Nem kötelező elvágnunk egymás torkát – Lackfi János a Mandinernek

A Facebook-oldala szerint kilencvennégy kötete jelent meg eddig; számon tudja tartani mindet? 

Nagyjából. Ráadásul sosem tudhatja az ember, mikor melyik kerül elő közülük váratlanul. Nemrégiben például odalépett hozzám egy idősebb úriember a Bartók Béla úton, és megköszönte, hogy megírtam A lélek tájképei című kötetemet, amit most olvas újra. 1997-ben jelent meg először, és egy „közérdeklődésre számot tartó” témát boncolgattam benne.

Mégpedig?

Ez tulajdonképpen a szakdolgozatom átírt változata, és hat belga szimbolista költő verseiből készült fordításaimat és a róluk szóló esszéket tartalmazza. Azt tudtam, hogy elfogyogatott belőle jó néhány példány, de alig találkoztam ez idáig élő emberrel, aki ismerte volna.

Miért pont a belgák? 

A viccre utalva mondhatnám, hogy már akkor tudtam, nem szeretnék se vallon, se flamand lenni, járnám inkább szépen a magam útját. A valóság persze mindig prózaibb. Az egyetemen magyar–francia szakos voltam, a francia tanszéket különösen szerettem a nagy kongó folyosóival; bár hogy őszinte legyek, a magyar sem volt sokkal barátságosabb. A tanárok többnyire aranyosak voltak, csak rögtön az előadások után eltűntek az irodájukban, ahová nem volt szokás bekopogtatni felesleges kérdésekkel. Ezért hamar híre ment, hogy van itt egy fazon, Ferenczi László, de Lacikának kell szólítani, aki miközben láncban dohányzik az órákon, marha jó dolgokat beszél. Ez már valami, gondoltam, így többedmagammal elkezdtem az ő belgaszemináriumaira járni. Jól lehetett ott szórakozni, a filológiai ínyencségek mellett szívesen mesélt pikáns históriákat, vagy éppen jelentőségteljesen ránk nézett bozontos szemöldöke alól, és feltette a kérdést: „Mert hát gyerekek, mi volt 1683-ban Szentpétervárott? És mi volt ugyanakkor Pekingben vagy Londonban?” És persze tudta is a választ. Egyszerre volt zsiványa és mestere a tudománynak, nekem horgonyom. Nélküle talán soha nem tapasztalom meg, hogy a filológia az élet sajátos lenyomataként milyen irtó izgalmas tud lenni. Lehet, hogy egyszer még olyan szexi is lesz, mint a régészet, amiről ma már senki nem gondolja, hogy egyenlő az unalmas porban matatással – hála Indiana Jonesnak és a múmiás filmeknek.

Vagyis egyszerűen szexi filológus akart lenni, és ehhez a belgákon keresztül vezetett az út?

Legalábbis Lacika hatására elkezdtem őket fordítani, a kortársakat is, ami tényleg kicsit a szex­epilemmé vált. Negyedéves koromban fél évet a brüsszeli egyetemen töltöttem, jött velem a feleségem, és akkor már megvolt a kicsi fiunk is. Az itthoniak gyanakodva nézték a vakmerő kalandot, mondván, az ösztöndíjból egyedül sem lehet megélni, nemhogy családdal. Mi meg bebizonyítottuk, hogy igenis meg lehet, csak lefelé is kell nézni az áruházakban, mert az alsó polcokon remek saját márkás termékek vannak. Juli ezekből főzött többek között fantasztikus leveseket, a kocsmázósabban élő belga vendégeink meg nem győztek csodálkozni, amikor megtudták, honnan szerezzük be a hozzávalókat. Az egyetem máskülönben tartogatott néhány csalódást is: belga költőket mentem ki tanulmányozni, de mindenki francia irodalmat tanított. Ezért a számomra teljesen felesleges órák látogatása helyett beköltöztem a királyi könyvtárba. Ahol, látván az elszántságomat, és hogy én vagyok közel s távol az egyetlen, akit a francia sztárirodalom árnyékában érdekelnek a kis belgák, még ösztöndíjat is szereztek volna nekem, ha sajtó alá rendezek egy kritikai kiadást. Mondtam, hogy megtisztelő, álmomban sem gondoltam volna, hogy le akarnak igazolni belga irodalomtörténésznek, de sajnálattal vissza kell utasítanom.

Mi volt az indok?

