Apróságokon múlik a nagyság: útirajzunk a Kelet-Balkán szívéről

„Ma már hivatalosan is többet tudnak vásárolni a fizetésükből a bolgárok, mint a magyar emberek.” A félig bolgár Dobrev Klára szívhez szóló Reels-videója pörög a fejemben, miközben Veliko Tarnovóra nézek az autópálya melletti OMV-kútról. A saját hülyeségem, hogy kicsit már én is elhittem a propagandát a minket utolérő, már-már leelőző „Eurobulgáriáról”. Aztán úgy alakult, hogy eljöttem megnézni – alma materem, a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnázium szokásos nyári közép-kelet-európai tanulmányútja ugyanis ide vezetett többkörnyi Moldova és Ó-Románia, V4, Belarusz és a 2019-es csúcspont, a legendás, két kisbuszos Moszkva után. Megnéztük „Eurobulgáriát” gazdagon – Sument, Várnát, Szófiát, Kazanlakot meg mindent, ami közöttük van. 

Világi nagy szerencséje a Tisza Pártnak, hogy a magyarok itt még nemigen jártak. Az európai versenyképességről való értelmes diskurzust és a magyar felzárkózási teljesítmény reális értékelését is nagyban akadályozza, hogy a magyarok döntő többsége kizárólag a schengeni övezeten belül utazik, azon belül is leginkább nyugatra, az övezet keleti felében pedig legfeljebb a Magas­-Tátráig, a horvát tengerpartig vagy a magyarok lakta külhonig jut el. Romániába tehát talán még igen, annak is a legdinamikusabban fejlődő vidéki nagyvárosai vannak elérhető közelségben – Temesvár, Nagyvárad, Kolozsvár –, Bulgáriába viszont semmiképp. Olyannyira semmiképp, hogy az utunkat szervező irodának mindvégig nem volt világos, mit keresünk mi ott; napos-­parti turistákról hallottak már, Várna, Sumen meg Kazanlak iránt érdeklődőkről kevésbé, nem véletlenül kutattak hetekig a minden jel szerint egyedüli bulgáriai magyar nyelvű idegenvezető, bizonyos Nágya néni után. 

Pedig volna mit nézni, pláne gazdaságpolitikai prizmán át. 

súlyos inflációt, a közszolgáltatások és a közbiztonság szétesését, az életszínvonal zuhanását. Ebből a traumából sorsszerű döntés következett: azért, hogy soha ne lehessen többé több száz százalékos infláció, s a bolgárok hihessenek a pénzükben, a levát 1997-ben a német márkához kötötték, amit 1999-ben felváltott az euróhoz fixálás. 

Az eleve szegény Bulgáriának tehát kapitalista és demokratikus történelme háromnegyedében nem volt monetáris szuverenitása, a költség­vetés befektetési, gazdaságélénkítési mozgás­terét feláldozták a stabilitás oltárán. Az eredmény nem maradt el: Bulgária – a beáramló euró­milliárdok ellenére – továbbra is egy tönkrespórolt, befektetés­hiányos ország látszatát kelti, ahonnan átlépve Románia fejlett európai helynek tűnik, s talán a vásárlóerő-paritáson számolt egy főre jutó GDP mutatja meg a legjobban, mi itt a probléma. Az Európai Unió örökös legszegényebb országa, Bulgária, amely fajlagosan ennek megfelelően a legnagyobb uniós forrásokat is kapja a felzárkózásra 2007 óta, nem csupán a szomszédos, szintén erősen nettó kedvezményezett Romániától szakadt le, de attól a Törökországtól is, amely ugyanezen idő alatt egy fillér uniós kohéziós pénzt sem kapott. 

Ráadásul Törökországban a népesség gyarapodik – márpedig az egy főre jutó GDP nevezője a népesség, a fogyó népesség segít az értéket magasan tartani –, miközben Bulgáriával kapcsolatban 

A magyar politikai erők telesírják az országot a több százezer Nyugat­-Európába kivándorló magyarral, mintha az valamiféle egyedülálló nemzeti tragédia lenne. A helyzet az, hogy a természetes fogyással és a kivándorlással együtt Magyarország a rendszerváltozás óta valamivel kevesebb mint 1 millió főt veszített, az eleve kisebb népességről induló Bulgária pedig 2,2 milliót: most 6,5 millióan vannak az országban. Az üresség mértéke megmutatkozik egyfajta furcsa, nyomasztó tágasságban, illetve a magyar nagyvárosokban és autópályákon ismert tömegjelenetek teljes hiányában is; Bulgáriából tényleg mindenki lelép, onnan mindenképpen, ahol nem koncentrálódik magától a tőke a szabadjára engedett neoliberális gazdaságirányítás révén.

