Finoman szólva is borsot tört az illegális migránsok orra alá egy mezei tyúk

Nem kívánom egy művésznek sem, hogy bármilyen szempontból nélkülöznie kelljen, de azért a szükségmegoldások olykor megtermékenyítő erővel hatnak. Nem volt rossz a Fehér tenyér és a Bibliothéque Pascal sem különösebben, de amikor Hajdu Szabolcs fillérekből, a saját lakásában és a családtagjai közreműködésével forgatta le az Ernelláék Farkaséknál-t, azért ez az egy másik szint volt – miként a két utána készült hasonló kamaradrámája, a Kálmán-nap és az Egy százalék indián is ugyancsak zseniális volt. Ugyanígy, Pálfi György esetében, noha a maga korában frissnek hatott a Taxidermia, azért kicsit erőltetettnek éreztem, Az Úr hangját imádtam, viszont az olyan hagyományos játékfilmjei, mint a Szabadesés vagy a Mindörökké már több kínt, mint örömet okoztak. 

Így bár biztos nagy érvágás volt neki, amikor Andy Vajna elkaszálta a Toldi-projektjét, de meg tudom érteni a néhai producer döntését, ellenben amikor Pálfi önfeledten kísérletezett, az mindig jól sül el. Szuper volt a már-már természetfilmen és szociográfián keresztül egy bűnügyet feltáró Hukkle, nem beszélve a Final Cut: Hölgyeim és uraimról, ami úgy mesélt el egy komplett sztorit, hogy közel félezer különböző magyar és amerikai film jeleneteit illesztette egymás mellé. 

A Tyúk esetében pedig ismét egészen eredetit alkotott. A cím ugyanis nem hazudik, valóban egy szárnyas a főszereplője, amely először megszökik a nagyüzemi állattartásból, majd egy férfi mancsai közül, aki egy levesestányérban szerette volna látni aznap este. A szabadságot megízlelve azonban egy túlélőhorrorban találja magát, a tápláléklánc alsó pillérén ugyanis nemcsak az emberekből vált ki pavlovi reflexet, hanem más állatok is hegyezik rá a fogukat, végül azonban egy halas csárdában egy idős férfi mellett otthonra talál, de az idill nem tart sokáig. 

Pálfi Görögországban forgatta a filmet, ahol 

így noha a tyúk nem vágyik másra, csak hogy békén hagyják és szaporodjon, újabb és újabb zűrös szituációkba kerül. 

Bele lehet látni az alkotásba különféle politikai állásfoglalásokat és azok ellenkezőjét is, hiszen mivel a baromfi szemén keresztül követjük az eseményeket, és az állatot a puszta túlélés és nem az emberi konfliktusok megértése hajtja, így csak mozaikszerűen rajzolódik ki előttünk a történet. Ezáltal pedig túl ködösen értelmezhető ahhoz, hogy egy bizonyos módon magyarázzuk a látottakat, ennek következtében pedig a szabad interpretációk sorát kínálja. 

Inkább olyan jóval univerzálisabb mondanivalók fogalmazódnak meg, mint hogy az állatok mennyivel jobb fejek, mint az emberek, hiszen előbbiek is gyilkolják egymást, de pusztán a létfenntartásuk miatt és nem aljas indokokból kifolyólag. Majdnem vegán is lettem a film végére, de az ahhoz hasonló poénok hatására, mint amikor a főszereplő kikerekedett szemekkel bámulja egy kevésbé szerencsés társát, amely vacsoraként végezte, olyan gyönyörűen gyöngyözött a pörkölt, hogy mégsem döntöttem az életmódváltás mellett. 

Viszont még érdekesebb és jóval eredetibb a Tyúknak az a vetülete, hogy 

noha csak sodródik az eseményekkel, a puszta jelenléte folyamatosan hullámokat indít el és komoly tragédiát is okoz. A film azonban a brutális emberi drámákat olyan fanyar humorral oldja fel, hogy nem lesokkolódva, hanem feltöltve hagyjuk el a mozitermet. 

Olyan, mintha mind Pálfi, mind a Csendes baráttal a fák életciklusán keresztül emberi gondolatokat megfogalmazó Enyedi Ildikó előre érezte volna, hogy az új filmjük a lehető leghiszterizáltabb időszakban debütál majd, és emiatt arra törekedtek volna, hogy az indulatok további fűtése helyett meditatív élményt kínáljanak. Ugyanis mindkét alkotás tökéletes választás, ha semmi másra nem vágyunk, mint némi zen élményre.

Tyúk – magyar–német–görög játékfilm. Április 2-től a Mozinet forgalmazásában országszerte a mozikban. 

Nyitókép: Tyúk. (Forrás: Mozinet)