Alapvetően magyar író vagyok, mennék haza magyarírni. Erre cselesen kitettek elém egy ládát az egyik leghíresebb belga szimbolista költő és párizsi sztárpublicista Georges Rodenbach örökségével, amit állítólag az 1898-as halála óta nem nyitott ki senki. Egymás hegyén-hátán állt benne minden, kéziratok, eredeti nyomatok, fametszetek, még magyar újságkivágásokat is találtam; ebben dúskálni hetekig nem volt éppen rossz. Az meg még jobb, hogy amikor hazajöttünk, és megírtam ezt a bizonyos szakdolgozatot, benne mások mellett Rodenbachhal, majd elkezdtem belga kortársakat is fordítani, ennek az egész furcsaságnak olvasói is akadtak. Frappáns tükörnek éreztem a magyar kulturális vagy irodalmi élet hagyományos sznobériájával szemben.

Azaz?

Hogy csak a nagy irodalmak, a francia, a német, az angol érnek valamit. Folyton hozzájuk viszonyítunk, és persze úgy tartjuk, mi is ezek közé tartozunk. A kis nemzetek irodalmát viszont fölénnyel szemléljük. Ebben azért érzékelek egy kis kognitív disszonanciát.

Hogyan lehetne ezt feloldani?

Nem lenne haszontalan időnként optikát váltani. Ha közelről nézzük magunkat, nagyok vagyunk, ha messziről, kicsik, ez természetes. Utóbbinak a tudata elvezethetne ahhoz is, hogy de jó, akkor van affinitásunk más kicsik, mondjuk a belgák iránt. Egyszer Tóth Krisztina és Imreh András társaságában meghívtak egy dijoni irodalmi fesztiválra. Ennek a civil olvasókörök rendezte eseménynek az a sajátossága, hogy minden évben három költőt látnak vendégül egy nyelvterületről, és napokon át véres kardként hordozzák őket körbe a városon, sőt egy kötetet is kiadnak a verseikből és azok fordításaiból. Portugálok, lengyelek, mások után mi, magyarok is sorra kerültünk. A záró piknik vicces módon március 15-ére esett, eljött rá a három-négy Dijonban tanuló magyar diák is, hozták az otthoni zsírral megkent, pirospaprikával megszórt kenyeret, és miután a francia közönség előtt kicsit beszélgettünk Magyarországról, közösen elénekeltük a Himnuszt. Hidegrázós élmény volt, ahogyan kortól és pártállástól függetlenül mindenki együtt volt abban a történetben.

Kár, hogy el kellett hozzá menni Dijonba.

Igen. De nem is ezért akartam elmesélni ezt az egészet, hanem az optikaváltás kapcsán. Ennek a magyar pikniknek az is része volt, hogy mindenki elhozta a kedvenc magyar szerzőjét, és felolvasott belőle. Akadt, aki Örkénnyel, más Kosztolányival vagy Máraival érkezett, döbbenetes volt látni a felkészültséget. Pláne, hogy a rátartinak, elitistának, nacionalistának gondolt franciákról beszélünk, akik valahogy mégis észre tudják venni Magyarországot. Kíváncsi vagyok, ha meghirdetnénk például Székesfehérváron egy albán irodalmi pikniket, hányan jönnének el rá a kedvenc Ismail Kadare-kötetükkel. És ebben nem az a lényeg, ki a jobb meg a nem jobb.

Hanem?

Minden értékes irodalom egy külön világ. Nem mérhető kilóra. Nekünk nagy esélyünk lehetne mások kicsiségét szimpátiával elfogadni, és nem mindig azon izmozni, mikor kerülünk már végre fel a nagyok közé – nyilván soha. Ha már húsvétra készülünk, ideidézném Keresztelő Szent János hitvallását, miszerint „Neki növekednie kell, nekem kisebbednem”. 

Ehhez képest hajlamosak vagyunk mindenhatónak gondolni magunkat, és globálisan is egyre csak hízni akarunk.

Pedig ha nem tudjuk összehúzni magunkat, akkor nemcsak a bolygót fogjuk hamarosan kinőni, de magunkhoz sem fogunk visszatalálni. Régen ült valaki egy Mendelssohn-koncerten, és mivel tudta, hogy ezt a darabot ilyen nagyzenekari változatban valószínűleg életében még egyszer nem fogja látni-hallani, minden érzékszervével ezerrel rácsatlakozott az élményre. Most meg a helyből fanyalgás megy; oké, szép volt, meg jó volt, de azért Isaac Stern anno csak jobban hegedült, vagy lehet, hogy Joshua Bell még őt is felülmúlja? Mindegy, ha hazamegyek, meghallgatom az összeset, aztán majd eldöntöm, mit gondolok.

