A nyilas, a szocdem, az ellenálló – kik képviselték régen az I. kerületi lakosokat?

A Vár a 20. században nem képezett önálló választókerületet – mint ahogyan ma is idetartoznak környező területek –, a nagyobb képet vizsgálva mégis lehetőségünk van rámutatni Buda, az I. kerület és a Vár esetében néhány sajátosságra. Alapvetően a terület a főváros egyik legkonzervatívabb részeként szerepel a 20. századi választásokról szóló irodalomban, és mint látni fogjuk, ez a séma részben a 21. század első negyedére is ráillik. Mint Ignácz Károly történész rögzíti, kutatási területünk „egy hagyományosan magas státuszú, főleg keresztény lakosságú” városrész volt.  Mindezt egyébként a Fővárosi Közmunkák Tanácsa már 1912-ben rögzítette: „Budavárát, mint székesfővárosunk egyik legrégibb városrészét, különleges helyzete és múltja predesztinálják arra, hogy fejlődési irányának megállapításánál mostani jellege lehetőleg megőriztessék. E célból a következőket kell figyelembe venni: a Vár az uralkodónak és családjának székhelye: a Dísztérig tehát magánépítkezés nem lehetséges. A Vár ősidők óta a főúri világ letelepülő helye is: a legkonzervatívabb városrész, ahol az utolsó félszázadban alig épült ház. Minthogy most nyugvópontra jutott a vár szabályozása, itt az ideje a múlt emlékei megőrzésének.” 

Előbb néhány adat a törvényi keretről, mely a törvényhatósági (önkormányzati) választásokat befolyásolta. A fővárosi törvényhatósági választásokat az 1920. évi IX. törvénycikk alapján tartották meg, így alakult meg augusztus 11-én az új törvényhatósági bizottság, amelyben a Keresztény Községi Párt (KKP, a keresztényszocialista Wolff Károly után félhivatalosan Wolff-pártnak nevezett szervezet) abszolút többséget kapott. Az 1922-es parlamenti választás azonban megmutatta, hogy egy titkos választáson a liberális és baloldali tömb többséget szerezne a fővárosban, hiszen az 1922-es nemzetgyűlési választáson a fővárosban a szocdemek 39 százalékot, a liberálisok 23 százalékot kaptak, ami összesen 62 százalék. 1925-ben új választási szabályozás alapján szavaztak, de a Bethlen Istvánhoz köthető Egységes Községi Polgári Párt (EKPP) alulmaradt, míg a Wolff-párt megtartotta erős pozícióit. A megválasztott képviselők közel fele a közös liberális-szocdem listán jutott a bizottságba, a KKP és az EKPP együtt is csak a nem választás útján bekerülő 60 tag révén nyerhetett többséget. A budapesti választások jogi hátterét később az 1930. évi XVIII. törvénycikk szabályozta. Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt, 1934-től 1936-ig a kormányerő határozottan beavatkozott a főváros autonómiájába. 1944 tavaszán a német megszállással Budapest igen korlátozott autonómiája is megszűnt. 

1920-ban az I. kerületben (két másik kerület mellett) csak kereszténypárti listát választottak, ezért itt nem is tartottak szavazást. Ekkor a választókerület megegyezett a kerület közigazgatási területével. 1930-ban az I. kerületben a liberálisok nem indultak, szavazóik támogathatták a Magyar Szociáldemokrata Pártot (MSZDP), így a baloldali erő kimagasló, 25 százalékos eredményt ért el, noha ez nyilván nem jelenti azt, hogy a lakosságnak ténylegesen a negyede szociáldemokrata volt. 1935-ben az I. kerületben Bethlen korábbi főpolgármestere, Ripka Ferenc saját listát állított, a második helyén Apponyi György, a liberálisokhoz csatlakozó legitimista állt, ezt kívülről a szocdemek is támogatták, így értek el 27,8 százalékos szavazatarányt. Az 1930-as törvényhatósági választáson a legkevesebb lakosú, alig 9000 fős, leszűkített I. kerület (a Vár, a Krisztinaváros és a Tabán egy része) 10 hatósági tagot küldhetett, az Erzsébetváros viszont csak 12-t. Itt már a listaállítás (ezer támogató cédula, boletta összeszedése) is nehézkes volt az alacsony lakosságszám miatt. Összességében azonban szinte végig jobboldali (Wolff-párti vagy kormánypárti) jelöltek diadalmaskodtak a törvényhatósági választásokon, bár 1932-ben például a szociáldemokraták erősítettek pozícióikon. 

Az országgyűlési választások terén rögzítendő, hogy 1919 őszén Magyarországon nem volt legitim törvényhozó szerv, amely a választójogot törvény formájában szabályozhatta volna, így azt rendeleti úton szabályozták ‒ mutat rá Hubai László. A lakosság körülbelül 40 százaléka volt jogosult a választásra, a szavazás kiterjedt a nőkre is, és titkosan folyt. 

