Néhány filmes felforgatta a francia filmgyártást, nekik állít emléket Richard Linklater legfrissebb rendezése. A Nouvelle vague –Az új hullám látszólag csak egy nagyon szűk közönséget akar megszólítani, számukra viszont annál nagyobb élmény lesz.
A mások mellett a Mielőtt felkel a nap-trilógiával ismertté vált rendezőt, Richard Linklatert nehéz lenne profitorientáltsággal vádolni, amikor olyan projektekre szánja az idejét, mint például a több mint tíz éven keresztül forgatott Sráckor. Manapság pedig már kísérletet sem tesz arra, hogy szélesebb közönséget szólítson meg; ősszel került a hazai mozikba a Blue Moon című drámája, amelyben másfél órán keresztül láthatjuk, hogyan vekeng Lorenz Hart dalszövegíró-zeneszerző 1943-ban egy kocsmában italozva a Oklahoma! című musical premierje előtt. És a tömegek számára valószínűleg az új műve,
a Nouvelle vague – Az új hullám sem lesz sokkal csábítóbb.
„Mi maradt meg mára a Kifulladásig-ból, mit mond a mostani fiatal nézőknek – amikor az újításai minden második tévéreklámból visszaköszönnek, amikor a sztárjai már régen halottak (Jean Seberg), vagy a pályájuk hanyatló szakaszába léptek (Jean-Paul Belmondo), amikor a „társadalmi komédiákban” már közhely egymásnak ereszteni az amerikaikat az európaikkal, és amikor a laza gengszteres-bűnügyi cselekmény, a fölényes hozzáállás, a magas- és a tömegkultúrából vett utalások menő odavetése sokkal inkább Quentin Tarantino nevét idézi fel, mint az eredeti mintaadót, Jean-Luc Godard-t.”
Hogy ezek a sorok nem mostanában fogalmazódtak meg, onnan is érzékelhető, hogy Belmondo már 2021-ben meghalt. Az 1001 film, amit látnod kell 2007-es kiadványában olvasható mindez, és érdekes belegondolni, hogy a jelenlegi shortvideókat pörgető TikTok-generációban vajon hányan hallottak egyáltalán a Kifulladásig-ról vagy az abban szereplő bármelyik színészről. Biztos vagyok benne, hogy száz főből kevesebb mint fél, és az is csak azért, mert egyetemistaként felvett egy filmes kurzust.
Ez nem degradálása a mai fiataloknak, ahogyan huszonévesen én sem a két világháború közti alkotásokat tanulmányoztam, úgy érthető, ha az Y generáció sem a hatvanas évekbeli művek között keresi a szórakozást. Amit viszont problémásnak érzek, hogy bár Godard klasszikusát a kritikusok a maga idejében úgy jellemezték, miszerint
itt kezdődik a modern filmgyártás,
és rendkívül dicséretes, hogy Richard Linklater napjainkban fontosnak érezte, hogy bemutassa, miként is készült el, szinte egy pillanatig nem fogja meg a befogadó kezét.
A Nouvelle vague – Az új hullám olyan, mint egy múzeum, ahol a látogatók semmiféle támpontot nem kapnak a kiállított tárgyakkal kapcsolatban.
Mivel mindig is érdekelt a filmtörténelem, és egy kurzus erejéig egyetemen is foglalkoztam vele, ezért a korabeli sztárok, rendezők, producerek nevei ismerősen csengtek, a kritikusból lett öntörvényű Godard-t – akinek a szája sarkából sosem esik ki a cigaretta, a napszemüvege meg valószínűleg az orrára ragadt – pedig mindig is az egyik legpunkosabb rendezőnek gondoltam. Linklater a fekete-fehér képeivel lenyűgözően eleveníti meg a kései ötvenes évek Párizsát, miközben számomra hihetetlenül érdekes rácsodálkozni a forgatási módszereire, az akkori filmgyártás trükkjeire. És vicces látni, ahogyan Belmondót a menedzsere próbálja lebeszélni a főszerepről, mondván, tönkre fogja vágni a karrierjét, noha akkoriban még be sem indult igazán. És ciki vagy nem, de új információt jelentett, hogy a partnerét alakító Jean Seberg azért nem vált a mai napig világszerte emlegetett szexszimbólummá, mert mindössze negyvenévesen, több sikertelen próbálkozás után öngyilkos lett.
Viszont, ha valaki nem látta a Kifulladásig-ot, nem ismeri a korszakot, az úgy érezheti magát a film közben, mintha egy random televíziós sorozat hatvanhetedik epizódjába kapcsolódna be. A szereplők motivációi persze érthetők és érezhetők, az öntörvényű Godard figurája háttértudás nélkül is érdekes lehet, de olyannyira részletgazdag a tálalás, hogy könnyű elveszni benne. Vagy legalábbis a teljes képet érteni.
Linklater azonban sosem kereste a nézők kegyeit, az egyetlen kommersz alkotása talán a Jack Black főszereplésével készült Rocksuli. Ezt leszámítva,
akárcsak Godard, mindig a saját feje után ment.
Ha olyan hangulata van, Philip K. Dick regényét adaptálja korábban soha nem látott, félig animációs, félig élő szereplős stílusban (Kamera által homályosan). Máskor társadalmi szatírát készít olyan témákat pedzegetve, mint az illegális bevándorlás vagy az uniformizálódó világ (Megetetett társadalom). A cikk elején említett munkái szintén más és más alkotói hozzáállásról árulkodnak. Most pedig írt egy szerelmeslevelet a francia új hullám megszületéséhez. Kár, hogy a címzettekből kifelejtette a mai fiatalokat, pedig sokan talán a hatására felfedezték volna ezt a világot.
Nouvelle Vague – Az új hullám – francia–amerikai filmdráma. Április 16-tól a Cirko Film forgalmazásában országszerte a mozikban.
Nyitókép: Nouvelle Vague – Az új hullám. (Forrás: Cirko Film)
Az Elle Fanning főszereplésével készült Margo bajban van tökéletes példája annak, hogy lehet megtölteni tartalommal egy nem túl nívós bestsellert.
Albert Camus Közönyének friss moziváltozata aligha fogja tömegesen megszólítani a fiatalokat.
Az Otthon, édes otthon rendkívül hatásosan próbálja elérni, hogy mindenféle emberi kapcsolattól elmenjen a kedvünk.
Ebben a témában ennyire zavarba ejtő, kényelmetlen, de a maga módján rendkívül vicces filmet talán még sosem láthattunk.
Az őszinte szembenézése alatt viszont a filmtörténelem legszerethetőbb időszakait idézi meg.
Ismerős helyszínek és konfliktusok, miközben egy gyerek felnövéstörténetébe nyerünk bepillantást.
Kanada nyert, de a mieink két harmadon keresztül gólt sem kaptak.
A tárgyalások középpontjában az azerbajdzsáni olaj- és gázkitermelés további bővítése állt.