Lefordítva: ott van a nappalinkban a világ, és nem tudunk hozzá igazán kapcsolódni.

Nagyjából. Egy Hartmut Rosa nevű német szociológus vesszőparipája, hogy a gyorsulás társadalmában élünk, azaz mindenből egyre több van, és minden egyre gyorsabb. Egy előadásban hallottam, hogy a magyar energiapiac résztvevőinek becslése szerint hazánk összlakosságának áramfogyasztása nagyjából egyharmadával nő tíz éven belül. Ez félelmetes. A gyorsulás társadalmának a hátulütője pedig, legalábbis Rosa szerint, hogy mivel a túl sok lehetőség miatt nem tudunk kapcsolódni, nem tudunk megérkezni a jelenbe sem. Vagyis tulajdonképpen általában nem vagyunk sehol, nincs élményünk, kiürültünk, kiégtünk.

Megint csak azt kérdezem, mi lehet ennek a fel- vagy megoldása.

Ő vallástalan szociológus létére oda jut, hogy az egyetlen ellenszer a rezonancia, másképpen együtt rezgés. És felemlegeti a gyerekkorát a kötelező hittannal, hogy például a Szentháromság egy ilyen együtt rezgés: a szeretet zárt energiaköre, nem kezdődik, nem ér véget, nem lesz soha több vagy kevesebb, csak a legtökéletesebb önmaga. Hasonlónak írja le a templomi alkalmakat is, ahol az „unalmas” ismétlődések megteremtik a rituális időt, a megállás, megérkezés lehetőségét. Amikor nem a fásultság dominál, hogy jó, oké, itt vagyok, de egy csomó másik helyzetből meg kimaradok.

Divatosan fomónak hívják, ami erre a kimaradástól való félelemre utal. Kívülről úgy tűnik, ön is folyton zizeg, on- és offline is.

Ez inkább gyári hiba. ADHD vagy ilyesmi, bár gyerekkoromban ezt még büdös rossz gyereknek hívták. „Janika a tanóra anyagához szervesen nem illeszkedő megjegyzésekkel szórakoztatja osztálytársait, ezért megintem”, írták rendszeresen az ellenőrzőmbe. Hatástalanul, mert sajnos vagy nem, azóta is ugyanezt csinálom. Csak most már az egész nemzetemet igyekszem hasonló módon szórakoztatni, nem középiskolás fokon. És hála Istennek, újabban már nem is szidnak, hanem díjaznak érte. Kivéve persze azok, akik ímélben tisztelettel kérik, hogy hagyjak fel a versírással, esetleg kommentben felszólítanak a megdöglésre. Fel sem tudom sorolni, mi minden voltam már az internetes térben: kommunista, fasiszta, kormánynyalonc, zsidóbérenc, hazaáruló, nemzetvesztő és a legjobb, amit külön meg is köszöntem az illetőnek: sátánista szabadkőműves.

A „megdöglését” óhajtók vágyait hajszál híján beteljesítette egy két évvel ezelőtti infarktus. Azóta rátenyerelt azért a lassítógombra?

Igyekszem testileg és lelkileg is kordában tartani magam, bár a kezdeti nagy lendületben leadott tíz kiló visszamászott rám. Ez az infarktus egyébként karácsonyi ajándék volt, tekintve, hogy a semmiből jött 2023. december 24-e kora délután.

Azért ajándéknak nem feltétlenül neveznék egy ilyet.

Az esti karácsonyi családi műsorunk szövegeit igazgattam, majd amikor elkezdtem öltözködni, enyhe izomlázat éreztem. Nem lepődtem meg, hiszen előző nap bazi nagy hóembert építettünk a kertben, gondoltam, itt a jóleső hozadéka. Aztán amikor hirtelen valaki egy kistraktorral rátolatott a mellkasomra, egy másik valaki tőből ki akarta tépni a bal karomat, ráadásul még fejnehéz is lettem, és a víz is kivert, tudtam, hogy ez nem tréfa: tankönyvi, klasszikus infarktussal állok szemben.

Düh, rettegés, kétségbeesés, félelem?