1922-ben a Bethlen-féle választójogi rendelet értelmében minden 24. életévét betöltött férfi szavazhatott, aki legalább négy elemi osztályt végzett, és két éve egy helyben lakik. A nőknél a korhatár 30 év lett, és hat elemit várt el a rendelet. A választásra jogosultak aránya 40-ről 30 százalékra csökkent. Budapesten és a törvényhatósági jogú városokban megmaradt a titkos szavazást, de a választás 80 százalékát nyílt voksolás döntötte el. Az 1930-as évek kormányai egyik fontos ígéretüknek tekintették a választójog demokratikusabbá tételét. Ennek jegyében született meg az 1938. évi XIX. törvény, amely országosan megszüntette a nyílt szavazást. Bár bizonyos területeken – például a korhatár tekintetében – szűkítettek a választójogon, ez összességében fontos lépést jelentett a demokratizálódás felé. Az ennek alapján megtartott 1939-es választás volt az utolsó olyan parlamenti voksolás 1994-ig, amelyet idegen megszálló erők távollétében tartottak Magyarországon. 

Országgyűlési választások terén 1920 januárjában a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) a szavazatok 73,62 százalékával nyert az I. kerületben, a jelölt Haller István volt. 1922-ben a Keresztény Egység Tábora (KET – Wolff-párt) 27 százalékkal diadalmaskodott, és megmérette magát az országgyűlési választáson is. 1926-ban Budán a Wolff-párt 45 százalékos eredményt ért el. 1931-ben a Wolff-párt és az Egységes Párt két-két képviselőt delegált a parlamentbe (a kerület több képviselőt is küldhetett). 1935-ben Budán a Wolff-párt 36 százalékot szerzett, nem sokkal maradt el mögötte a kormánypárt 32 százalékkal. 1939-ben Budán a kormányzó Magyar Élet Pártja 40 százalékot ért el. 

Kitekintve az I. kerületre 1945-ben, látni kell, hogy az ostrom miatt a lakosság a felére csökkent (1939-ben 21 926 fő, 1945-ben 11 710 fő).  1945-ben az általános budapesti eredményt találtuk meg, miszerint 50 százalékkal nyertek a kisgazdák. 1947-ben a kékcédulás választáson Budapesten a kommunisták 27 százalékot kaptak. A rendszerváltásig zajló „választásokat” itt nem elemezzük, hiszen demokratikus választások híján értelemszerűen az állampárt jelöltjei képviselték a lakókat a parlamentben. 

Néhány fontosabb I. kerületi parlamenti képviselő a Horthy-rendszerből

A kerület ráadásul egyszerre több képviselőt delegálhatott, és egy képviselő egyszerre több kerületben is indulhatott. Jellemző például, hogy 1920-ban Haller István egyszerre nyerte meg az I. kerületi, a ceglédi és a lövői kerületet, és végül a ceglédi mandátumot tartotta meg (Cegléd az ébredő magyarok fontos bázisa volt). Mindazonáltal érdemes kiemelni néhány ismertebb nevet, akik az I. kerület – és ideértve a Vár – lakosságát képviselték a két háború között.

A sorban az első értelemszerűen maga Haller, aki Mezőpetrin született 1880-ban. Fiatalon a keresztényszocialista sajtóban dolgozott, majd miniszteri pozíciókat kapott a Friedrich-, a Huszár- és a Simonyi-Semadam-kormányban, aztán az első Teleki-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere lett. Ő készítette elő és terjesztette be a numerus clausus törvényt, így szerepét meglehetősen negatívan ítéli meg a történetírás.  A háború után büntetőeljárást indítottak ellene, 1964-ben hunyt el Budapesten. Mint jeleztük, olyan értelemben kilóg a sorból, hogy bár az I. kerületben a választást megnyerte, ezt a mandátumát végül nem tartotta meg.

– ekkor nem volt kizáró ok, hogy valaki törvényhatósági tag is volt egyben. Wolff 1874-ben született Érsekújváron, jogot tanult, majd a magyar főudvarnagyi bíróság elnöke, később az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület elnöke lett. Országgyűlési képviselősége mellett vezette a Keresztény Községi Pártot, neve egybeforrott a szociálisan érzékeny, ám erősen antiszemita keresztényszocialista politikával. 1936-ban hunyt el, halála után több díszes emlékkönyvet is kiadtak róla. 

Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és miniszter mellett a trianoni békeszerződés aláírója. Benárd 1880-ban született Budapesten, orvosi diplomája megszerzése után ötven hónapot szolgált katonaorvosként az első világháborúban. Ellenforradalmi tevékenységéért üldözték, majd az I. kerületi munkásbiztosító pénztár orvosa lett, a lapok szerint Kelenföldön és Lágymányoson volt ingyenes praxisa. Tagja lett a keresztényszocialista mozgalomnak, később A Nép nevű keresztényszocialista lap főszerkesztője lett. 1935 és 1939 között újra országgyűlési képviselő, a zsidótörvények radikálisabb verziói mellett kardoskodott. Eközben nyilasellenes is volt, felkérésére készítette el Bakody Aurél főorvos azt az elmekórtani szakvéleményt, mely szerint Szálasi Ferenc elmebeteg. Ezért a nyilasok a második világháború végén üldözték, menekülésképp katonaorvosként belépett az SS-be, amiért viszont népbíróság elé állították és elítélték. Innen megszökött, a családi legendárium szerint évtizedeken át illegalitásban élt Balatonkenesén, ahol 1968-ban hunyt el.

