A csapvíztől transzneműek leszünk, állítják a Netflix dokumentumfilmjében

„Kimutatták, hogy a nők magukba szívják minden férfi DNS-ét, akivel lefeküdtek. Az idegen DNS-t megtalálták az agyukban, a szerveikben és a méhükben, de senki nem beszél ennek a következményeiről. Feltűnt már, hogy pár gyerek a nő exére, és nem az apjára hasonlít? Hát ezért fordulhat elő ilyesmi – mondja halál komoly arccal egy magát idegtudósnak kiadó figura, és megemelem a kalapom a Netflix előtt. A streamingplatform mindig látványosan hirdette a woke ideológiát és az érzékenyítést, amíg az már kontraproduktívvá vált. Az, hogy teljesen funkciótlanul tuszkolnak bele szinte minden filmbe meleg karaktereket, olyan embereket is zavarni kezdett, akik egyébként az LMBTQ-közösség tagjának vallják magukat.

Ezzel szemben A manoszféra belsejében című dokumentumfilm ellentétes megközelítéssel él: összegyűjti a legvállalhatatlanabb, legkirekesztőbb, legszexistább és legbunkóbb figurákat. Őket hallgatva a végén azon kapjuk magunkat, hogy még a woke is szimpatikusabb irányzatnak tűnik, mint az annak a totális ellenpólusát képező szóban forgó megmondóemberek. 

Louis Theroux, a BBC újságírója úgy döntött, feltérképezi az internet egy elég szélsőséges szegletét, az úgynevezett manoszférát. Számos influenszer ugyanis abból gyárt tartalmat, hogy megcélozza azokat a lúzer, sok esetben fiatalkorú férfiakat, akiknek az egész élete kudarcok halmaza csajozás és bármiféle érdekérvényesítés tekintetében, 

Ugye ezeket a srácokat szokták incelnek hívni, ami azt jelenti, hogy önkéntelen cölibátusra kényszerültek. Emiatt nyilvánvalóan halálosan frusztráltak, általában nem is a legeszesebbek, így aztán tökéletes prédái azoknak az alfahím benyomását keltő, dúsgazdag és kigyúrt paliknak, akik – nem kevés pénzért – elmondják nekik: nem bennük van a hiba. Hanem a társadalomban, amely el akarja nyomni őket, de ha keményen és kitartóan dolgoznak, akkor kitörhetnek a nyomorúságos helyzetükből. 

Ez önmagában talán még pozitív is lehetne, csakhogy ezek az influenszerek a lehető legkárosabb ideológiákkal fertőzik őket: nem hisznek a nemek közti egyenlőségben, a női partnereiket végtelenül ledominálják, egyoldalú monogámiában élnek velük, azaz ők bármikor félreléphetnek, de a társuknak tilos, emellett homofóbok, antiszemiták, és brutális összeesküvés-elméleteket terjesztenek. 

És előre támadva bástyázzák körül az elveiket. Ezek a tartalomkészítők előszeretettel hívják magukat Red Pill YouTube-ereknek; a kifejezés a Mátrix című filmből ered, és úgy vélik, ők a vörös tablettát vették be, azaz szemben mindenki mással, átlátnak a társadalom szitáján, és érzékelik a valóságot. Mondhatni ők is woke-ok, ha a szó eredeti jelentését vesszük, csak valami egészen más jelenti számukra a felébredést. 

„A rendszer, a felsőbb erők, az összejátszó hatalmak a csúcson azt akarják, hogy mindenki csóró rabszolga maradjon” – feleli az egyik ilyen megmondóember arra a kérdésre, mit is ért a Mátrix fogalma alatt. És ez a tinipunk dalszövegbe illő gyerekes megállapítás még a legkevésbé káros, hiszen az oltásellenességtől és az antiszemitizmusig minden, a sajátos világképükbe illeszkedő konteót szentül hirdetnek. Ennek lényege leegyszerűsítve az, hogy a megfelelő képességek segítségével – amiket persze leginkább tőlük leshetünk el, ha a zsebünkbe nyúlunk – elég dominánssá válhatunk, hogy kilépjünk a mókuskerékből, és ne a társadalom szabályai szerint játsszunk. Ahogy egyikük megfogalmazza, nyugodtan kitehetjük őt Amerika bármelyik nagyvárosában meztelenül egy fillér nélkül, pár hét múlva már saját építési vállalkozása lesz. 

És annak ellenére, hogy szóba sem állnak a mainstream médiával, azért valószínűleg legyezte a hiúságukat, amikor Louis Theroux felkereste őket, hiszen nemcsak nyilatkoztak neki, hanem privát szférájukba is beengedték a neves dokumentumfilmest. És hamar kiderült, Berki Krisztiánnal ellentétben nem aranyozott hungarocellszobrok veszik őket körbe, hanem valóban dúsgazdagok: fényűző, medencés villákban élnek Miamiban vagy más menő helyen, luxussportautókkal veretnek vagy éppen a saját jachtjukon buliznak.

Ugyanis lényegében 

a követőikkel elhitetik, hogy ők is hasonló életkörülményeket teremthetnek – de persze nem. Rossz hírű cégeken keresztül tőzsdetippeket adnak, és részesedést kapnak a befektetésből függetlenül attól, hogy a másik nyer vagy veszít rajta – és általában persze veszít. Vagy éppen OnlyFans-modelleket futtatnak annak ellenére, hogy végtelenül lenézik az ilyen formában pénzt kereső nőket, ám legfőképpen a prédikálással termelik a vagyonukat. És mivel sokmilliós rajongótábort érnek el szerte a világon, dől is a pénz rendesen. 

Louis Theroux pedig néhány keresztkérdéssel könnyedén zavarba hozza őket, és bár az igencsak silányul összetákolt konteóik egy perc alatt kártyavárként omlanak össze, a követőik a vörös pirula ellenére sem látnak át a szitán. Akkor sem – sőt, akkor aztán főleg nem –, amikor jobb híján olyan húzásokkal érvénytelenítik a szkeptikus riportert, hogy zsidó, azaz a világ-összesküvés részét képezi; ez a narratíva tökéletesen passzol a szemléletükbe.

Így viszont Theroux-nak nincs nehéz dolga, hogy maga mellé állítsa a nézőket; olyannyira kínosak és idióták a megszólalók, hogy mellettük a woke ideológia is vállalhatóbbnak tűnik. A film végére valószínűleg meg is részegedett az erkölcsi fölénytől, mert túlzásba esik, és olcsó és hamis demokrata rettegtetéssel élve kijelenti: ezeknek a YouTube-ereknek a felemelkedése azt jelzi, hogy a szélsőségek már nem szorulnak a társadalom szélére.

Tény, hogy az említett figurák többmilliós rajongóbázisa nem csekély, de azért még mindig csupán az internet egyik vadhajtásáról beszélhetünk. Egész jól le lehet élni egy egész életet anélkül, hogy bármelyik tartalomgyártónak akárcsak a nevével is találkoznánk. 

A manoszféra belsejében – brit dokumentumfilm. Megtekinthető a Netflix kínálatában. 

Nyitókép: A manoszféra belsejében. Forrás: Netflix