A jó harcot megharcolta – Somogyi Győző emlékére

Elhunyt Somogyi Győző Kossuth-díjas és Nemzet Művésze díjjal kitüntetett festőművész, grafikus, állattenyésztő gazda, aki a kommunizmus idején az egyik első civil lokálpatrióta, örökségmentő, természetvédő aktivista és holisztikus gondolkodó volt. Az ő és társai mozgalma nélkül a Balaton-felvidék mai képe, az ottani épített és szellemi hagyományok nem maradtak volna fenn a ma látható gazdagságban. 

Nekünk adott utolsó interjújában, 2025 őszén Somogyi Győző minden mondatának súlya és üzenete volt: „A juhász világnézete a helyes, aki a puszta közepén leszúrja a botját, ráteszi a kalapját, és azt mondja: itt a világ közepe. Fölfelé kell a viszonyítási pontot keresni, Isten felé, nem pedig földrajzilag, és még kevésbé időben. A művésznek örök mércékhez kell magát mérnie.” 

Vasutas apa gyermekeként 1942-ben született, kényszerű kiskori vidéki kitérő után Budapesten nőtt fel. Az alkotói hívásnak engedelmeskedve képzőművészeti gimnáziumba ment, majd filozófiai és hitbeli érdeklődése miatt papnövendéknek jelentkezett. 1967-ben pappá szentelték, később a teológia doktora lett, ezután szabad szellemű munkáspapként szolgált, miközben fizikai munkát is végzett a nyomdától a tehenészetig. 

Később kijutott Nyugatra: előbb Párizsban, majd Görögországban érték olyan hatások, amelyek vissza­terelték a művészet és azon belül is saját stílusának kialakítása felé. „Görögországba kellett mennem, a görög szigetekre, ahol a tenger tintakék, a szikla vakító fehér; azután hazajöttem, és már itthon is láttam a színeket.” Végül pedig fölfedezte a magyar Mediterráneumot, a hazai színek és őseredeti tájak paradicsomát: a Balaton-felvidéket. 

„Negyvenévesen jöttünk Salföldre, életközepi váltásként. A faluban az volt cél, hogy teljes önellátásra rendezkedjünk be, visszatekerve az idő kerekét vagy száz évvel. Eredetileg villany, víz és telefon nélküli életet terveztünk, autó helyett lovas kocsival közlekedtünk, és mindent magunk akartunk megtermelni, közben tanítva a régmúltat a fiataloknak. Közösségi működés, önellátás, népviselet, népdalok, kötelező templomba járás – ez volt az életmódunk. A feleségem, Dalma szövőműhelye mindennek a kiindulási pontja.” 

Mint tavalyi interjúnkban kifejtette: „Egy ideig tudtuk is tartani ezt az életmódot, de amikor a kamionforgalom miatt már nem lehetett lovas kocsival kimenni az országutakra, elkezdtünk ezt-azt leadni. Az állattartás viszont megmaradt. Az élet harc: a kesztyűt fel kell venni, nem kell belesimulva elfogadni a modern korszak elvárásait. Ezt kívántam szolgálni, ezt akartam segíteni.” 

Somogyi Győző és társai értékvédő munkássága nélkül nem lenne olyan a Balaton-felvidék, mint amilyennek ma ismerjük. 1979-ben egyik alapítója, majd titkára lett a Káli Vidék Baráti Körnek, a későbbi Káli Társaságnak, amely az egyik első környezet- és örökségvédő, lokálpatrióta civil csoportosulás volt a Kádár-korszakban. „A festőnek a környezete a munkaeszköz. Ha betonfalakat kellene néznem, nem tudnék ilyen képeket festeni. Rájöttünk, hogy először a saját portánkat kell helyreállítani, mindezért a feleségemnek lehetek hálás; aztán a szomszédság, az egész falu és végül az egész táj hozzátartozik a helyreállítás feladatához, ameddig a szem ellát” – mondta lapunknak. 

És hozzátette, nekünk mondott végső üzeneteként: „Mi keresztény hagyományban élünk, óriási kultúrkincsünk a táj, a lakosság, a nyelvünk. Egy kincsesládán ülünk, amiből nyugodtan meríthetünk. A modernitás ezt tiltja, a múltat ugye végképp eltörölné. 

Somogyi Győzővel nagy formátumú, pótolhatatlan alkotót, mestert és példaképet veszített el a magyar nyilvánosság és kulturális élet. Nyugodjon békében!

Nyitókép: Földházi Árpád