Más kormánypárti politikusok is éltek a kerületben, például Somogyváry Gyula az Ybl Miklós téren. Emléktáblája szerint az Ybl Miklós tér 2. szám alatt élt 1937 és 1950 között Somogyváry Gyula, vagyis „Gyula diák”, 

Somogyváry a Sopron vármegyei Fülesen született Freissberger néven, német származású családban. Frontszolgálatot teljesített az első világháborúban, tartalékos főhadnagyként szerelt le. Később részt vett az ellenforradalmi szervezkedésben, ebben az időszakban irredenta költészetével tűnt ki, melyet „Gyula diák” néven publikált. Érdemeiért 1929-ben vitézséget kapott Horthy Miklóstól. Leghíresebb munkája az 1936-os És mégis élünk, amely egy felkelő szemszögéből meséli el az 1921-es nyugat-magyarországi felkelés történetét.  1920-ban a Magyar Távirati Iroda vidéki osztályának vezetője, 1928-tól a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. irodalmi igazgatója lett. Tagja volt a lengyel–magyar kapcsolatok ápolását célul tűző Magyar Mickiewicz Társaságnak, ezzel együtt tagja lett az Ébredő Magyarok Egyesületének – egy korabeli szélsőjobboldali mozgalomnak –, illetve Gömbös Gyula hívének számított. 1935-ben a csornai körzet országgyűlési képviselőjévé választották a Nemzeti Egység Pártja színeiben. 1939-ben a Magyar Élet Pártjává átnevezett szervezet jelöltjeként újra megválasztották. A második világháborúban haditudósító volt, majd a Honvéd Vezérkari Főnökség sajtó- és propagandaosztályán szolgált századosi rangban a Fortuna utcában. Fajvédő nézetei dacára náciellenes nézeteket vallott, tiszttársának visszaemlékezése szerint „nagy angolbarát volt. Nézeteit nyíltan hangoztatta. Gyakran beszélt a háború várható kimeneteléről, a németek vereségéről. Fali térképen többször mutatta Churchill tervét, a balkáni partraszállás után a szövetségesek várható támadási irányát”.  Náciellenes megnyilvánulásai miatt két nappal Magyarország német megszállása után a németek letartóztatták, és a mauthauseni koncentrációs táborba vitték. 1945-ben hazatért, de a kommunizmus alatt nyugdíját megvonták, publikációs lehetőségeitől elesett, fiát és lányát a Szovjetunióba hurcolták kényszermunkára. 1950-ben az ÁVH Kistarcsára internálta. 1953-ban állítólag az internálótáborból a fővárosba szállítás közben szívroham következtében halt meg.

ilyen volt Peidl Gyula szociáldemokrata politikus – bár ő 1922-ben lemondott mandátumáról, s helyét Kéthly Anna vette át – vagy éppen a nemzeti-szabadelvű Apponyi György.  1920 és 1939 között a konzervatív, legitimista ellenzék sorait erősítette az Úri utcában lakó Sigray Antal, az ő történetét is Pelle János fejezete eleveníti fel ebben a kötetben. Hírhedt nyilas képviselő volt Kovarcz Emil, az 1939-es választáson őt szintúgy az I. kerület delegálta a parlamentbe, 1920-ban részt vett a Somogyi–Bacsó-gyilkosságban, 1940-ben pedig elvesztette mandátumát, mert szerepe volt a Dohány utcai zsinagóga elleni merényletben. Öt évre ítélték, de Németországba szökött, s csak a német megszállás után tért haza. Szálasi kormányában a nemzet totális mozgósításáért felelős tárca nélküli miniszter volt. A háború után a népbíróság halálra ítélte, és kivégezték. 

Az I. kerületből delegált, nem feltétlenül a Várban lakó politikusok mellett akadtak olyanok is, főleg felsőházi tagok, akiknek a lakcíme valóban a Várban volt, ám ők nem a helyi választókat képviselték, hanem egyéb pozícióikból fakadóan kerültek a Felsőházba. Ilyen volt például Pap Elek, aki az Országház utca 9. szám alatt lakott. Pap 1858-ban született Munkácson, belső titkos tanácsos, nyugalmazott államtitkár volt. 1921-ben az állami jegyintézet alelnöki tisztségébe hívta meg a kormány, 1924-ben pedig az újonnan felállított Magyar Nemzeti Bank alelnöke lett, az ország egyik legelismertebb közgazdasági és pénzügyi szakembereként tartották számom. A kormányzó által élethossziglan kinevezett tagként került a felsőházba. 

Fotó: Fortepan 95690