Politikai hibaüzenetek 

Nincs harmóniában a kormányzás módja az ország valóságával. A januárban bevezetett eurót, a huszonéve fegyelmezett költségvetési gazdálkodást, az arányos választási rendszert elnézve az embernek az a benyomása támad, mintha Bulgária jól menő nyugat-európai ország lenne, erre utalnak a kormányzás külsőségei. Bulgária 2021 óta mégis folyamatosan hibaüzeneteket dob politikai osztályának, mint valami játék a Windows XP alatt, amelynek sikeres futtatásához hiányzik egy titokzatos dll fájl. 

Bojko Boriszov, aki egyfajta európai néppárti védelemmel működő maffiaállamként vezette Bulgáriát 2009-től a koronavírus-járványig szinte megszakítás nélkül, a 2021. áprilisi rendes parlamenti választáson meggyengülve győzött, és már nem talált koalíciós partnert. A bolgároknak kimondva-kimondatlanul, de elegük lett a régi rendszerből: Boriszov pártja, a Polgárok Bulgária Európai Fejlődéséért (GERB) toxikussá vált, s a kormányalakítás határidejének elmulasztása miatt automatikusan új választást kellett kiírni. Itt kezdődött az ország vergődése: az eleve 50 százalék alatti szintről egyre csökkenő részvétel mellett zajló, szám szerint hét előre hozott választás következtében az ország egy teljes kormányzati ciklust folyamatos átmeneti állapotban, stabil kabinet nélkül töltött. 

2021 júliusában Szlavi Trifonov folkénekes a Boriszov alatti Bulgáriát s annak maffiapolitikusait kifigurázó slágeréről, az Ima takuv narodról elnevezett pártjával szűken megnyerte a voksolást, ezt követően azonban lényegében eltűnt, érdemi koalíciós tárgyalásokra nem volt hajlandó, így aztán novemberben meg kellett tartani az év harmadik parlamenti választását is. Azon egy liberális technokrata párt győzött, amely aztán végre kormányt tudott alakítani, de az Ukrajna ügyét kiemelten kezelő, európai fősodorbeli kormányzásból nem kért Bulgária, a kabinet 2022 júniusában megbukott, s októberben következett a harmadik előre hozott megméretés. Ezt, majd a következő hármat, a 2023. áprilisit, a 2024. júniusit és a 2024. októberit ismét Boriszov régi gárdája nyerte meg, amely aztán szintén csak percek alatt összeomló kormányokat tudott alakítani. 

Ennek a korszaknak szakadt vége idén áprilisban: Boriszov régi riválisa, a 2021-ben köztársasági elnökké választott Rumen Radev elnök új balközép, szuverenista pártja 50 százalék fölötti részvétel mellett abszolút többséget szerzett. Így stabil politikai kormányt adva vezetheti ki az országot a technokrata percemberek korszakából. Nyolcadszorra talán sikerült. 

A forma és tartalom problémája nem új. Az oszmán uralom alól fejletlen agrárországként szabadult ki Bulgária, s a második világháború után népköztársaságként sem szaggatta az istrángot a gazdasági fejlettség tekintetében. A keleti blokk sereghajtói pozíciójától csak a szomszédságában uralkodó elmeháborodottak, Nicolae Ceaușescu és Enver Hoxha ténykedése mentette meg, valamint Todor Zsivkov pártfőtitkár azon stratégiai döntése, hogy teljes, osztatlan és szívből jövő lojalitást fogadott a Szovjetuniónak, Bulgária mint legközelebbi európai szövetséges, egyfajta „tizenhatodik szovjetköztársaság” ezért a mai orosz–belarusz viszonyhoz hasonló külön kedvezményeket kapott. 