Nyomasztó percek voltak, de jelentőségteljesek is. A kiabálásomra odaért feleségem és legkisebb lányunk, hívták a mentőt. Odatettem a Jóisten elé az egész életemet, megköszöntem neki mindent, és bocsánatot kértem az általam elrontottak miatt. Azután a feleségemtől és kis Julitól is bocsánatot kértem, majd elmondtam, mennyire szeretem őket. Julcsika először el akart szaladni, érthetően, hiszen senki nem akarja végignézni, pláne nem kilencévesen, az apja haldoklását. Én viszont voltam annyira önző, hogy kértem szegényt, maradjon, ha tud. Úgy voltam vele, ha itt a vége, akkor őket ölelve szeretnék meghalni. Sajnos nagy terhet is tettem a kislányomra ezzel, csodálattal nézem, a játékaiban, éneklés közben hogyan terápiázza ki magából azt a nehéz délutánt.

Még mindig nem teljesen értem, hol van itt az ajándék.

Egyrészt a halállal való megbékélésben. És hogy olyan páratlan karácsonyi élményem lett, amely még közelebb vitt az élet valódi lényegéhez. Feküdtünk az intenzíven, egy hatszemélyes szobában heten, mert éppen valami speciális holdállás volt, ami előhúzta a férfiakból a szívroham-hajlandóságot. Pucéran, egy lepedővel leterítve, izzadtan, rajtam a tappancsok, azok a gépekhez csatlakoztatva, kiszolgáltatva. És akkor a négy felnőtt gyerekünk után, akiknek a megjelenésétől már eleve bőghetnékem lett, egyszer csak megérkezett Gábor atya az átváltoztatott ostyával. Akkor tényleg kitört belőlem a sírás, mert hát ki vagyok én, hogy az én Uram jön hozzám? Isten kedves gyermeke, válaszolt erre Gábor atya, és ott, helyben megáldoztatott. Mint a magatehetetlen újszülött kis Jézus, akinek nincs semmi ereje, mégis az ő kezében van a mindenség – ezt a helyzetet éltem át a magam módján. És számomra azóta ez a húsvét legfőbb üzenete is: ahogyan ő vállalta a kereszthalált értünk, úgy mi is 

A hamarosan megjelenő Szívékszer című verseskötet mindennek a lenyomata?

Igen. Bár már előtte is csiszolgattam néhány népdalátiratot és költeményt, javarészt az elmúlt időszakban született versek szerepelnek benne. A cím a szívembe ültetett három sztentre is utal; azóta Keresztelő Sztent Jánosnak becézgetem magamat. Nem kívül hordom az ékszereimet, mint mások a köldök- vagy az orrpirszinget. Sokkal lazább vagyok: a koszorúereimbe rakattam őket.

És mi a mindenki számára érvényes tanulság?

A rehabilitációt szolgáló és a megismétlődés veszélyét minimalizáló napi sétáim során újra rájöttem, mennyire zsigeri szükségünk van a természetre. És hogy mégis mennyire ez ellen dolgozik minden körülöttünk: dobozokban élünk, aztán beülünk egy másik dobozba, hogy abban eljussunk egy harmadikba. Dobozokban vásárolunk, vagy már el sem megyünk, csak házhoz rendelünk, és az áru dobozokban landol az ajtónk előtt.

Nem beszélve a fejünkben lévő dobozokról.

Igen, a véleménybuborékaink, amelyektől nem látjuk mások véleményét… Ami a hasonló a hasonlónak örül elveként természetes, viszont túltolt formájában rémisztő. Új keletű jelenség, hogy van egy ember, viszonylag normális élettel, azaz elmegy reggel a munkába, dolgozik rendesen, hogy a családnak legyen pénze, aztán este odaül a gép elé, és hirtelen nyolcfejű sárkánnyá változva arról is kiokádja a véleményét, ami egyáltalán nem az ő hatásköre. Ez is a kisebbedésünk, vagy ha úgy tetszik, a felfúvódásunk jele: az egészségügytől a fociig mindenről tudni véljük, hogyan kellene másoknak rendbe tenni. És leginkább úgy gondoljuk ezt a rendbe tevést, hogy elküldjük a jó édes anyjukba azokat, akik a nekünk nem tetsző vagy általunk kevésbé ismert úton közelítenék meg ugyanazt a problémát. Írtam egyszer egy disztópikus novellát, arról szól, hogy ha valaki a kommentjeiben túllép egy bizonyos gorombasági szintet, bekopogtat hozzá az erre szakosodott rendőrség, és elviszi fát ültetni. Az eredmény pillanatok alatt csodálatosan zöldellő ország. A viccet félretéve csak 

Az sem árt, ha első körben a bálnák megmentése helyett az egyedül élő szomszéd nénire koncentrálunk. Néhány éve meghirdettem és élem is a kedvesség forradalmát. Ha valaki beszól nekem, nem kezdek el rálicitálni a szavaira, mert akkor beindul a trollhangnem, és nincs megállás. Inkább párbeszédet szoktam folytatni az indulatai okairól. Olyan is volt, aki az elején le akart darálni, aztán a végén jókat kívánt nekem.

