából három hónapnyi volt a cikk megírásával együtt. Az elv kísérleti bizonyítására itthon használtam egy kölcsönkapott berendezést. Ezután az első működő darab előállításáig nagyjából 6 hónapnyi munka kellett, ketten dolgoztunk ugyancsak egy kölcsöngépen Franciaországban. Ezt még meg lehetett volna tenni itthon is.

A harmadik lépés volt, ami az alkalmazott kutatásnak felelt meg: olyan módszer kifejlesztése és ehhez gépvásárlás, ami nagyobb teljesítményű tükrök előállítására alkalmas jelentősebb mennyiségben, saját kutatási célokra. Ehhez 400 millió forint beruházás kellett és két munkatárs, ezt itthon nem lehetett volna megcsinálni.

Ennyi pénzt nem tudtam volna találni itthon, vagy csak nagyon hosszú idő alatt.

Erre Franciaországban és Németországban volt lehetőségem, ahol az alkalmazott kutatás máig természetes elvárás

minden elvileg alapkutató intézetben is. Innovációs forrásokhoz (iparfejlesztési kölcsön itthon a 90-es évek elején) csak ezután tudtunk hozzáférni, az ipari gyártási technológia felépítésére. Csak azért lett az egészből itthon termék és bevétel, mert az alkalmazott kutatási munkát el tudtam végezni Nyugat-Európában és hazahozni „zsebben” az innovációs fázishoz kellő kész eredményeket. 

Az alapkutatóktól nem várhatunk innovációkat?

Az alapkutatás és az alkalmazott kutatás szétválasztása teljesen felesleges és ellentmond a világ gyakorlatának. Alig van olyan vezető alapkutató intézet a világon, amely alapkutatásra szűkítené a tevékenységét. 

Öt évig dolgoztam Los Alamosban. Most is rengeteg, jórészt titkos technikai feladataik vannak és az alapkutatás is erős az intézetben. De Európában is keverednek az alap- és alkalmazott kutatások. Ha ugyanis adódik egy téma, amit érdemes folytatni alkalmazott irányban, akkor azt meg kell tenni, és meg is teszik.

Nem láttam még olyat – egyes magyar vezetőkön kívül – hogy a kutatóknak ez ellen kifogása lett volna. 

Szokták mondani, hogy a jó alapkutatóból nem kell rossz alkalmazott kutatót csinálni. 

Ez értelmetlen, kutatásban az számít, hogy jó vagy rossz, nem az, hogyan milyen jellegű problémára keresünk jó, új megoldást. Az Eötvös-ingát többet használták a gyakorlatban, az olaj keresésében, mint a fizikai jelenségek megfigyelésében.

Einstein és Szilárd Leó együtt feltalált egy konyhai hűtőszekrényt.

Lovász Lászlót mindenki kiváló alapkutató matematikusként ismeri, de neki is vannak nagyon fontos, széles körben használt alkalmazott eredményei. Ő is alkalmazott és alapkutató egyszerre. A szétválasztás mind a kettő területre káros.

Hogyan újítaná meg az Akadémiát?

Összegezve: az MTA kutatóintézeti hálózatát mindenképpen érdemes egyben tartani, a nagyértékű és nagymúltú MTA márkanév alatt. Erre az intézethálózatra sokkal többet kell költeni.

És el kell érni, hogy az alap- és alkalmazott kutatások közötti mesterséges választóvonal megszűnjön.

Ez a minőségi kutatás és az eredmények jó felhasználásának akadálya, amit a tudománytörténelem is sokszor bizonyított. Lásd Eötvöst, Einsteint, Pasteurt és a többieket.

Másrészt,

az MTA kutatóintézeti hálózatát állami tulajdonba kell helyezni ahelyett a rendszer helyett, ami most van.

Az állam megbízhatja az Akadémiát, hogy az állami tulajdonban lévő intézethálózatot a megadott elvek mentén működtetheti vagy fenntarthatja. De nem irányíthatja.

Nemzetközileg is egyedülálló a jelenlegi állam az államban rendszer.

A kutatási célkitűzések irányítójának az államnak kell lennie, mert enélkül nem vállalhatja a költségek növekedéséért a felelősséget. A gazdasági, társadalmi versenyképesség költségei pedig nem fognak csökkeni a jövőben sem.

Az egészében megtartott intézethálózat intézetei állami kft.-vé alakulhatnak, ahol viszont az állami finanszírozás nem csak a szűk működési alapokat foglalja magában.

Az MTA, az állam megbízásából és irányítását, illetve célkitűzéseit követve elláthatja e kutatóintézetek működtetésének feladatát, megfelelő díj ellenében. Amikor tanácsadó voltam Amerikában,

engem is mindig a kormány kért fel, nem a kutatóintézetek. Ez jogállamban így megy. Az dönt, aki a költségeket állja.

Ezért is kell megváltoztatni a tulajdonjogokat. A kormánynak olyan döntések megszületéséről kell gondoskodnia, hogy melyek az ország számára fontos kutatási területeket és arányokat meghatározzák. Ahogy ezt a német, francia vagy amerikai kormányok is megteszik, megfelelő tanácsadók és szakértők bevonásával.

De állami irányítás alatt az Akadémia elláthatja a kutatás szervezői feladatait, amivel az állam témánként megbízhatja. Az USA nemzeti laboratóriumait is különféle díjak ellenében működtetik különböző szervezetek, versenypályázatok alapján. A Los Alamosi Nemzeti Laboratóriumot például egy egyetemi-ipari konzorcium működteti, az évi költségvetés 3-4 százalékát kitevő díj ellenében.

Az alapvető változások elkerülhetetlenek. Ehhez nyugalom, jóindulat, gondosság és idő kell. Ahogy azt az MTA kutatóintézetek igazgatói javasolták, biztosítsuk minél előbb a működési folytonosságot a 2019-es évre, és alakítsuk ki az új elveket és új felállást, növekvő anyagiakkal és jobb egyensúllyal a 2020 évtől!

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.