Az egyszervolt nagyság nyomában 

Ez a teljesítmény kiváló történelmi orosz–bolgár viszonyt, már a háború kitörése előtt is vibráló orosz mikrokozmoszt, világbajnok szoljankát, pelmenyit, füstölt tokhalat és vodkaválasztékot hagyott Bulgáriára (Arbat étterem, Car Oszvoboditel sugárút 10., szívesen). Arra azonban nyilvánvalóan nem lehetett indok, hogy Zsivkov Ceaușescuéval és a közel-keleti arab olajsejkekével vetekedő, monumentális hiúságszimbólumokat emeljen az ország hegytetőire, ráadásul rögtön kettőt is. A Kossuth Lajos száműzetésének helyszínéül szolgáló, kiváló Kossuth-emlékházzal hívogató (mentek azért NKA-pénzek jó helyre is!) Sumen fölé magasodik az 1981-ben megépített „bolgár Rushmore-hegy”, a bolgár államalapítók emlékműve. Ez gigantikus betontömbökbe karcolt arcképekkel emlékezik meg az akkor 1300 éves Bulgária, Európa második legrégebbi állama nagyjairól: a dunai bolgár birodalmat vezető Aszparuh és Tervel kánokról, Krumról és Omurtagról, majd I. Borisz és I. (Nagy) Szimeon cárról. Ennél is szimbolikusabb a Bolgár Kommunista Párt Kazanlak és Gabrovo között, a Buzludzsa hegyen szintén 1981-ben megépült emlékháza, egy toronnyal kiegészült gigantikus csészealj, benne funkciótlan, mindentől távoli rendezvényterem Lenin, Marx és a bolgár szocializmus megalapítója, Dimitar Blagoev mozaikjával, homlokzatán az Internacionáléval. 

Az államalapítók emlékműve ma is nagyjából elviselhetően karbantartott turisztikai látványosság, a buzludzsai emlékművet meglátogatni viszont az urbex, a katasztrófaturizmus és egy Örkény-­egyperces sajátos elegye. A monumentális csészealj ablakai betörtek, mozaikjait, berendezéseit csontig szétlopták, az Internacionálé szövege lepattogzott, talapzatát bokamagasságig belepi a Balkán-hegység fennsíkjain legelésző állatok lócitroma, a parkolóban élelmes zsebmetszők putyinos bögrék meg idétlen Zsivkov-vicceket tartalmazó képeslapok formájában árulják a kommunista nosztalgiát. Buzludzsa üzeni: a bolgár nagyság létezik – de aki látni akarja, annak bokáig kell gázolnia a dzsuvában. 

Szent és profán 

A jó hír az, hogy van mit látni. 

amelynek már csak egy-két évtizednyi tisztes vezetettségre volna szüksége a feltámadáshoz. Apróságokon múlik a nagyság; 

Az ortodox civilizáció talán leggyönyörűbb temploma, az Alekszandr Nyevszkij-székesegyház csillog- villog, s van már fölötte atlanti értelemben vett skybar is, de a konzisztens kivilágítást, az élvezhető hangerejű zenét és a normális szellőztetést még nem sikerült megvalósítani. Szófia belvárosának utcái tiszták, szépek, sikerült a szemet bántó rondaságot a külvárosokra koncentrálni – de azért az ottani Józsefváros utcáin még mindig akad naplemente után kerítője elől erősen bedrogozott állapotban egy hotel recepciójára menekülő prostituált. Mladoszt képében már van Szófiának is metróval a belvárosból tizenöt perc alatt elérhető Lágymányosa vagy Donaustadtja, de a nevezett belvároshoz egy negyeddel közelebbi diákváros metrókapcsolata máig megoldatlan. Az ókori Serdica romjainak biztonságba helyezése már megkezdődött, de ki­állításának méltó módjául egyelőre azt látják, hogy metróaluljárót építenek köré. Látszik, hogy jó az irány – de az is látszik, hogy azért mindennek ellenére ez így, ahogy van, még nem jó. 

A végpont viszont kecsegtető. Bulgária legfontosabb látnivalója, a minden részletében lélegzetelállító kultúrkapszula, a svájci Alpokba is bármikor beillő rilai Szent Iván-monostor őrzi a bolgár siker receptjét. Rilai Szent Iván, Bulgária első remetéje, akit már életében szentként tiszteltek, a legenda szerint egyszer találkozott I. Péter bolgár cárral, I. Szimeon fiával. Pontosabban nem találkozott. A cár 450 kilométert vándorolt, hogy a csodatévő szentet láthassa, Iván azonban, hogy a nagy vezetővel való találkozás meg ne kísértse és meg ne szédítse, valódi találkozásra nem volt hajlandó, csak arra, hogy Bulgária szentje és királya a távolból meghajoljanak egymás felé, s a cár ajándékait is visszaküldte azzal a felszólítással, hogy szíveskedjék inkább az ország védelmére és a szegények megsegítésére felhasználni. 

Így esett, hogy a világi bolgár hatalomnak sosem lehetett randevúja a szent tökéletességgel. 

Moszkvához, a német márkához, az euróhoz, majd az Európai Bizottság országspecifikus ajánlásaihoz kötve sorsát, önálló gondolatokkal különösebben nem bajlódva. 

A szent tökéletességgel nem is lesz légyott soha. De közelebb lépnie azért ettől még lehet Bulgáriának önmaga tiszteletéhez, gazdag, ezredéves nagyságához. 

Nyitókép: Kohán Mátyás