Ezt a fajta önjelölt hídszerepet időnként fel is szokták róni önnek, mondván, a langyosat Isten is kiköpi. Zavarják az ilyen vélemények?

A langyosság nem a földi, hanem az égi ügyekre, különösen a szeretetre igaz, ezért a napi politikai csatákra vonatkoztatva elég hamisan cseng. De nem tagadom, hogy – hiúságból vagy népszerűségi vágyból – szeretem, ha szeretnek. Ami megint csak nem azt jelenti, hogy ne érteném meg a kultúrharcosok vélt vagy valós indokait is, viszonylag sok ismerősöm, barátom van mindkét oldalról, nem beszélve a szüleimről, akiktől soha nem állt távol az ilyesmi. Nekem viszont nem fejlődött ki a konfliktusokra és a háborúzásra való belső igényem. Mindig azt gondoltam, hogy igenis lehet egy fenékkel két lovon ülni. És tulajdonképpen magam vagyok a legjobban meglepődve, hogy tényleg lehet.

Kissé szkeptikus vagyok ez ügyben.

Én éppen ellenkezőleg. Jó barátaim a Kaláka tagjai, akik szintén, hogy úgy mondjam, inkább össze­hegeszteni próbálják a magyar világot, mint szétpolarizálni – egyszerűen a költészet ereje által. És hogy ez az erő minden ellenkező híresztelés ellenére létezik, a Művészetek völgyében, a Kaláka-versudvarban nemegyszer megtapasztaltam. Tizenhárom évig voltam ott hoppmester, versműhelyeket csináltam száz-százötven fővel, ültek szépen egymás mellett a babzsákokon az emberek, és írtuk közösen a verseket a magyar költők lába nyomán. Aztán hazamentünk, előbb bejelölt az egyik a Facebookon, aztán bejelölt a másik, és láttam, hogy az elsőnek akkora óriási turulmadár van a profilképében, hogy be se fér, a második meg alapító tagja a „zavarjuk el azonnal a miniszterelnököt” baráti társaságnak. Viszont tíz napon át képesek voltak magyar költők versei alapján közösen írni. 

És milyen az ön Magyarországa?

Nagyon szeretem Kenyeres Zoltán professzor ide is pontosan illő meghatározását, miszerint mindaddig egy nemzethez tartozunk, amíg vannak olyan idézeteink, amelyeket a villamoson velünk szemben ülő be tud fejezni. „Ég a napmelegtől… a kopár szík sarja”; „A hatalmas szerelemnek… Megemésztő tüze bánt”; „Zúg az éji bogár… nekimegy a falnak”. Közönség előtt is működik. Ma is sok ilyen összekötő mondatot szül az irodalmunk. Van céhes összetartozás-élmény, jól el lehet beszélgetni bármely pártállású írókollégával családról, életről, munkáról. Nem kötelező elharapni egymás torkát. Illúzió lenne azt gondolni, hogy egyszer majd mindenki szóba fog állni mindenkivel, ez nem is lenne életszerű. Én szívesebben beszélgetek másokkal, mint nem. Mostanában amúgy is meghívott a Jóisten, hogy sírjak a sírókkal, amellett hogy nevetni is tudok a nevetőkkel. Rákos betegséggel küzdőkkel, házastársukat évtizedek után elveszítőkkel, kisbabájukat gyászolókkal beszélgetek, és telesírom a telefont. Egyre több a vesztenivalónk, ezért egyre nagyobb szükségünk van egymásra. De végleg megmenekülni csak akkor fogunk, ha nem felejtünk el belekapaszkodni a fentről felénk nyújtott kézbe. Élő, meghitt, napi kapcsolatba kell kerülnünk azzal, aki szeretetből teremtett minket, és Jézusban teljesen odaadta értünk az életét.

Nyitókép: Ficsor Márton/Mandiner